Stratégiai nyitás vagy diplomáciai színjáték? Avagy az USA afrikai versenyfutásának egyik állomása

Szerző: Jánó Imre | júl 13, 2025 | Afrika, Amerika, Elemzés, Politika

Amennyire köztudott az, hogy az afrikai kontinensről származó hosszútávfutók kiemelten eredményesek a maratoni léptékű megmérettetéseken, olyannyira köztudott, hogy lassan százötven éve zajlik az úgynevezett „versenyfutás Afrikáért”, kisebb-nagyobb intenzitással. Noha a kontinensen uralkodó gyarmatbirodalmak fénykora leáldozott, Afrika továbbra is egy nyersanyagokban és felvevőpiacokban gazdag földrész, ahol az olcsó munkaerő és a kedvező kereskedelmi feltételek hivogatónak tűnnek a nagyhatalmak szemében.

A nagy kép

A jelenkori Afrikáért folytatott hajsza történetének egyik fontos fejezetéhez érkeztünk a napokban, hiszen Donald Trump második elnöki ciklusának, első jelentős diplomáciai lépését tette meg Afrika felé, amikor 2025. július 9-11. között meghívta Washingtonba öt afrikai ország vezetőjét egy háromnapos csúcstalálkozóra.

Landry Signé a Brookings Institution vezető kutatója a washintoni csúcs előtti napon egy elemzésében kifejtette, hogy a Trump „négy P” menti külpolitikája milyen alapot képezhet az afrikai nyitás terén. A „négy P”-ben kifejezhető irányvonal Signé szerint a következőket fedi le: Prosperity (jólét, avagy a gazdasági vezető szerep visszaszerzése), Power (hatalom – a geopolitikai befolyás növelése), Peace (béke) és Principles (elvek, amelyek azonban inkább eszközzé váltak, nem pedig célokká).

Mindezek értelmében a találkozó célja a gazdasági együttműködés elmélyítése, különösen a kereskedelem, befektetések és stratégiai ásványkincsek terén. Az általános érdekeken kívül azért is fontosak ezek témák az Egyesült Államok számára, mert az utóbbi években Kína sokkal intenzívebben építette a befolyását úgy gazdaságilag, mint politikailag. Ennek egyik egyértelmű eredménye, hogy az afrikai országok többsége ma már többet kereskedik Kínával, mint az Egyesült Államokkal.

Mielőtt azonban tovább mennénk, vessünk egy pillantást azokra az országokra, amelyek képviselői részt vettek a washingtoni találkozón. Mauritánia, amely Északnyugat-Afrika egyik legnagyobb és legstabilabb országa, stratégiai jelentőségű a zöldenergia-termelés és a regionális stabilitás szempontjából. Gabon, a világ második legnagyobb mangán exportőreként, kulcsfontosságú szereplő a globális nyersanyagpiacon. Libéria az Egyesült Államokkal történelmileg szoros kapcsolatot ápoló országként ismeretes, azonban a segélyprogramok megszüntetése komoly kihívást jelenthet, különösen úgy, hogy Kína már kiépítette jelentős kereskedelmi jelenlétét. Szenegál Afrika egyik legstabilabbnak mondható demokráciája és régiós biztonsági pillér, ám itt is Kína már átvette Franciaország helyét, mint a legfőbb kereskedelmi partnere. A meghívottak listáját Bissau-Guinea, a területileg legkisebb ország zárja, akinek jelentősége a halászati erőforrásokban és az ásványkincsekben rejlik.

Forrás: saját szerkesztés

Láthatjuk, hogy mindegyik államnak megvan a maga kis szerepe az Afrika nevezetű „sakktáblán”, kérdésként azonban felmerülhet az, hogy miként tudja Trump-adminisztráció a segélyekre alapuló diplomáciai és gazdasági kapcsolatokat a kereskedelem- és a befektetés-fókuszú megközelítésre transzformálni. Hiszen jól látható Kína példáján keresztül is, hogy geopolitikai szempontból sokkal előnyösebben befolyást lehet szerezni a földrészen, ha üzlet alapú megközelítést alkalmaz egy állam.

Az cél ebben az esetben az, hogy az Egyesült Államok nemcsak behozza lemaradását, hanem új típusú partnerséget alakít ki afrikai partnereivel – egy olyat, amelyben a kölcsönös gazdasági érdekek, a közvetlen beruházások és a magánszektor szerepének erősítése áll a középpontban, nem pedig a feltételhez kötött segélyek. Trump külpolitikai stílusa, amely gyakran a költséghatékonyság és az üzleti racionalitás mentén szerveződik, akár új lendületet is adhat ennek a törekvésnek, ám mindez csak akkor lehet tartós és hiteles, ha az amerikai jelenlét következetes, hosszú távú stratégián alapul, és képes versenyképes alternatívát kínálni Pekinggel és Moszkvával szemben. Az afrikai országok szempontját tekintve pedig mindez nem pusztán a nagyhatalmak közötti lavírozás kérdése, hanem annak felismerése is, hogy saját fejlődésük érdekében hol és hogyan tudják a legjobban érvényesíteni érdekeiket ebben a folyamatosan átalakuló globális játszmában.

A csúcstalálkozó kritikája

Noha a világsajtó általánosan foglalkozott e diplomáciai esemény részleteivel, akkor kapta fel a média a témát, amikor Trump elnök megdicsérte a libériai elnök angol nyelvtudását. Az elsőre ártatlannak tűnő dicséretben az a csavar, hogy Libériában az angol – más őshonos nyelvek mellett – hivatalos nyelv.

Már a találkozó vége előtt éles kritikákat kapott az esemény. Átfogó cikkben bírálta a csúcstalálkozót például Tafi Mhaka, az Al Jazeera publicistája. Szerinte a találkozó inkább hasonlított egy modern kori gyarmati színjátékhoz, mint valódi diplomáciai párbeszédhez. Továbbá úgy látja, hogy Trump megalázó módon kezelte vendégeit: a vezetők nem egyenrangú partnerek voltak, hanem alárendelt szereplők egy előre megrendezett előadásban, ahol a főszerepet az amerikai elnök játszotta.

Kiemelte ugyanakkor, hogy Trump beszédeiben Afrikát nem mint szuverén országok közösségét mutatta be, hanem mint gazdag ásványkincsekben bővelkedő területet, amely hozzáférést kínál az értékes természeti kincsekhez. A találkozón továbbá Trump a már ismertetett áttérésről beszélt a segélyekről a kereskedelemre, de a szerző szerint ez csak látszat, valójában egyfajta politikai nyomásgyakorlásról van szó, miközben az Egyesült Államok épp akkor vezetett be új kereskedelmi vámokat több afrikai ország ellen. Az afrikai vezetők pedig, részben a gazdasági retorziók elkerülése érdekében, bókokkal és engedményekkel halmozták el Trumpot, vállalva ezzel méltóságuk elvesztését.

A cikkjében végül a szerző azt állítja, hogy Trump nem valódi partnerségre törekedett, hanem lojalitást és behódolást várt el, amit sajnálatos módon meg is kapott. Míg a 2022-es Biden-féle US–Africa Leaders Summit több mint 40 országot hívott meg, és egyenrangú együttműködést hirdetett az Afrikai Unióval, Trump szűk körű eseménye inkább egy teátrális erőfitogtatás volt, ahol a nyersanyagokért cserébe a meghívottaknak meg kellett hajolniuk előtte.

De mi is történt valójában az elmúlt három napban?

Trump azt javasolta, hogy az afrikai országok fogadják be az Egyesült Államokból kiutasított, harmadik országokból származó migránsokat, különösen akkor, ha hazájukba való visszatérésük jogi vagy biztonsági okokból nem lehetséges. Dél-Szudán már befogadott nyolc ilyen személyt, míg Ruanda tárgyalásokat folytat egy hasonló egyezményről. Bár néhány ország, például Libéria, jelezte nyitottságát bizonyos feltételek mellett, mások, például Nigéria egy korábbi tárgyaláson, elutasították az együttműködést. A jogvédő szervezetek szerint azonban ez a gyakorlat eléggé aggasztó, mivel a migránsokat olyan országokba küldhetik, ahol semmilyen kapcsolattal nem rendelkeznek, és ahol gyakran sérülnek az emberi jogok.

Továbbá, így a végén nem hagyhatjuk ki az összegzésünkből azt, hogy Trump gyakran eltért a diplomáciai normáktól. Többször is félbeszakította vendégeit, például Mauritánia elnökét, és megdöbbenését fejezte ki Libéria elnökének angoltudása kapcsán. Ezek a megnyilvánulások nemcsak kellemetlen perceket szültek, de újra reflektorfénybe helyezték Trump szépen fogalmazva sajátos tárgyalási stílusát.

Gazdasági téren Trump fő célja az volt, hogy Afrikát alternatív nyersanyag-forrásként erősítse meg az Egyesült Államok számára Kína ellenében, különös tekintettel a félvezetőkben, zöldenergiában és orvostechnológiában használt ásványkincsekre. A meghívott országok jelentős mangán-, vasérc- és más nyersanyag-lelőhelyekkel rendelkeznek, és Trump hangsúlyozta, hogy amerikai bányászati cégeknek szánja ezek kiaknázását. Ugyanakkor az afrikai vezetők világossá tették: ragaszkodnak a helyi feldolgozáshoz, és nem hajlandók pusztán nyersanyag-exportőri szerepet betölteni.

A találkozó végül inkább mutatta be az új amerikai Afrika-stratégia kontúrjait, mintsem végleges megállapodásokat hozott volna. A csúcstalálkozó alatt Trump elnök célja egyértelműen az volt, hogy az afrikai államokat kereskedelmi partnerekké, stratégiai szövetségesekké formálja, akik viszonzásképpen készségesebben együttműködnek migrációs, biztonsági és gazdasági kérdésekben, még akkor is, ha ez az együttműködés kényes emberi jogi és diplomáciai kérdéseket vet fel. Azt, hogy milyen hatása lesz hosszú távon ennek a három napnak még kérdéses, azonban valószínűleg nem maga a csúcstalálkozó, hanem annak utóélete, a következő hónapok konkrét lépései, szerződései, vagy épp azok hiánya, fogja eldönteni, hogy a Trump-adminisztráció valóban képes-e fordulatot hozni az Egyesült Államok afrikai politikájában, vagy csupán egy kampányszagú, látványos, ám tartalom nélküli gesztus marad ez az egész.

Források:

Szerző: Jánó Imre