1. rész – A „közel-külföldi” jelenlét megroppanása

Írta: Alkonyi Aurél Zalán

Miközben a Kreml által közvetlenül irányított kommunikációs gépezet emberei az elmúlt két év alatt megtett – sokszázezer orosz életet követelő – 39 kilométeres út minden állomását Pokrovszkig történelmük legnagyobb győzelmeiként igyekeznek eladni a hazai és a globális közönség számára, addig a diplomáciai és politikai realitások a birodalmi álmok szétfoszlását bizonyítják.

2022-ben az Oroszországi Föderáció hatalmának zenitjén állt. Csapatai az egykori balti tagköztársaságok kivételével csaknem mindenhol jelen voltak az egykori Szovjetunió területén (ahol nem szövetségesként, ott megszállóként). A nemzeti ébredés folytatódásának ellenére Közép-Ázsiában sehol nem kérdőjelezték meg igazán jelentőségteljesen azt a politikai és társadalmi nexust, ami nagy részben továbbra is az orosz nyelven és kultúrán keresztül valósult meg, gyakran még az új államok között is. A 2020-as Belarusz forradalmat az orosz szövetséges Lukasenko vérbe fojtotta, a kazahsztáni zavargásokat pedig szintén orosz támogatás mellett semlegesítette Tokajev. Egyetlenként az európai kontinensen Moszkva sikeresen területet annektált 2014-ben, számottevő volt a jelenléte a Közel-Keleten és újra pozíciókat harcolt ki magának Afrikában is. Vlagyimir Putyin ekkor tagadhatatlanul a világ egyik legnagyobb tekintélyű vezetője volt – már csak a szenioritásból kifolyólag is. Oroszország ugyan gazdasági törpe, de politikai óriás volt a globális versenyben, ám valójában már akkoriban is jelentősen túlnőtte azokat a politikai és katonai lehetőségeket, amikhez gazdasági értelemben fedezettel rendelkezett.

Ehhez képest a jelenlegi külpolitikai helyzet siralmas Oroszország számára. A Valdaj klub által harsogott hivatalos külpolitikai narratívával szemben immár az imperialista szélsőségesek is nyíltan elismerik, hogy gyökeres újratervezésre lenne szükség. Dugin – akinek a belpolitikai jelentőségét Nyugaton hajlamosak túlbecsülni – úgy fogalmazott, hogy

„Oroszország gyorsan elveszíti még a hűséges és baráti országok maradékát is.”

Az Ukrajna ellen 2022-ben indított teljes körű invázió birodalmi túlterjeszkedésnek bizonyult, amely az előkészítés hiányosságai miatt elbukott. A háborút ugyanakkor nem elsősorban katonai, hanem politikai természetű konfliktusként kell vizsgálni. Ezen a lencsén át nézve pedig a fiaskó még nyilvánvalóbb és súlyosabb. Oroszország ma távolabb áll eredeti céljaitól, mint bármikor a háború kezdete óta. Ukrajna hosszú távú elköteleződése a nyugati integráció iránt, valamint az orosz kultúra visszaszorításának törekvése irreverzibilissé vált. Magának a háborúnak a ténye e két kulturálisan és történelmileg ennyire közel álló nép között minden oroszellenes euroatlantista „nedves álma” volt, s mára olyan valóság, amely generációkra eldöntötte, hogy az ukrán nemzeti identitás önmagát mindenekfelett az oroszokkal való szembenállásból fogja levezetni. Az identitáspolitikán túl a diplomáciai tekintélyvesztés is egyértelmű. Kijiv immár semmilyen formában nem tekinti elfogadhatónak azt a modellt, amelyben Moszkva biztonsági garanciákat kínálna a „semlegességért” cserébe. Az ukrán percepcióban ez legfeljebb az orosz megszállás időbeli elhalasztását jelentené.

Az ukrajnai kudarc azonban messze túlmutat Ukrajnán. A háború szétzilálta az orosz befolyási övezet maradékát is: a Kaukázustól Közép-Ázsiáig, a Baltikumtól a Közel-Keletig minden térségben birodalmi visszaszorulás és bizalmi válság figyelhető meg. Moszkva egyre inkább reaktív, nem formáló szereplővé vált, voltaképp egy olyan állammá, amely még mindig a birodalom nyelvén igyekszik elbeszélni önmagát, de már nem rendelkezik a birodalom eszközeivel.

A Balti-államokban az orosz nyelvvel, kultúrával és lakossággal szemben a háború miatt kialakult ellenszenv számos kemény lépéshez vezetett. Az orosz nyelv intézményes visszaszorítása egyértelmű tendencia, amelynek a fő frontja az oktatáspolitika (amiben nyílt törekvéssé vált az orosz nyelv fokozatos, de teljes kivezetése) és a nyilvánosság. Az orosz hírforrások blokkolása mellett még az orosz ellenzéki sajtóval szemben is történtek intézkedések.¹

A győzelmi napi nyilvános ünnepségek betiltása, a szovjet emlékművek eltávolítása, illetve az állampolgársággal nem rendelkezők megfosztása a szavazati joguktól a helyi választásokon Észtországban nyílt és tudatos törekvésként húzzák alá az orosz kultúra visszaszorítását. A felsorolást pedig más intézkedésekkel is ki lehetne egészíteni (beutazási tilalom, orosz rendszámú autók tilalma stb.).

A Kaukázusban Azerbajdzsán a kezdeti tapogatódzás után, – érzékelve az orosz leragadást Ukrajnában – rendkívüli magabiztossággal ragadta magához a kezdeményezést saját ügyeinek képviseletében. Törökország támogatásával a háta mögött Baku már a háború előtt is nyíltan multivektorális külpolitikát folytatott – a KBSZSZ-be például be sem lépett –, majd 2023-ban a karabahi konfliktust egyoldalú eszközökkel döntötte el. A harcokban orosz békefenntartók is meghaltak. Azóta a helyzet folyamatosan eszkalálódik a két ország között. Érdemes említeni az Azerbaijan Airlines járatának lelövését, az orosz kulturális intézet bezáratását, a kölcsönös letartóztatásokat, és kémbotrányokat.

Örményországot Moszkva nem csak Karabah ügyében hagyta magára, hanem akkor sem tett támogató gesztusokat, mikor az azerbajdzsánok de iure örmény területekre is behatoltak az ún. „egy napos háború” alatt. Az örmények cserben hagyása „hűtlenségük” miatt tovább idegenítette el az örmény lakosságot Moszkvától és a KBSZSZ jelentőségét is számottevően csökkentette. Az oroszoktól való eltávolodás miatt Jereván látványos közeledést indított a nyugati integrációs csatornák (pl. az EU és a NATO) felé. Kevés figyelmet kapott a hazai sajtóban, de igen árulkodó, hogy Örményország gyakorlatilag felfüggesztette a tagdíjfizetést a KBSZSZ-ben és már a nyáron is megpendítették, hogy gyakorlatilag a kilépést fontolgatják az orosz katonai integrációs szervezetből

Georgiában ugyan a kormányzó Grúz Álom vezetőségének a körében jelentős az orosz befolyás, főleg mert a párt mögött húzódó tőkésosztálynak komoly érdekeltségei vannak az orosz piacon, ugyanakkor a kormányellenes tömegtüntetések folyamatosak, amelyek oroszellenes éle nyilvánvaló. A társadalmi mozgalom és Abházia, illetve Dél-Oszétia orosz megszállása ellehetetleníti az országban a nyílt oroszbarátságot, így azt rejtettebb narratívákba kénytelen csomagolni az elit.

Közép-Ázsiában a legérdekesebb az orosz kulturális erő visszaszorulása és a diplomáciai tekintélyvesztés, mivel a Szovjetunió széthullása után ezekben az országokban mutatkozott a legtöbb nyitottság az „orosz világ” fenntartására, valamint az etnicitásnak itt kellett áthidalnia a legnagyobb távolságot a tényleges nemzetállami lét felé.

„Tiszteletet követelünk. Semmi többet. Tiszteletet.” fogalmazta meg a lényeget Emomali Rahmon tádzsik elnök még 2022 októberében. A térség államairól általában elmondható, hogy nem áll érdekükben a látványos és radikális szakítás, ám egyáltalán nem támogatják Moszkva birodalmi törekvéseit sem. A távolodás tehát itt inkább finom elmozdulásokban érhető tetten. Ennek egyik legfontosabb látlelete, azon kazah állampolgárok bebörtönzése, akik orosz zsoldban harcoltak az elmúlt években Ukrajnában. (Bár Üzbegisztán ennél is lelkesebben börtönzött be orosz zsoldba álló hazatérőket.)

A térség államai a legtekintélyesebb és legerősebb Kazahsztánt követik. Ugyan Tokajev nem kockáztatja meg a nyílt és átütő szakítást Moszkvával, azonban látszólag apró, de stratégiailag igen fontos lépéseket tett a kazah állam, ami a távolodás és az opportunizmus irányába mutat. Asztana lehetőségként tekint az ukrajnai háborúra, amely egyrészt tranzitországként is megnövelte a jelentőségét, továbbá felgyorsította a Kínát Európával összekötő középső folyosó fejlesztését is. Kazahsztán a többi közép-ázsiai országgal egyetemben rendkívüli politikai nyitottságot mutat az új amerikai befektetések irányába, amelyet a Washingtonban nemrégiben tartott Közép-Ázsia csúcson is aláhúzott  Marco Rubio amerikai külügyminiszter is. Érdekes, hogy 2025-ben az orosz elnök arra szorul, hogy immár nyíltan kérje a mélyebb gazdasági elköteleződést országa irányába a közép-ázsiai vezetők részéről. Moszkva tökéletesen érzékeli, hogy befolyása csökken a térségben. Általában elmondható, hogy Kína gazdasági jelenléte és politikai tekintélye egyaránt jelentősen nőtt a régióban az elmúlt években és jelentékenyen Oroszország rovására.

Kazahsztán hivatalosan át kíván térni a kazah nyelv esetében a cirill ábécéről a latin alapú írásrendszerre, amely mögött nemzetépítési okok és a szovjet-orosz örökséggel való szakítás is szerepet játszik.

A többi közép-ázsiai ország ezt a diverzifikációs példát igyekszik követni, s megharcolni a maguk csatáját a szuverenitásuk kiszélesítéséért. Üzbegisztánban ezek a kritikák inkább önálló fellépések, tiltakozások formájában jellemzőek, de a hangvétel pl. az üzbég állampolgárok bánásmódja kapcsán hivatalosan is jóval határozottabbá vált, ez pedig elmondható Tádzsikisztán vonatkozásában is. Az állampolgári bánásmód különösen érzékeny gyújtópont a helyi oroszellenes nacionalizmus vonatkozásában.

Némi biztonsági élesedés Kirgizisztán kapcsán is detektálható, ahol tavasszal letartóztatták egy „orosz állami ügynökség” alkalmazottját, akit kirgizek toborzásával vádoltak. Ugyanakkor Biskek egyoldalú szankciós nyomásként élte meg, hogy orosz kapcsolatok miatt két helyi bankot is szankciós listára tett az EU.

Zárásképp megemlíthetjük még Moldovát is, ahol a kormányzó párt szintén nyugati integrációs utat választott és amelyet a legutóbbi alkalommal a választók is megerősítettek. A földrajzi összeköttetés hiányának köszönhetően Moszkvának nincs lehetősége katonai eszközökkel megbüntetni a moldáv államot, bár némi fegyveres jelenléttel továbbra is rendelkezik a Dnyeszter-menti Köztársaságban és a társadalmi befolyása sem szűnt még meg teljesen.

Összefoglalva a 2022-ben megindított háború nemcsak katonai, hanem civilizációs és politikai összeomlási folyamatot is beindított, amelynek konkrétumai az idő előrehaladtával egyre világosabban kirajzolódnak. A háború tényén túlmutatóan mára egyértelművé vált, hogy a jelenlegi orosz birodalmi stratégia tartós vereséget szenvedett, s az orosz pozíciók újjáépítése hosszú időbe fog kerülni (ha egyáltalán sikerül).

A „Russzkij Mir” és a „közel-külföld” koncepciója, az orosz nyelv és kultúra integráló ereje, valamint Moszkva regionális hegemóniája szinte minden irányban meggyengült. A birodalmi álmok akkor is finoman szólva kétségesek, ha Oroszország katonailag képes lenne megnyerni a konvencionális háborút. Noha ez nem lehetetlen, ám a totális győzelem lehetősége is rendre mind távolabbra kerül, illetve annak a potenciális jelentősége is. Még ha sikerülne is újabb területeket megszállni, azok pacifikálása jelentős erőforrásokat igényelne, mivel a konvencionális harc terrorisztikus népi háborúként tovább folytatódna.

Az egyetlen poszt szovjet állam, ahol az orosz befolyás továbbra is korlátlanul érvényesül az Belarusz, ám a forradalom óta a politikai rendszer itt elvesztette társadalmi legitimitását, az ennek következményeként megvalósult orosz megszállás miatt pedig a külpolitikai mozgásterét is. A feszültség talán most épp nem látványos, de a felszíni apátia alatt mély indulatok dolgoznak a belarusz társadalomban.

A sorozat következő részei azt igyekeznek majd körüljárni, hogy miként figyelhető meg a birodalmi visszaszorulás folyamata Oroszország globális pozícióiban. Téma lesz továbbá a kínai függés egyre súlyosabb veszélye, valamint a belpolitikai instabilitás minősége és mértéke is.

¹megjegyzés: Az ellenzéki médiával szembeni törekvések néhol meglepődést váltanak ki – ez ugyanis az orosz propagandával szembeni információs háború tekintetében valójában káros a NATO-nak. Ugyanakkor másra nem lehet gyanakodni csak arra, hogy nem pusztán az orosz propaganda visszaszorítása a cél az ilyen esetekben, hanem magának az orosz nyelvű médiának és ezáltal az orosz nyelvnek, mint olyannak a háttérbe szorítása is.