KÜLPOLOGIKA

Kié a sarkvidék? Az Arktisz és az Antarktisz jogi helyzetének összehasonlítása

Szerző: | szept 9, 2025 | Elemzés, Gazdaság, Politika

Kép: Az Déli- és az Északi- sarkvidék | Forrás: Yale Climate Connections

A két egymástól legtávolabb eső szeglete bolygónknak jogi szempontból nem is lehetne különbözőbb helyzetben, mint amilyenben jelenleg van. Több szempontból is eltérő területekről beszélünk, jogi státuszuk alakulását saját történelmi, földrajzi és politikai múltjuk alakította. Az minden bizonnyal egy közös tényezőt képez, hogy mindkét szélsőséges környezetű régió több aspektusból nézve igen nagy figyelem középpontjában áll. De érdemes figyelmet fordítani a különbségekre is.

Északi-sarkvidék

Elsőként vegyünk figyelembe, hogy ez a régió többségében egy szárazfölddel körülvett óceán, amely szigetekkel tarkított, a téli időszakban pedig vastag jégtakaróval borított és amelyhez több államnak is van közvetlen hozzáférése. Öt államot több okból kifolyólag is mindenképpen ki kell emelni, amikor erről a területről beszélünk, az Arktiszi Ötöket, amelyet Kanada, Dánia – Grönland révén –, Norvégia, Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok – Alaszka révén – alkot. Fontos, hogy ennek a társulásnak – Arktiszi Ötök – nincs önálló hatalma vagy létezése az azt alkotó államokon kívül. Azaz az Északi-sarkvidék parti államai ad hoc módon találkoznak és tárgyalnak egymással. A csoportosulásnak nincs formális vagy állandó adminisztratív struktúrája, ez csupán egy elnevezés az öt sarkvidéki parti államot érintő interakciókra.

Ezek a parti államok az ENSZ tengerjogi egyezménye (UNCLOS) és a kizárólagos gazdasági övezetek (EEZ) – az ENSZ 1982. évi tengerjogi egyezménye meghatározása szerint, az óceánnak egy ország szárazföldi partjaitól közvetlenül a parttól 200 tengeri mérföldig terjedő területe, amelyen belül az adott ország kizárólagos jogot tart fenn a természeti erőforrások feltárására és kiaknázására – értelmében gyakorolnak szuverenitást a régióban. Azonban egymást fedik a joghatóságok, az UNCLOS pedig nem taglalja azt, hogy az Északi-sarkvidék bármely part menti állam kizárólagos gazdasági övezetén túli vizek nyílt tengernek minősülnek-e vagy sem. Itt léphet érvénybe az ún. Szektorelmélet, ha azt az adott állam nem utasítja el, mint ahogy azt például Dánia vagy Norvégia teszik, mert annak alkalmazását az Északi-sarkvidéken jogellenesnek tekintik.

A szektorelmélet röviden egy hosszabb múltra visszatekintő – az elvet először 1907-ben Pascal Poirier kanadai szenátor javasolta –, több értelmezéssel is rendelkező területszerzési jogcím, amelyet az UNCLOS nem támogat kifejezetten – annak egyik értelmezését sem –, ennek ellenére elismeri a parti államok azon jogát, hogy a tengeri határokat a vonatkozó jogi elvek alapján állapítsák meg. Igaz, a szektorelmélet sosem nyert globális elismerést területszerzési jogcímként, jelentősége mégis meghatározza az Arktisz jogi helyzetét.

Kép: A szektorelmélet alapján felbontott Északi-sarkvidék. | Forrás: MTA Könyvtár

A régió jogi rendszere tehát decentralizált – vagyis nincs központi irányítás, a hatáskörök több különböző helyen és szinten oszlanak meg, ezért lassabbak a döntéshozatali folyamatok –, nagy mértékben támaszkodik a kétoldalú megállapodásokra – mint amilyen a Hans-sziget kapcsán is létrejött Dánia és Kanada közt –, valamint a multilaterális együttműködésekre, illetve egy létező kormányközi szervezetre is, az Északi-sarkvidéki Tanácsra. A norvégiai székhelyű Tanács az 1996-ban ratifikált ottawai nyilatkozat közzétételével jött létre, célja pedig a nemzetközi konfliktusok elkerülése, az érdekek közös nevezőre hozása, ideértve a klíma- és környezetvédelmet. Tagsága a nyolc állandó tagból – Kanada, Dánia, Finnország, Izland, Norvégia, Oroszország, Svédország és az Egyesült Államok –, továbbá az azokban megtalálható őslakos szervezetekből, akik megfigyelő szervezetként vannak jelen, illetve a megfigyelő országokból – mint például Kína – tevődik össze.

Déli-sarkvidék

Az Arktisszal szemben az Antarktisz egy egészében óceánnal körülvett kontinens, amelynek nincsenek állandó lakói és nincs is elismert szuverén tulajdonosa. Itt hét állam kiemelendő, amelyek területszerzési igényüket fejezték ki – Chile, Argentína, az Egyesült Királyság, Franciaország, Norvégia, Ausztrália és Új-Zéland. Bár kontinens, mivel nincsen állandó lakossága, így nem is beszélhetünk olyan tényezőkről, mint az állampolgárság vagy kormányzat, így a területen élő bármely személy valamelyik külsős állam fennhatósága alá tartozik.

Érdekesség, hogy a földrész területének a nyugati hosszúság 90. és 150. foka közé eső része, valamint a Föld egyetlen olyan nagyobb területe – Marie Byrd Land, amely nevét az amerikai tengerésztiszt Richard E. Byrd feleségéről kapta, aki a 20. század elején felfedezte a régiót –, melyre egyetlen ország sem tart igényt. Ez messze a legnagyobb, egyetlen szuverén állam által sem igényelt terület a Földön, területe 1 610 000 km², beleértve a Marie Byrd Land közvetlenül keleti részén fekvő Eights Coastot is.

Kép: Az Antarktisz felosztása | Forrás: Economist

A régió nemzetközi jogi viszonyait az Antarktiszi-egyezmény és a hozzá kapcsolódó megállapodások – amelyek együttese az Antarktisz-egyezmény Rendszer (ATS) nevet kapta – határozza meg. A tizennégy cikkelyből álló szerződést 1959-ben Washingtonban kötötték meg; 6. cikkelye kimondja, hogy a 60. szélességi foktól délre eső Antarktiszi terület – nem csak a szárazföldi, de a jégmező is – res communis omnium usus (mindenki által szabadon használható terület), de használata korlátozott. Az Antarktisz kizárólag békés célokra használható. Inter alia – többek közt – tilos minden olyan katonai jellegű intézkedés, mint például katonai bázisok létrehozása, katonai manőverek végrehajtása, valamint bármilyen típusú fegyver tesztelése. A szerződést eredetileg tizenkét állam írta alá, 2024-re azonban ez a szám negyvenhattal bővült, így összesen ötvennyolc aláírással rendelkezik.

A szerződés továbbá azt is kimondja, hogy a terület a részes felek és az érdekelt államok számára egyaránt felhasználható békés célokon belül, például tudományos kutatásra. Ennek megerősítését képezi az 1991-es madridi jegyzőkönyv, amely az Antarktisz-egyezmény környezetvédelmi jegyzőkönyvét fogadta el és amely szigorúan tiltja a kereskedelmi célú bányászatot. Emellett 1982-ben hatályba lépett a halászatra vonatkozólag is egy egyezmény az Antarktisz tengeri élővilágának védelméről (CCAMLR), amely úgyszintén védi az Antarktiszt az ipari kitermeléstől.

Kép: Az Antarktisz-egyezmény aláíró országainak első találkozója 1961-ben, az aláírás után. | Forrás: Antarctic Science Platform

Az Antarktisz-egyezmény és annak környezetvédelmi jegyzőkönyvének részes államai saját jogrendszer alapján hajtják végre a megállapodások cikkeit és az azok alapján hozott döntéseket. Ezek a törvények általában csak a saját állampolgáraikra vonatkoznak, függetlenül attól, hogy azok az Antarktiszon hol tartózkodnak, mert a konzultációs felek konszenzusos döntéseinek végrehajtását szolgálják. Például, hogy mely területekre kell engedélyt szerezni, vagy hogy milyen környezeti hatástanulmányi eljárásoknak kell megelőzniük az adott tevékenységeket.

Az Északi-sarkvidékkel ellentétben tehát az Antarktisz jogi rendszere centralizált – vagyis a döntéshozatal és az irányítás nem oszlik meg több hely között, hanem egy helyen koncentrálódik, ezért a döntéshozatali folyamatok is gyorsabbak –, egy szilárd szerződésrendszer keretében központosított, amely egyértelmű környezeti és tudományos prioritásokat határoz meg, az ATS rendszerére támaszkodik és inkább egy kollektív gazdálkodáshoz hasonlatos.

Összehasonlítva, az Északi-sarkvidék egy szuverén államok között megoszló, kétoldalú- és bilaterális megállapodások szabályozta régió, míg az Antarktisz egy demilitarizált, mindenki által szabadon felhasználható terület, amelyet globális szerződésrendszer szabályoz.

Források: