– Maguk hová utaznak? – kérdezi az alattam lévő helyet elfoglaló néni.
– Jekatyerinburgba – felelem.
– Ó, eto rjádom, az közel van. – Legyint lenézően. Közel? Nézek értetlenül. Tizenhat óra... – Mi északra megyünk, az három nap – válaszolja meg ki nem mondott kérdésemet. Valószínűleg úgy vélte, hogy mivel mindössze csak tizenhat órát fogunk eltölteni egymás mellett, nem is érdemes belekezdeni egy beszélgetésbe, mert többet hozzánk sem szólt.
Mi az ősz? Teszi fel a kérdést a DDT együttes az orosz rockköltészet egyik kiemelkedő alkotásának címében. Mi Oroszország? Teszem fel a kérdést én, a vonat ablakán kibámulva.
Oroszország egy vonat.
Oroszország persze több vonat, de van egy VONAT is, így csupa nagybetűvel. Pontosabban egy VASÚTVONAL. Ami nyilvánvalóan csak a külföldiek számára nagybetűs, az oroszoknak egy a sok közül. Nekünk meg az EGY a sok közül. EGY vagy egy, valami különös azonban mégis körüllengi az orosz vonatokat. Az orosz vonat akarva akaratlanul közösségi tere a rajta utazónak. Együtt alszik, együtt eszik, együtt múlatja az időt az ember másokkal egy, két vagy akár több napig is. Az alkalmi ismerősök véletlen kerülnek egymás mellé. Hogy milyen emberek? Talán ki sem derül, mert a vonaton mindenki a kedves, barátságos arcát mutatja – majdnem mindenki. Honnan jöttél? Hová mész? Csáj búgyes? Három perc, és már kínálja is az embert a szomszédja valamivel.
Oroszország távolság.
– A Bajkál-tóhoz megyek, vasúti alagutat építünk már két éve. Omszkban élek a feleségemmel, szerencsés vagyok, hogy ilyen közel találtam jól fizető munkát.
Ilyen közel. Mindössze 2 700 km és 50 órányi vonatozás.
Sokadik éjszakát töltöm már orosz vonaton, de a sok fel- és leszálló utas miatt ez az első reggel, hogy ugyana mellett az ember „mellett” ébredek fel, aki „mellett” lefeküdtem. Ez az ember Szása, egy omszki építőmunkás. Az első ember a vonaton, akivel hosszabban beszélgetek. Nem túl intenzív, szaggatott a beszélgetés, olykor hosszan hallgatunk, és bámuljuk a havas tájat, de hosszú az út is, van idő elgondolkodni.
– Be fog fagyni a seggetek, miért januárban jöttetek?
– Pont ezért, az igazi szibériai tél miatt.
– Részeg vagy? Az emberek ettől menekülni szoktak, nem ezért idejönni – nevet. – Budapest? Egyszer voltam Hamburgban, az rjádom, nem?
Végül is de. Közelebb van, mint Omszk a Bajkál-tóhoz.
Harmadik napja ugyanazon a vonaton. Hamarosan elérjük a végállomást, Szeverobajkalszkot. Hamarosan. Már csak négy-öt óra maradt hátra. Négy-öt óra, mikor a vonat egyszer csak megélénkül.
Először azt hittem, hogy a reggeli kávétól indultak be a népek, de aztán észreveszem, hogy itt már mindenki a leszálláshoz készülődik. Hiába, az orosz utazás dinamikája más. Egy három napos út végén az utolsó négy órás készülődés pont annyi, mint amikor valaki Szegedről a Nyugatiba utazva Zugló után felveszi a kabátját.
Oroszország tűz és jég.
Mindenekelőtt azonban jég. Januárban legalábbis. Sok van, mi csodálatos, de a befagyott Bajkál-tónál… Hát igen. Ezt nehéz szavakba önteni. Egy hatalmas hómező három oldalról hegyekkel körülvéve, és egy negyedik, végtelen oldal. Akármerre nézünk csak kék és fehér. Kivéve, ha a város felé, mert akkor szürke és fekete, de arra nem nézünk. Az ember csak rálép a hófödte jégre, és elindul rajta. Az első lépések kicsit bizonytalanok, mégiscsak jégen járunk, de mikor már a harmadik autó halad el mellettem, az én lépéseim is egyre biztosabbá válnak. És egyre csak megyek, megyek előre. Hová? Nem tudom. A végtelen fehérségbe. A túloldali hegyek tetején megcsillanó napfény felé. Ahogy egyre beljebb megyek, vonz a gondolat, hogy elérjem azokat a hegyeket. Milyen messze lehetnek? Fogalmam sincs. Tíz kilométer, húsz? Nem tudom. Vajon megjárom napnyugtáig? De aztán látom: ahogy távolodik mögöttem az egyik part, úgy nem közeledik a másik…
Néhány kilométerrel délebbre a hó alól előbukkan a jég. Az igazi csoda. A kristálytiszta víz kristálytiszta jéggé fagyott. Méteres mélységekben tárul elénk a jégbe zárt légbuborékok, jégbe zárt jégtömbök, fagyott repedések világa. A repedéseké, amelyek szemünk láttára, fülünk hallatára szaporodnak. Ez a tó zenéje. Leírhatatlan éteri hang.
Ahol jég van, ott tűz is kell az élethez. Az oroszok tüze félliteres kiszerelésben kapható. Azt mondják, hamis érzés, hogy az alkoholtól nem fázik az ember. Lehet. De aki ezt mondja, biztos nem járt még Szibériában. Ha csak hamis is az a melegség, mégis jól esik. Azonban valódi forróság is van a szibériai télben. Néhány kilométerre a tótól, a tajga sűrűjében egy forró oázis bújik meg: Goudzhekit. A levegő mínusz húsz fokos, a víz plusz negyvenöt. Szabadtéren vagyunk. Bizony kell a félliteres üveg bátorítása, hogy az ember megváljon a ruháitól. De megéri. A talán hamis belső, és a mindenképpen valós külső tűz ténylegesen felmelegíti az embert. A tűz által azonban a jég is az ember testének részévé válik. Mínusz húsz fokban a vízpárától ugyanis keményre fagy a hajunk. Sőt, ha nem vigyázunk, egy hosszabb pislantáskor még a szempilláink is összefagynak.
Oroszország hideg.
…az ég kék, a fű zöld. Mindenki tudja, hogy Oroszország hideg. Igen. De az orosz hideget csak akkor érti meg az ember, ha megtapasztalta. Azt nem lehet elképzelni, hogy milyen a mínusz harminchat fok. Mínusz harminchat fokban fáj levegőt venni. Mínusz harminchat fokban senkit nem kell győzködni, hogy takarja el az arcát. A sál azonban csak félmegoldás. Az ember lélegzik. Az ember lélegzik. A lélegzet párája megfagy. Percek alatt vékony jégréteget képez a sálon, amely hamarosan ráfagy az ember arcára. De még mindig ez a legjobb megoldás. Mínusz harminchat fokban folyamatosan folyik az ember orra. De az orrtörlés sem egyszerű. Az orrváladékban víz van. A víz pedig megfagy. Ha elég gyorsan reagál az ember, akkor a zsebkendőn. Ha nem, akkor még az orrban, és a következő orrfújásnál apró kis jégcsapocskák töredeznek össze az orrunkban.
Oroszország szelíd vadság.
Az EGY vasútvonal igazából KETTŐ. A BAM, a „kistestvér” is megérdemli a csupa nagybetűt. A BAM nem kap nagy figyelmet, sem helyet a szibériai utazásokról szóló blogokban, itt nem találkozni lépten-nyomon amerikai turistákkal és német hippikkel. Találkozni viszont igazi „tajgalakókkal”. Ahogy végig nézek a vonaton még a fiatal arcok is jóval elgyötörtebbnek, megviseltebbnek tűnnek, mint korábban. Ezt teszi a zord környezet, a viszonylagos elszigeteltség, és az emiatt elfogyasztott óriási mennyiségű vodka.
– Mi ez? – kérdezi Gyima, ősz hajú, barázdált arcú alkalmi útitársunk, akinek öreg arcához meglepően fiatalos szemek társulnak.
– Tátra tea, hetvenkét százalékos – mutatja útitársam büszkén a szürke üveget –, otthon ezt isszuk. Erősebb, mint a vodka!
– Nu dáváj… – egyezik bele, bár látszik az arcán némi hitetlenkedés. Lehajtja. – Nem rossz, de én ennél erősebbet szoktam inni – mondja enyhe mosollyal a szája szélén.
– Erősebbet? – csúszik ki a számon a kérdés.
– Igen, minden reggel munka előtt megiszok egy sztákáncsik tiszta szeszt – mondja, és eltűnik az arcáról a mosoly. Ebből látom, hogy az a reggeli pohárka nem élvezet, hanem szükséglet számára. Már azt is értem, miért néz ki hetvenévesnek, miközben csak negyvennyolc.
Oroszország meglepetés.
Oroszország meglep. Meglep Moszkvában a Kun Béla-emléktáblával. Meglep Szeverobajkalszkban az egri bikavérrel. Meglep a bácsi Jekatyerinburgban a hetvenes évekbeli csillebérci élményeivel. Meglep Ulan-Udéban a burját, aki előbb elhív a családjához, majd miután megtudja, hogy magyar vagyok, le akar velem számolni mint nácival, mert a II. világháborúban a németekkel voltunk.
Meglep a kazah határ felé közeledve fiatal tadzsik útitársam, mikor megkér, hogy töltsem ki a migrációs kártyáját, mert nem tud írni. Meglep a szabadtéri piac Irkutszkban a mínusz harminc fokban. Meglep Vlagyivosztok, a Kínán és Koreán túli európai város.
Meglep Oroszország. Talán csak Dosztojevszkij nem lep meg, aki nagyon pontosan fogalmazta meg a szibériaiak arcán tükröződő életérzést, mikor azt írta, hogy „az élet még bánatban is szép, jó a világon élni, akárhogy is él az ember”.
