A politika gyakran csak látszaton alapul. A retorika, a narratív sok mindenről szólhat, de nem feltétlenül fedi a valóságot. Egyre többen gondolják manapság, hogy az USA hegemóniájának vége és az új világrend középpontjába egy orosz-kínai szövetség fog kerülni. Ez felületesen remek elgondolás, de ha mélyebbre ásunk egészen mást találhatunk. Az USA valóban egyre többet veszít a befolyásából, ami nem feltétlenül a saját gyengülésének, sokkal inkább Kína megerősödésének köszönhető. A geopolitikai erőviszonyokat nehéz mérni, főleg mert rengeteg adat meghamisítható. Éppen ezért nem lehet konkrétan megmondani, hogy ki és milyen erővel rendelkezik. Mérhetjük az erőt gazdasági teljesítményben, haderőben, vagy akár diplomáciai befolyásban is. Valójában ezek összessége és még sok más adja az országok tényleges erejét, viszont sokszor kénytelenek vagyunk intuíciókra alapozni tényleges adatok hiányában. Egyet viszont nem lehet meghazudtolni, még pedig a földrajzot. Mindenre vissza fogunk térni, de először is vegyünk górcső alá pár nagyon fontos dolgot.
Az USA sikere sokban köszönhető rendőrállam szerepének. A hadi flottája a mai napig is biztosítja a nemzetközi vizek biztonságát. Emiatt a kereskedelem viszonylag akadálymentesen folyhat és nem kell aggódni különböző érdekütközésekből fakadó konfliktusok miatt. A hidegháború vége utáni egypólusú világrend szinte példátlan a történelemben. Bár az USA döntései is sokszor megkérdőjelezhetők és az agresszív demokrácia export nem mindig vezetett jó eredményre, azért elmondható, hogy az USA megbízható partner. Persze sokszor a saját malmára próbálja hajtani a vizet, mint minden ország, de a szövetségi rendszere sokkal inkább közös érdekeken és kompromisszumokon alapul, mint sem az elnyomáson. Természetesen az USA is néha eltúlozza a beavatkozásainak mértékét, de Washington is kezdi belátni, hogy a katonai megoldások már nem feltétlenül vezetnek eredményre. Ezt mutatja a folyamatos csökkenése az amerikai csapatok jelenlétének. Látható ez az Afganisztánból, a Közel-Keletről, sőt Európából kivont csapatok számából is. Mondjuk az utóbbiból most az orosz-ukrán konfliktus fényében éppen lelassult vagy akár visszájára is fordult ez a folyamat. A Trump kormánnyal kezdve az USA egyre kevésbé próbál a „világ rendőre” maradni. Ennek több oka van, de összefüggenek: Elsősorban az egyre növekvő erőkre kell több figyelmet fordítania Amerikának, így már nincs ereje mindenhol egy kicsit jelen lenni. Fontosabb, hogy összpontosítva, kardinális helyeken legyen jelen, mint például Indiai–csendes-óceáni térség és jelenleg Európa. Előbb-utóbb Európának is meg kell emberelnie magát, mivel egyre kevésbé számíthat majd az USA segítségére. Másodsorban pedig Kína került az amerikai külpolitika fókuszába.
Látható tehát, hogy az USA nem feltétlenül akarja dominanciáját fitogtatni feleslegesen. A szövetségesekre felesleges lenne nyomást gyakorolnia, mert nem akarja elidegeníteni magától őket és mivel ezek a szövetségi rendszerek közös érdekeken alapulnak, így nincs szükség nyomatékosításra. Lényegében a kölcsönös hasznosság képezi az amerikai szövetségi rendszer alapját. Mindez totális ellentétje mindannak, amit a Oroszország vagy Kína képvisel, mivel mindketten dominálni akarják a szövetségeseiket és nem is igazán szövetségeseket, sokkal inkább „alárendelteket” keresnek. Itt kezdődik az orosz-kínai viszony bomlása. Kína és Oroszország viszonya nem éppen zökkenőmentes, hiába a mostani közeledésük. Xi Jinping új fajta „wolf warrior” diplomáciája pont a konfrontációra épít, ami az előtt nem volt jellemző a kínai interakciókra. Kína aktívan megpróbálta verbálisan lenyomni a többi országot és agresszívan a maga érdekeit képviselni. Azonban ez hiába való volt, mivel ez a fajta diplomácia nem éppen volt örvendetes más országok szemszögéből. Ezzel Kína sikeresen elidegenítette magától partnerei jelentős részét. Bár ebben a megítélés romlásnak nagy szerepe volt a koronavírus járványnak is. Mindenesetre az biztos, hogy a diplomáciában ez a fajta retorika egyáltalán nem jár jó megítéléssel. Nem csoda, hogy a legtöbb ország vezetésének nem tetszett Kína folyamatos áldozat játszása. Bármi történt arra a Peking úgy reagált, hogy önamgát mentesítette a felelősség alól, de mindeközben a másik felet vádolta meg különböző indokokkal. Nem is véletlen, hogy Kína igyekszik visszafogni a „farkast” az utóbbi időben.
Ezzel a hosszú Kínáról szóló felvezetéssel csak azt akarom bemutatni, hogy mennyivel okosabban és finomabban lavírozik a „nemzetközi vizeken”, mint állítólagos szövetségese. Kína nagyon megfontolt és ritkán hoz elhamarkodott döntéseket, amiket nehéz visszafordítani. Itt is van egy hatalmas különbség Oroszország és Kína között, hiszen az előbbi sokszor hoz megfontolatlan döntéseket, amelyek rontják a szövetségesként való megítélését. Tény, hogy az orosz politikai gondolkodásnak is meghatározó szerepe van ezekben a cselekedetekben, de ez a partnerországok szemszögéből egyáltalán nem előnyös. Nem is véletlen, hogy Kína nem segít Oroszországnak a háborúban, sőt Ukrajnának küld inkább humanitárius segélyt. Természetesen a szokásos taktikához hozzá tartozik, hogy Kína nem ítélte el az Oroszországot a támadás miatt és részben megvédte az ország biztonságáról szóló állításait és a nyugati szankciókat is kritizálta. Kína láthatóan nem akarja megrontani a kapcsolatát az oroszokkal, de mindemellett nem akarja elveszíteni a nyugati kapcsolatait sem. Úgyhogy nagyon egyszerűen Kína kivonta magát az egész konfliktusból, amennyire csak lehet, kihasználva az alkalmat, hogy megfigyelje mi fog kisülni ebből az egészből. Mindeközben a két ország közötti kereskedelem jelentős mértékben növekedett, ezzel is jelezve, hogy Kína próbálja átvenni a nyugati vásárlók szerepét.
Nagyon úgy tűnhet, hogy Kína burkoltan mégis csak Oroszországot támogatja, de ha belegondolunk nem éppen ez a helyzet. A jelenlegi adatok szerint még nehéz megmondani, hogy Oroszországnak kik is lesznek az új kereskedelmi partnerei, de elég valószínű Kína és India fogja felváltani a nyugati partnereket. Itt megint csak problémába ütközünk, ugyanis Kína és India nem ápolnak túl jó viszonyt egymással, ez pedig a későbbiekben konfliktusokhoz vezethet. Egy esetleges Kína-India nézeteltérés során Oroszország két tűz közé kerül, ami azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel választania kell egyik vagy másik ország között. Veszélyes játék ez, mert az orosz exportok sorsának nagy része ezen fog múlni. Ha választanak az oroszok, ha nem, akkor is el fognak esni egyik vagy másik partnerüktől mikor azok nyomásgyakorlásként felfüggesztik az orosz importokat. Ezzel Oroszország függésbe kerülhet más országoktól, amennyiben nyugati szankciók nem kerülnek feloldásra és a limitált választási lehetőségek miatt belekényszerülhet egyre kedvezőtlenebb ajánlatokba.
Ami ezenfelül megfűszerezi az orosz-kínai viszonyt az bizony a földrajz. Bár Oroszország Eurázsia északi részének nagyrészét birtokolja, az ország szíve mégis az Urál hegységtől nyugatra található régiókban van. Az orosz Távol-Keleten mindössze 6,3 millióan laknak, ezzel szemben csak Hejlungcsiang tartományban körülbelül 32 millióan.
Bár többen mítosznak tartják a kínaiak növekvő bevándorlását Oroszoroszág keleti régiójában, valamivel nem számolnak: a klímaváltozás egyre élhetőbbé teszi az orosz Távol-Keletet, amely talán a jövő egyik legfontosabb régiójává teheti, főként földművelés szempontjából. Lehet, hogy jelenleg még nem olyan kecsegtető a kínaiak számára Vlagyivosztok és környéke, de nemsokára az lesz. Ahogy a bolygó melegszik, úgy nyílik meg a transzpoláris út, amely leginkább három útvonal együttesét jelenti.
Ezeknek a hossza eltér, de körülbelül 4200 és 5300 kilométer között van a hosszuk, ami azt jelenti, hogy Rotterdamba ugyanaz az út 13000 kilométer helyett mindössze 5000 kilométer körül lenne. Amennyiben egyre több hajó veszi célba az Északi-sarkot, úgy egyre nagyobb szükség lesz partmenti kikötőkre, lehetőleg minél északabbra. Bár jelenleg csak olyan 200000-250000 kínai bevándorló él az orosz Távol-Keleten, ez a szám könnyen megnőhet. A kereskedelemmel a régió gazdasági jelentősége is meg fog nőni, emiatt egyre vonzóbb lesz mindenfajta befektetés, illetve betelepülés céljából. Bár a terület Oroszországhoz tartozik, földrajzilag Kína van helyzetelőnyben.
Technikailag a határok már rendezésre kerültek a kilencvenes években, de ez nem jelenti azt, hogy nyomásgyakorlással Kína nem tudná Oroszországot a területek átadására kényszeríteni. Hozzá kell tenni, hogy a retorika ellenére Kína nem az erőszak híve, legalábbis nem a külpolitikában. Az utolsó tényleges háborújukat a nyolcvanas években vívták Vietnám ellen. Hihetetlen, de Kína egyetlen egy darab tényleges katonai bázissal rendelkezik külföldön és ez is Dzsibutiban van. Ugyan több kisebb „bázis” is említésre kerül itt-ott, illetve feltételezett bázisokról is szó esik, de ez nem jellemző. Ellenben ez is változni látszik, ahogy az első kínai hadihajó megérkezett Sri Lanka kikötőjébe. Mindezek ellenére a mai világban a területek politikai hovatartozása mit sem számít, ha a gazdasági erő nem a terület felett rendelkező autoritás kezében van. Vagyis Kínának nem is kell de jure megszereznie a területet, ha elegendő ember telepszik át és a gazdasági eszközök a kínai betelepülők kezébe kerülnek. Kína könnyedén átírhatja Oroszország játékszabályait, ha kellő mennyiségű befolyásra tesz szert az adott területen. Ilyen szinten ütköző geopolitikai érdekek mellett két ennyire domináns nagyhatalom nem fér meg. Igazából egy szövetségben két nagyhatalom sosem jó kombináció, mert általában hasonló célokkal rendelkeznek, amelyek rendszerint ütköznek.
Ha már az ütközéseknél tartunk, akkor beszélhetünk Közép-Ázsiáról is. Sokan elfelejtik, hogy ez a régió egyáltalán létezik, pedig rendkívül sok fontos nyersanyag található itt, ezenkívül vagy 77 millió ember is. Hiába bomlott fel a Szovjetunió, Oroszország továbbra is igyekszik fenntartani a befolyását. Ezt mi sem mutatja jobban, mint a számtalan nemzetközi megállapodás, amelyek a régiót összekötik például: Eurázsiai Gazdasági Unió vagy a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete. Fontos azonban tudni, hogy Közép-Ázsia igyekszik függetlenedni az oroszoktól és két nagyhatalom közé szorulva inkább multivektor külpolitikát igyekeznek folytatni, hogy egyik hatalom se jusson túl nagy befolyáshoz. Kaszim-Zsomart Tokajev kazah elnök is egyre konfrontatívabb Vlagyimir Putyin orosz elnökkel szemben, ami egyfelől megmutatja az orosz befolyás gyengülését, másrészt Közép-Ázsia függetlenedési törekvéseit. Azonban, ahol hatalmiűr támad, ott bizony egy új erő fellépésére lehet számítani. Kína nem csak gazdasági befolyását igyekszik növelni, például az „Új Selyemút” kezdeményezésével – amelynek Közép-Ázsia egyébként elengedhetetlen része –, hanem újabban Tádzsikisztán területi integritását is megkérdőjelezték egyes kínai történészek. Mondjuk kétségtelen, hogy ezek csak nem hivatalos követelések, de ki tudja? A későbbiekben még lehet ezeket a követeléseket formalizálni is, ha az érdekek úgy kívánják. És ha már a nem hivatalos követeléseknél tartunk: hiába tisztázták az orosz-kínai határt, mert Vlagyivosztok környékén ezt a határvonalat is kérdőre vonták a kínai médiában.
A legnagyobb pánikot egyértelműen a közös hadgyakorlatok keltik. Ezeknek az eseményeknek több oka is lehet, de nyilvánvalóan nem láthatunk bele a vezetők fejébe. Kína a katonai felszerelésének nagyját Oroszországtól vásárolja, viszont ezeket visszafejtik és tanulmányozzák. Emiatt Oroszország saját védelmi felülvizsgálatai alapján 2025-re Kínának nem lesz szüksége egyáltalán orosz haditechnikai importokra. A hadgyakorlatok egyébként sem most kezdődtek, csak eddig nem kaptak nagy figyelmet. Az elmúlt tíz évben gyakorlatilag folyamatosan voltak ilyen összejövetelek, habár az utóbbi időben igencsak megszaporodtak. Ez a látszólagos katonai szövetség sokkal inkább csak erődemonstráció, hogy elrettentsék a közös ellenséget. A nyugattal szemben érzett ellenszenv csupán az egyetlen ok, ami ezt a két hatalmat közelebb hozta egymáshoz. A külső nyomás nélkül Oroszország és Kína valójában természetes ellenfelek, akiknek sokkal több okuk van egymással versenyezni, mint az USA-val.
Még a cikk írása közben is folyamatosan jelennek meg olyan hírek, amelyek megerősítik ezeket az állításokat. Ilyen például a Huawei oroszországi személyzetének áttelepítése Közép-Ázsiába, amelynek megint csak két oka van. Egyfelől Kína el akar határolódni az oroszok cselekedeteitől, ezzel is megelőzve a másodlagos nyugati szankciókat. Másfelől ez egy remek ürügy és lehetőség a közép-ázsiai gazdasági befolyás növelésére. Ezt a látszatra erősödő, a valóságban viszont egyre csak gyengülő szövetséget tovább degradálják a romló kereskedelmi viszonyok. Tény, hogy a háború miatt megugrott a két ország közti kereskedelem, mivel Oroszország megpróbál új piacokat találni a kiesők helyett. Azonban nem kizárt, hogy a termékeit áron alul adja el, hogy vonzóbbá tegye ezeket, amit Kína kihasználhat. Ennek a tisztázása, azonban még várat magára. Csakhogy minden növekedés ellenére Kínának egyre kevesebb szükséges van arra, hogy az oroszoktól importáljon. A háború remek lehetőség Kínának, hogy egyfelől jó áron tudjon vásárolni egy kétségbeesett eladótól, miközben növelni tudja a saját gazdasági befolyását felette. Ugyanis, ha Kína válik az oroszok legnagyobb felvevő piacává, utána könnyen tudja manipulálni az árakat a saját keresletével. Bár ez utóbbi pár sort fogadják némi kétkedéssel, hiszen ezek inkább csak az eddigi tendenciákból levont következtetések. Ám remekül beleillenek Kína eddigi külpolitikai stratégiájába, ami sokkal inkább a gazdasági erőre épít, mintsem a katonaira.
Egy valamit azonban sosem szabad elfelejtenünk: Oroszországgal vigyázni kell, mert még mindig a legnagyobb nukleáris arzenállal rendelkezik és ha az ország területi integritása kerül veszélybe, akkor bizony nem riadnak vissza semminek sem a használatától. Úgyhogy Kína dolga sem olyan egyszerű, mint amennyire annak tűnik.
Az orosz-kínai közös hadgyakorlatok, leple mögött valójában ingatag szövetség áll, amelyet egyedül a nyugat iránt érzett közös gyűlölet táplál. Hiába a színjáték, a rövidtávú érdekeket a hosszútávú érdekek úgyis felül fogják írni. Amerika távol van, Oroszország és Kína viszont közel és emiatt sokkal nagyobb veszélyt jelentenek egymásra, mint amekkorát Amerika bármikor is fog. Bizony vannak olyan szövetségesek, amelyek veszélyesebbek akár az ellenségeknél is.
További források:
CaspianReport. Unpacking the China-Russia alliance. (2021. January 8). YouTube: https://www.youtube.com/watch?v=AGafVj-wrmw
CaspianReport. China has border disputes with 17 countries. (2020. September 25). YouTube: https://www.youtube.com/watch?v=FR7WgKnBTIE
TLDR News. China & Russia’s New Military Alliance Explained (2021. October 28). YouTube: https://www.youtube.com/watch?v=dZGhP5qdO1k
