A Kínai Népköztársaság az elmúlt egy évben kifejezetten sok nemzetközi figyelmet kapott, nem csak a koronavírus vagy a vakcina diplomáciája miatt, de az egyre agresszívabb fellépéséért is a térségében. Ezek közül is kiváltképpen érdekes az a nyomás, ami Kína és Ausztrália között növekszik. Bár jelenleg szó sincs katonai feszültségről, azért gazdasági és diplomáciai szinten bőven akad mire felkapni a fejünket.
Partnerségtől a rosszallásig
A két ország kapcsolata sosem volt igazán felhőtlen és az, hogy ez ennyire megromlott több tényezőre vezethető vissza. A leejtő eleje 2018-ban kezdődött amikor Ausztrália elsőként tiltotta ki a Huawei-t az 5G infrastruktúrájának a kiépítéséből, mindezt publikusan és arra hivatkozva, hogy komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelentenének az ország jövőjére. 2019 májusában egy kínai beépített ügynök - Wang "William" Liqiang – úgy döntött, hogy hátrahagyja a küldetését és inkább menedéket kér Ausztráliától, majd át is adott nekik több olyan dokumentumot, amik Kína demokrácia elleni tevékenységét taglalják Hongkongban, Taiwanban és Ausztráliában is.
Nem sokkal később novemberben Peking közzé tett egy listát, amiben több fontos Kínába tartó ausztráliai exportcikket is korlátozott és komoly vámokat szabott ki, többek között a borra, marhára vagy szénre. A koronavírus elterjedésével pedig tovább csökkent Kína nemzetközi megítélése, illetve elindult egy Kína ellenes narratíva is több országban, köztük Ausztráliában is, ami további vámokat jelentett. Mindezt úgy, hogy Ausztrália igen csak rá van utalva Kínára kereskedelmileg, 2019 és 2020 között az importjának 27%-a, az exportcikkeinek pedig 39%-a tartott oda.
Mindemellett komoly diplomáciai sokk is történt, mint amikor a Kínai Külügyminisztérium egyik hírhedt „farkas diplomatája” Zhao Lijian, olyan manipulált képet tett közzé a Twitteren, ahol egy ausztrál katona kést tart egy afgán gyerek torkához, utalva ezzel az ország háborúban elkövetett bűntetteire.
A kedélyek 2021 elejére sem csillapodtak, a március legvégén kinevezett új ausztrál védelmi miniszter – Peter Dutton – a hadsereg modernizálására és a Kínából érkező veszélyre hívta fel a figyelmet. Május elején pedig Peking határozatlan időre felfüggesztett minden tevékenységet, ami a két ország közötti Stratégiai Gazdasági Párbeszédbe tartozik és további vámokat szabott ki, amik súlyosan érintették az ausztrál ipart, mezőgazdaságot és nyersanyag-kitermelést is. Ekkortájt került nyilvánosságra egy ausztrál parancsok megnyilvánulása egy privát eligazításon, ahol a lehetséges konfliktusra figyelmeztette a katonákat Kínával. Nem régiben pedig kínai propagandisták Ausztrália hadseregét gyengének és jelentéktelennek nevezték, az országot pedig, mint elsődleges célpontként adták meg egy esetleges konfliktusban. Most pedig egy kémkedéssel vádolt kínai-ausztrál bloggert állítottak bíróság elé Pekingben, az ausztrál kínai nagykövetet pedig be sem engedték a meghallgatásra. A sérelmek listája hosszú, ami már a katonai térre is átterjedt. Az, hogy Kína politikailag befolyásolni próbálta, most pedig az elrettentése a célja Ausztráliával egyáltalán nem véletlen, az indok pedig a „hetedik kontinens” stratégiai elhelyezkedése miatt van.
A fehér Ausztrália veszélyben
Azért, hogy megértsük miért is olyan fontos Ausztrália érdemes visszamennünk az időben egy évszázadot, amikor egy másik hatalom növekedett a térségben, kezdett szépen lassan kilépni saját határaiból és újakat bekebelezni. Ez pedig a Japán Birodalom, akivel meglehetősen hasonló problémáik voltak az ausztráloknak a XX. század elején.
Ausztrália, mint egy a nagyhatalmi játékoktól kellően távoli kontinensnek tartotta magát relatív biztonságérzettel szemlélve a nemzetközi eseményeket. A legnagyobb „problémájuk” az 1880-as évektől kezdve a növekvő ázsiai – elsősorban kínai és japán - kisebbség letelepedése volt, ami veszélyeztette a „fehér Ausztráliát”. Ezt különböző bevándorlás ellenes intézkedések követték, kifejezetten az ázsiai bevándorlás megállítására. Ez a relatív nyugalom változott meg 1905-ben amikor Japán legyőzte Oroszországot és ezzel az első ázsiai országgá vált, amely képes volt visszaverni egy európai hatalmat a modern időkben. Ezt követte megannyi szóbeszéd miszerint a japánok kémkednek a térségben, és fontos tengeri és katonai információkat gyűjtenek, ami mellesleg Németországra és Nagy-Britanniára is igaz volt. Az első világháborúban a Szövetségesek hadihajókat kértek a Japánoktól amiért cserébe ők az egyenlítőtől északra lévő német gyarmatterületek – Shantung, Marshall-szigetek, Karolina-szigetek stb. – megtartását kérték. Mindezt az ausztrálok tudta nélkül, akik a szigetek illegitim megszállását látták ebben.
A háborút követő békekonferenciákon aztán az akkori ausztrál miniszterelnök az összes „ragadozó nemzetet” arra szólította fel, hogy vegyék le kezüket a Csendes-óceánról. Amivel persze kivívta maga ellen a japán sajtó haragját, és onnantól kezdve Ausztráliát, mint a legitim japán területi követelések fő ellenlábasaként tüntette fel. Habár a Japán Birodalom csatlakozott a Washington Konferenciához (1922 -1923) amivel kölcsönösen elismerték egymást Ausztráliával és Új-Zélanddal – így tehát a Brit Birodalommal – illetve a térség védelmi kiadásai is visszaestek, a bizalom nem tartott sokáig.
Ausztráliában az új miniszterelnök, a katonai tanácsadóinak a nyomására, visszaállította az ország védelmi kiadásainak és fegyverkezésének mértékét a háborút megelőző időszakéra, majd támogatott egy a brit kormány által elindított kezdeményezést, miszerint Szingapúrt egy első osztályú haditengerészeti bázissá kell alakítani. Ezek a lépések, karöltve az ausztrál sajtó Japánnal szembeni bizalmatlanságával, pedig minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy Japán további hadihajók megépítését kezdje meg.
Ausztrália a II. világháborúban
Három évvel a második kínai-japán háború kitörését (1937.) követően Japán megtámadta Francia-Indokínát, hogy elvágja a Kínába tartó szállítmányokat. A terület megszerzése könnyen ment, elvégre közben az európai hadszíntéren Németország éppen a sikeres hat hetes hódítását fejezte be, aminek eredményeképpen lerohanták Belgiumot, Hollandiát, Luxemburgot és Franciaországot. Nem sokkal később Japán csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez 1940. szeptember 27-én. 1941-re a japánok már Holland Kelet-India – a mai Indonézia – felé tekintettek, aminek következtében az Egyesült Államok olajembargót vezetett be a Japán Birodalomra és befagyasztotta annak amerikai vagyontárgyait júliusra. Japán számítások szerint így csupán két évre elegendő olajuk maradt, amit sürgősen pótolniuk kellett. Terveik szerint Brit-Malájzia és Holland Kelet-India megszállásával elegendő olajhoz, gumihoz, ónhoz és vashoz juthattak volna a háború végéig, azonban Japán és az említett területek között feküdt a Fülöp-szigetek, mely ekkor amerikai gyarmat volt. 1941. december 7-én a japánok megtámadták Pearl Harbort, aminek következtében az amerikaiak is beszálltak a háborúba. Azonban ennél sokkal több történt, mivel a japánok lényegében egy elképesztő gyors és ütős villámtámadást hajtottak végre amerikai és brit területeken, a Csendes-óceánon. Mindössze egy nap alatt megrohamozták az amerikai Hawaiit, Fülöp-szigeteket, Guamot, a Midway-szigeteket, a Wake-szigetet, illetve a Malajziát, Szingapúrt, Hong Kongot és elfoglalták Thaiföldet is. Pár hónappal rá pedig Hawaii és a Midway-szigetek kivételével saját zászlaja alatt is tudhatta ezeket a területeket.
Így történt, hogy Pearl Harbor után csupán kilenc órával megtámadták a Fülöp-szigeteket, elpusztítva az amerikai bombázók felét a Clark Field légi támaszponton. A hónap végére Manila, a főváros elesett, az amerikai és filippínó katonák maradéka pedig a Bataan-félszigetre húzódott vissza, ahonnan csak egy maréknyi embernek sikerült elmenekülnie a hónapokig tartó ostromot követően. Köztük volt Douglas MacArthur tábornok, akinek Roosevelt azt parancsolta, hogy meneküljön Ausztráliába, ahol jelentős stratégiai hibái ellenére kinevezték a szövetségesek csendes-óceáni színtéri vezető parancsnokának.
De miért pont Ausztrália?
Ahhoz, hogy a szövetségesek érdemben fel tudják venni a harcot a Japán Birodalommal egy erős bázisra volt szükségük, ami több, mint egy erődítmény – Szingapúr – és nagyobb, mint egy sziget – Guam. Elég nagynak kellett lennie ahhoz, hogy kellő mennyiségű légierő tudjon rajta koncentrálódni, miközben közel is van, - de nem túl közel - a japánok állomásaihoz. Mindemellett, pedig fontos szempont volt, hogy az ellenség ne tudja elvágni a szövetségeseitől, azaz kellett, hogy legyen kellő ember ereje, ipari kapacitása és saját nyersanyag forrása. Ausztrália azért is volt még alkalmas, mert az Egyesült Államokkal össze lehetett kapcsolni a Pearl Harbor – Szamoa – Fidzsi vonalon keresztül, melyek igen távol helyezkedtek el a japán állomásoktól (kb. 5500 – 6500 kilométerre). Így még ha el is próbálták volna őket foglalni, ahhoz Japánnak nagy erőket kellett volna kockára tennie – flotta, partraszálló katonákkal és legalább egy anyahajóval. Így a szövetségesek fő feladata kezdetben Ausztrália védelmének – Darwin és Fremantle kikötőjének – a megerősítése, infrastruktúra kiépítése majd egy támadásra kész hadsereg felállítása volt. Ez akkor vált igazán egyértelművé, mikor 1942 elején a japánok megpróbálták elfoglalni Új-Guinea szigetét, ami ausztrál mandátum terület volt, ahol az amerikaiak és az ausztrálok csak súlyos veszteségek árán tudták ezt megakadályozni. A háború végére közel egy millió ausztrál szolgált, akik egy része Európába ment, míg a maradék a Csendes-óceánon szorította vissza a japánokat az Indiai-óceánra való kijutástól.
Ausztrália gazdasági jelentősége 1942 és 1944 között volt igazán számottevő az amerikai csendes-óceáni műveletek tekintetében, miután MacArthur tábornok odamenekült, de még mielőtt az Egyesült Államok képes lett volna a saját országából ellátni a katonáit. Ezt az is bizonyítja, hogy volt olyan időszak, mikor Ausztrália nemzeti bevételének a 15%-a MacArthur megrendeléseiből – ellátmány és ruházat elsősorban -tevődött össze. A megrendelések teljesítése eleinte óriási kihívást jelentett az ausztrál mezőgazdaságnak, ami a kontinens amerikanizálódását hozta magával. Az amerikaiak szakértőket és mezőgazdászokat küldtek az országba gépekkel, gyomirtó szerekkel és egyéb vegyszerekkel. Rádión, városi gyűléseken, szórólapokon és egyéb módokon keresztül próbálták átadni, hogy hogyan is kellene hatékonyabban földet művelni. Az amerikaiaktól megkapták a legújabb mezőgazdasági eszközöket és mérnököket, akik segítettek abban, hogy ezeket minél előbb Ausztráliába is elő lehessen állítani.
Megtanultak amerikai módon konzerveket készíteni, a tejtermelők pasztőrözni kezdték a tejet. Az ausztrál katonák amerikai adagokat ettek és elterjedtek olyan ételek, mint a chili con carne, ham and eggs vagy a löncshús. Az ausztrál cipőipar átállt az amerikai méretek készítésére, ami nem is meglepő, hiszen egy hónapban hatvanezer párt lábbelit rendelt tőlük az amerikai hadsereg. Lényegében, bár Ausztrália továbbra is Nagy-Brittaniához tartozott politikailag, gazdaságilag viszont jobban hasonlított egy amerikai gyarmatra.
Folytatjuk.
