Európa jelenlegi újrafegyverkezése rávilágított egy ellentmondásra, amely védelmi ipari stratégiájának legmélyén rejlik. Annak ellenére, hogy az ukrajnai háború nyomán megugrott a fegyverek, lőszerek és karbantartási kapacitások iránti kereslet, az európai védelmi piacra való belépés továbbra is strukturálisan korlátozott marad a mélyen gyökerező ipari széttagoltság, valamint az EU-n belüli gyártást előnyben részesítő szabályozások miatt. Ez átfogó stratégiai dilemmát teremt. Miközben az Európai Unió stratégiai autonómiájának megerősítésére törekszik, egyúttal szembe kell néznie egy sürgető valósággal is: jelenlegi védelmi ipari bázisa nem rendelkezik a nagy intenzitású újrafegyverkezéshez szükséges gyártási kapacitással, koordinációval és sebességgel. Így a kihívás nem csupán a képesség, hanem a nagyságrend és tempó kérdése is. A közelmúltbeli politikai viták rámutatnak, hogy egy ilyen dilemmát nem lehet kizárólag EU-központú integrációval megoldani. Ahogyan a European Policy Centre legutóbbi cikke rámutatott, az Európai Uniónak be kell vonnia külső szereplőket (például az EU27-en kívüli Egyesült Királyságot, Törökországot és Ukrajnát), hogy elérje a globális versenyhez szükséges méretet.
Ez a kialakulóban lévő felfogás fontos kérdést vet fel a politikai döntéshozók körében: vajon Európa stratégiai autonómiájának elérése belső orientált legyen-e, vagy inkább egy rugalmasabb modellé kell-e fejlődnie, amely szelektíven bevonja a hiteles külső partnereket?
Ebben az összefüggésben Dél-Korea meggyőző (bár még nem kellően feltárt) lehetőséget kínál. Ahelyett, hogy Dél-Koreát pusztán külső fegyverszállítóként kezelnék, az európai országok partnerként vehetnék igénybe, aki képes pótolni az EU ipari kapacitásának, ellátási láncának rugalmasságának és termelési ütemének területén fennálló legfontosabb hiányosságokat. Lengyelország esete konkrét példája annak, hogyan működhetne egy ilyen együttműködés. A K9 tarackprogram egy egyszerű beszerzési folyamatból ipari együttműködésen keresztül technológiatranszferrel és helyi gyártással járó programmá alakult át. A K2 harckocsikat övező hasonló megállapodások szintén jól mutatják, hogy a helyi összeszerelés és a közös gyártás hogyan enyhítheti a „Made in Europe” beszerzési preferenciák által előidézett korlátokat. Ez a modell kiterjeszthető Közép- és Kelet-Európára is, ahol a védelmi igény sürgető és politikai támogatást is élvez. Olyan országok, mint Lengyelország és Románia, máris kulcsfontosságú pontként jelennek meg Európa újrafegyverkezési erőfeszítéseiben, nemcsak felhasználóként, hanem gyártóként és karbantartási központként is.
Ugyanakkor Európa már profitál egy közvetett együttműködési formából. Az ukrajnai háború felgyorsította egy de facto „közvetett csatorna” modell kialakulását, amelyben a külső beszállítók a szövetséges államokon keresztül közvetett módon járulnak hozzá az európai védelemhez.
Az a struktúra, amelyben Dél-Korea fejlett katonai felszerelést biztosít Lengyelországnak (aki viszont a szovjet korszakból megmaradt felszereléseket továbbít Ukrajnának) egyfajta körkörös megerősítést hozott létre. Ennek eredményeként Ukrajna biztosíthatja a szükséges eszközöket, míg az európai országok modernizálhatják haderejüket. Ami háborús helyzetre adott rögtönzött válaszként indult, egyre inkább egy intézményesített ellátási mechanizmus jellemzőit mutatja. Ha hivatalosan is intézményesítik, Európa hosszú távon folytathatja mind az Ukrajnának nyújtott támogatást, mind a saját haderejének modernizálását. Egyre inkább elismert tény, hogy a külső gyártási kapacitások beépítése a NATO tágabb ellátási láncába javíthatja a szövetség egészének ellenálló képességét. Bár egy ilyen integrációhoz politikai konszenzusra lenne szükség, ez alapul szolgálhat ahhoz, hogy Európa túllépjen az eseti együttműködésen, és egy jobban összehangolt ipari stratégia felé haladjon.
Fontos, hogy Európa választási lehetőségei nem korlátozódnak az EU-tagállamokkal való közvetlen együttműködésre. A nem EU-tagállamokkal, köztük az Egyesült Királysággal, Törökországgal és Norvégiával való együttműködés további rugalmasságot kínál; ezek az országok szorosan összekapcsolódnak Európa védelmi ökoszisztémájával, és közvetítőként szolgálhatnak a szélesebb körű ipari együttműködéshez. Ezeket a szereplőket bevonó közös gyártás, közös fejlesztés és megosztott karbantartási hálózatok olyan lehetőségeket kínálnak, amelyek integrálhatják a külső képességeket anélkül, hogy közvetlenül kihívást jelentenének az EU intézményi határainak.
Ez visszavezet a legalapvetőbb politikai kérdéshez: Európának elsőbbséget kell-e adnia védelmi iparának fejlesztésének azáltal, hogy szigorúan ragaszkodik a belső megközelítéshez, vagy rugalmasabb megközelítést kell-e alkalmaznia úgy, hogy külső partnereket von be az ipari megerősítésre irányuló szélesebb stratégiájába? A válasznak nem feltétlenül kell kétoldalúnak lennie. Ha a stratégiai rugalmasságot úgy értelmezzük, mint a „független és hatékony cselekvés képességét”, akkor a külső szereplőkkel való szelektív partnerség Európa kapacitásának erősítését szolgálná, nem pedig aláásását. Ebben az összefüggésben a Dél-Koreával és más országokkal való együttműködés eszköz lehetne Európa céljainak gyorsabb és fenntarthatóbb eléréséhez.
Végső soron a kérdés nem az, hogy Európa megnyitná-e védelmi piacát külső szereplők előtt, hanem az, hogy hogyan lehetne ilyen együttműködést kialakítani, összehangolni a hosszú távú érdekekkel. Ebben a változó helyzetben az olyan partnereket, mint Dél-Korea, nem szabad egyszerűen külső fegyverszállítóként kezelni. Ehelyett ezek az országok a bővítés lehetőségei, amelyek kiegészíthetik azt, ami jelenleg hiányzik Európából. Olyan erőforrások, amelyek megfelelő beépítésük esetén jelentősen hozzájárulhatnak Európa folyamatban lévő katonai átalakulásának fenntartásához.
Ju Hyung Kim elemzése.
A teljes elemzés elolvasható itt: Modern Diplomacy