Hogyan és miért használják fel az Öböl-menti országok a sportot a geopolitikai jelentőségük növelésére?
Mióta világ a világ, az emberek mindig is imádták mások versengését nyomon követni. Sőt, a sport sokaknak identitásképző erő, a mások által elért sportsiker sokszor többet jelent a tömegnek, mint bármi más: elfeledteti a mindennapok problémáit, megadja a valahová tartozás örömét, eufóriát okoz. Ezt pedig már az ókorban felismerték a hatalmon lévők. „Kenyeret és cirkuszt” – utal a római mondás arra a jelenségre, hogy a tömegnek elég az étel és a szórakozás. Több ezer évvel később, a modern korban számos állam gondolta úgy, hogy a sporton keresztül mutathatja meg felsőbbrendűségét, nemcsak a pályán, de impozáns és hatalmas stadionok, arénák felépítésén keresztül is – elég, ha csak a náci Németországban megrendezett 1936-os olimpiára gondolni, amely egy ma egyre erősebben jelen lévő jelenség egyik első példája is volt. A tavalyi, Katarban megrendezett világbajnokság sokakhoz eljutatta a „sportwashing” fogalmát, azaz azt, hogy különböző autokrata rezsimek hogyan használják fel a sportot saját befolyásuk növelésére és az imidzsük javítására. De a jelenség nemcsak Katarban, hanem más Öböl-menti országokban, különösen Szaúd-Arábiában is van jelen. A következő írásomban egy-két múltból hozott példa után arra keresem a választ, hogy miért éri meg ezeknek az autokrata rezsimeknek felfoghatatlan pénzeket a sportba invesztálni, valamint, hogy milyen következményei vannak már most és milyenek lehetnek a jövőben?
Benito Mussilini és Jorge Rafael Videla
Miután a 19. század végén - 20. század elején létrejöttek a nemzetközi sportszervezetek, hamarosan igény mutatkozott arra, hogy a különböző nemzetek nagy tornákon mérhessék össze az erejüket. Az első olimpiát 1896-ban rendzeték meg, ami a húszas évekre komoly eseménnyé nőtte ki magát, melyet tömegek követtek rádión keresztül világszerte. Ebben az időben a gyorsan a legnépszerűbb sportággá váló futballnak is a négykarikás játék volt a csúcspontja (Uruguay például mind a mai napig világbajnoki címként tekint a huszas években elnyert két olimpiai győzelmére), de a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) hamar elhatározta, hogy saját tornát indít, melynek első felvonására 1930-ban, Uruguayban került sor. Négy évvel később, a következő tornát Olaszországban rendezték, amelyre a futballrajongó fasiszta diktátor, Benito Mussilini alaposan felkészült: jelentős pénzekből fejlesztették az infrastruktúrát és új, hatalmas stadionokat emeltek szerte az országban (számos olasz csapat mind a mai napig ezekben játsza a mérkőzéseit). Mussilini célja egyértelműen az volt, hogy a világbajnokság a fasiszta Olaszország dicsőségét hirdesse, ám nem ezt nem csak a külsőségekben, hanem a pályán is kifejezésre akarta juttatni: az egyébként is esélyes Olaszországot feltünően tolták a bírók, a negyeddöntőben a spanyol válogatottat fosztották meg érthetetlen módon több góltól is, a játékosok később arra panaszkodtak, hogy nem engedték őket nyerni. Az elődöntőben az olaszok az osztrákokat búcsúztatták, a döntőben pedig szintén hatalmas hátszéllel verték a csehszlovákokat. Így Mussolini vágya teljesült, de azért a következő tornán is rajta tartotta a szemét: egyes elméletek szerint a magyar válogatott azért mellőzte a legjobbait az 1938-as döntőben, mert Budapestről szóltak a szövetségi kapitánnyak, hogy nem kéne megverni az olaszokat, akiktől revíziós céljai elérésében remélt segítséget a magyar kormány. Hogy ez igaz-e, sose fog kiderülni, mindenesetre pár hónappal később Magyarország jelentős területeket kapott vissza Csehszlovákiától – az olaszok támogatásával.
Hasonlóan az 1934-es VB-hez, szintén nem a fair tornák közé tartozott a ’78-as esemény sem. A bajnokság hazigazdája Argentina volt, amelyet 1976 óta egy katonai junta vezetett, élén Jorge Rafael Videléval. Az ideológiai harc (a „Piszkos Háború”) már jóval a puccs előtt megindult, de a mészárlás a Junta hatalomátvételével kezdődött: a titkosrendőrség válogatás nélkül gyilkolta le a gyanús elemeket, a halottak és eltűntek számát a mai napig nem lehet pontosan tudni, de a 30 ezer helytálló becslés. A hazai rendezésű tornát természetesen felhasználta a kormány, hogy mind belföldön, mind pedig küldöldön tisztára mossa a nevét: a világbajnokságon sokszor botrányos módon tolták a bírók az egyébként is remek erőkből álló argentin válogatottat, amely első meccsét éppen Magyarország ellen játszotta: az 1-1 kifejezetten jó eredmény lett volna, de a faragást egy idő után a játékosok nem tudták elviselni. Passarella egy óvatlan pillanatban – büntetlenül – mellbe rúgta Törőcsiket, akinél a 82. percben szakadt el a cérna, törlesztésért azonnal pirosat kapott a portugál játékvezetőtől, majd már 1-2-nél Nyilasit is ugyanezért állították ki. A tornát végül meg is nyerték a hazaiak, miután a döntőben (szintén jelentős játékvezetői támogatással) 3-1-re verték Hollandiát. A győzelem belföldön hozott valamennyi enyhülést, bár nem sokat: a diktatúra öt év múlva megbukott, miután elvesztette a Falkland-szigetekért vívott hááborút az Egyesült Királysággal szemben. A külföld szemében nem sikerüt tisztára mosnia a diktátornak Argentína nevét, már a torna előtt világszerte tüntetések voltak a rendezés elvételéért, több sztárjátékos pedig ki is hagyta a világbajnokságot, például Paul Breitner és Johann Cruyff. A csalássorozat pedig csak méginkább rátett a junta elszigeteltségére.
(Kép: az argentin vb bojkottjára felszólító plakát, 1978.)
Az olajállamok befolyásszerzése a sporton keresztül
Mint láthattuk, korábban is sokszor előfordult, hogy egy diktatúra a saját céljaira használja fel a futballvilágbajnokságot, pont ezért indultak meg rögtön a tiltakozások, miután 2010-ben kiderült, hogy a FIFA Katarnak adja a 2022-es torna rendezésének lehetőségét. Azonban ellentétben az olasz vagy az agrentin diktátorral, a katari emír nem akarta megnyeretni a bajnokságot saját csapatával (a hazaiak iszonyú gyenge játékkal, győzelem nélkkül estek ki a csoportkörben, de az igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy nem is fújtak nekik a játékvezetők). Az olajmonarchia célja sokkal inkább az volt, hogy megmutassa magát a világnak, növelje befolyását és javítsa az imidzsét. Ehhez pedig minden követ megmozgatott: a semmiből húzták föl a stadionokat több száz vendégmunkás halálának az árán a sivatag közepén, elérték, hogy a történelemben először télen rendezzék meg a tornát és hogy átvariálják az európai futballnaptárat. Persze mindig kettőn áll a vásár és nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a FIFA mindig is arra ment, ahonnan a legtöbb pénzt kapta: az egész világbajnokságot áthatotta a korrupció, azok közül, akik 2010-ben Katarnak ítélték a rendezés jogát, sokan ma már bíróság előtt állnak, élükön Sepp Blatter egykori FIFA elnökkel.
(Kép: aktivista dob egy pénzköteget Sepp Blatterhez, tiltakozul a katari világbajnokság ellen)
Nem szabad elmenni a nemzetközi sportszervezetek képmutatása mellett sem: míg Európában büszkén állnak ki az LMBTQ-jogok mellett, aközben simán elviszik egy olyan helyre a világbajnokságot, ahol a homoszexualitást akár halálbüntetéssel is súlythatják. Sőt, amikor több válogatott csapatkapitánya tiltakozásképpen szívárványszínű karszallaggal szeretett volna pályára lépni, a FIFA utasításba adta a játékvezetőknek, hogy ilyen esetben már a meccs előtt, a játékoskijáróban büntesse sárga lappal a delikvenseket. Hasonló az eset a stadionokat építő vendégmunkások embertelen körülményeivel: míg Európában az UEFA minden módon iigyekszik fellépni a faji egyenlőtlenségek ellen, simán belefér, hogy ázsiai rabszolgák százainak halála árán épüljenek legkondícionált létesítmények a sivatagban.
Hiába minden tiltakozás, a pénz beszél, a kutya ugat: a világbajnokságot végül egy játékos sem bojkottálta, Katar pedig, ha a pályán nem is, de a szimbolikus térben mindenképpen győzelmet aratott: emberek milliárdjainak a szemébe égett bele a kép, ahogy minden idők legizgalmasabb döntője után Lionel Messi megkoronázta a pályafutását és a magasba emelte a világbajnoki trófeát – a katari emír által ráaggatott, a monarchia hatalmát és befolyását szimbolizáló palástban.
(Kép: Messi és a bist, azaz a hagyományos katari palást)
A folyamat pedig nem állt meg, sőt. Pár héttel a világbajnokság után Cristiano Ronaldo emberi ésszel nehezen felfogható fizetésért cserébe a Katarnál jóval nagyobb globális befolyással és hatalommal rendelkező Szaúd-Arábiába igazolt. Az idén nyári átigazolási időszakban eddig olyan sztárok követték a portugált, mint a szintén ötszörös Bajnokok Ligája győztes Karim Benzema vagy éppen a Franciaországgal világbajnok N’Golo Kante. Persze, az, hogy az öreg sztárok elmennek levezetni valahová, ahol sok pénzt kereshetnek, nem újdonság, a szaúdiaknak azonban kiemelt célja, hogy a bajnokságukba a fiatal európai és dél-amerikai tehetségeket is elcsábítsák. Mindeközben az európai topfutballban már több mint egy évtizede jelen vannak az olajmonarchiák: a francia PSG-t a katari emírhez köthető kör birtokolja, de tavaly óta szaúdi tulajdonosa van a Newcastle Unitednek, amely idén oda is ért a Bajnokok Ligáját jelentő harmadik helyre az angol Premier Leagueben. A Newcastle hosszú-hosszú évtizedekig szürke középcsapat volt, a közel-keleti pénzekkel felpumpálva azonban hamarosan a bajnoki címért fog versenybe szállni – az ellen a Manchester City ellen, amely Abu-Dzabiból származó pénzekkel jutott fel idén a csúcsra és nyerte meg a Bajnokok Ligáját, a Premier Leaguet és az FA-kupát.
Rijád nem csak a futballistákat csábítja az országba, hanem a nemzetközi sportszervezeteket is: a golfon át a Formula-1-ig a bokszon keresztül számos rangos sportrendezvényt fognak a jövőben Szaúd-Arábiában rendezni. Sőt, tavaly a királyság elnyerte a 2029-es Ázsiai Téli Játékok szervezését is, amelyet az egyelőre fel nem épült, ám Mohammed bin Salman koronaherceg szívügyének számító Neom városában rendeznének meg. A futurista tervek szerint város mintegy 170 kilométer hosszan fogja átszelni a sivatagot, a téli sportok kedvéért pedig megfelelő hőmérsékletőre fogják hűteni a környező hegyeket. (Igen, ezt jól olvasták). Ennél is nagyobb dobás lenne, ha a szaúdiaknak sikerülne elnyerniük a 2030-as futballvilágbajnokság rendezésének jogát, melyet ugyan Egyiptommal és Görögországgal közösen nyújtottak be a FIFÁ-nak, azonban az már most biztos, hogy a döntőt Rijádban rendeznék – a tornát ráadásul a tavalyi VB-hez hasonlóan hét év múlva is télen bonyolítanák le.
De mégis, mi ezzel a probléma? Hiszen egyrészt nagy sporteseményeket demokratikusnak titulált országok is rendeznek: a következő olimpia Párizsban lesz, azután pedig a Los Angelesben, köztük pedig szintén Észak-Amerikában rendezik a futballvilágbajnokságot. Ezek az államok felhasználhatják ezeket az eseményeket saját befolyásuk növelésére, míg másoknak megtiltjuk? Ki dönti el, hogy mely országokban szabad, mely országokban nem szabad sporteseményt rendezni? És oké, sok pénzt költenek ezekra projektekre ezek az Öböl-menti országok, de egyrészt arra költik a pénzüket, amire szeretnék, másrészt az elköltött pénz eredményét az európai futballrajongók is élvezhetik, hiszen ezek nélkül az euró milliárdok nélkül nem rakhatna össze Pep Guardiola egy olyan tökéletes szerkezetet, mint amilyen az idei Manchester City volt.
A probléma ezzel, hogy Szaúd-Arábia a „sportwashing” fogalmát klasszikusan megvalósítja: azaz szisztematikusan felhasználja a legkülönbözőbb sportágakat arra, hogy saját imidzsét javítsa, illetve növelje befolyását és geopolitikai jelentőségét. Ez a töménytelen mennyiségű pénz pedig gyorsan megváltoztatja az erőviszonyokat a pályán: hogy maradjunk a futballnál, a Manchester City ellen évek óta zajlanak nyomozások, amiért 2010-2011-ben illegálisan fizettek nagyobb összegeket a játékosoknak és edzőknek, mint ami a szerződésükben szerepelt. Persze, ez nyilván csak a jéghegy cúcsa, magyarra lefordítva arról van szó, hogy míg egy átlagos csapat okos játékospolitikával és jó marketinggel kigazdálkodhat annyi plusz pénzt, amivel jobb játékosokat tud venni, addig az olajpénzekből támogatott csapatoknak erre egyáltalán nem kell figyelniük - az ő problémájuk sokkal inkább az, hogy hogyan pumpáljanak bele még több pénzt úgy a csapatba, hogy az legalább távolról és hunyorítva nézve valamennyire szabályos legyen.
Másrészt egy olyan országnak enged a világ egyre nagyobb befolyásra szert tenni, amely a szunnita iszlám legszélsőségesebb ágát követi, sőt, kívánja terjeszteni; amely szisztematikusan nyomja el az vallási és szexuális kisebbségeket; amely a 2012-es olimpiára nem kívánt női sportolókat küldeni, ahol a nők nem vezethetnek autót vagy éppen nem válhatnak el saját döntésükben; ahol újságírókat gyilkol meg a titkosrendőrség brutális módon egy harmadik országban, közvetlenül a koronaherceg parancsára; ahol nincsenek politikai pártok, de mindennaposak a kivégzések ellenzéki tevékenységek miatt. És a sort még lehetne folytatni hosszan.
Összességében megtiltani egy országnak, hogy részt vegyen sportesemények megrendezésében vagy sportklubok finanszírozásában, nyilván nem lehet. De azt se kéne megengedni, hogy sporthagyományokkal alig rendelkező diktatúrák a sportot eszközként használják saját céljaik elérésére. Mert ezek a milliárdok nem adományok, az olajmonarchiák egyszer vissza is kérhetik az árát a befektetésiknek. Nehogy egy szép napon arra ébredjünk, hogy a sportszervezetek, futballklubok, sportesemények vezetését átadtuk egy iszonyúan gazdag, ám szélsőségesen iszlamista szűk kör markába, akik a kezükbe adott hatalmukkal élve mindent megváltoztatnak, amit eddig az élsportokról gondoltunk.
Csermely Gergely
Felhasznált források:
Címlapkép forrása: https://www.sbs.com.au/news/article/sportswashing-or-soft-power-saudi-arabia-continues-to-snap-up-sports/3kj08rr0q
https://index.hu/sport/futball/2010/vb/tortenelem/1934/
https://www.amnesty.org/en/location/middle-east-and-north-africa/saudi-arabia/report-saudi-arabia/
