A közel-keleti háború nem csupán az energiapiacokat forgatta fel, hanem a globális monetáris rend legmélyebb rétegeit is megmozdította, hiszen miközben a világ figyelme az olajárakra és a stagflációs kockázatokra irányul, a háttérben egy csendesebb, de hosszú távon talán jelentősebb átrendeződés zajlik a petro-jüan felemelkedése gyanánt, vagyis a kínai valuta térnyerése az olaj- és gázkereskedelem árazásában és elszámolásában. A petro-dollár, amely az 1970-es évek közepe óta a dollárközpontú globális monetáris rendszer sarokköve, először szembesül életképes kihívóval. A kérdés az, hogy Európa nézője vagy szereplője kíván-e lenni ennek az átalakulásnak.
Az elemzés és szerzője
A vizsgált anyag az Istituto Affari Internazionali, az IAI 2026 májusában megjelent szakpolitikai elemzése, amelynek címe The US-China Battle of Currencies Gives the Euro a Chance. A szerző Nicola Casarini, az IAI társult kutatója és a Bolognai Egyetem Asia Institute vezető kutatója, aki évek óta a kínai-európai pénzügyi és monetáris kapcsolatok egyik legelismertebb szakértője. Casarini korábban a Jacques Delors Intézet számára is publikált a kínai dedollarizáció és az EU szerepének összefüggéseiről, és becslései a kínai devizatartalékok összetételéről terepkutatáson és a kínai monetáris hatóságokkal készített interjúkon alapulnak, ami az elemzésnek különleges forrásértéket ad. Az IAI pedig egy 1965-ben, Altiero Spinelli kezdeményezésére alapított, római székhelyű, független és nonprofit kutatóintézet, amely az európai integráció, a biztonság- és védelempolitika, a nemzetközi gazdaság és a globális kormányzás kérdéseire specializálódott, és az olasz külpolitikai gondolkodás legfontosabb műhelyeként tartják számon. Az intézet negyedéves angol nyelvű folyóiratot, a The International Spectatort, valamint több könyvsorozatot és elemzési sorozatot jelentet meg.
A petro-dollár kihívói: az elbukott euró és a felemelkedő jüan
Az elemzés kiindulópontja a 2026. február végén kirobbant amerikai-izraeli háború Irán ellen, amelyre Teherán a Hormuzi-szoros lezárásával válaszolt az ellenséges hajók előtt. A szoroson normál időkben a világ olajkereskedelmének egyötöde halad át. Irán kizárólag a baráti országok konténerhajóinak engedélyezi az áthaladást, amelyekre kínai jüanban vagy kriptovalutában fizetendő díjat kíván kivetni, amire Trump elnök tengeri blokáddal válaszolt. Casarini szerint ez a fizetési választás önmagában is a kínai monetáris hatalom felemelkedésének jele, ugyanis a jüant már most használja Szaúd-Arábia és több öbölbeli ország a Pekingbe irányuló olaj- és gázeladásoknál, miközben ugyanezek az arab államok dollárban áraznak, amikor a szállítmány az Egyesült Államokba vagy nyugati szövetségeseihez tart. A dedollarizáció infrastrukturális alapja a kínai jegybank által 2015-ben elindított CIPS elszámolási rendszer, amely a nyugati dominanciájú, brüsszeli székhelyű SWIFT alternatívájaként jött létre. A rendszer csomópontjává váltak az öbölországok: az Abu Dhabi Bank 2025 közepén közvetlen résztvevőként csatlakozott, ugyanazon év októberében pedig hivatalos jüan-elszámoló bankká vált. Ezt a folyamatot gyorsította az mBridge projekt, a Kína, Hongkong, Thaiföld, az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia jegybankjai által tesztelt határokon átnyúló fizetési platform, amelyen a tranzakciók száma már meghaladta a négyezret, összértékük pedig az 55 milliárd dollárt. Az elemzés történeti íve emlékeztet arra, hogy a jüan előtt az euró volt a petro-dollár legkomolyabb kihívója. A közös európai valuta megszületése után egyes OPEC-tagok megkísérelték azt dolláralternatívaként használni az energiapiacokon, és 2000 végén Szaddám Huszein Iraka euróban kezdte kérni olajeladásainak ellenértékét, amit egyes megfigyelők, köztük az indonéz jegybank korábbi kormányzója, a Bush-adminisztráció inváziós döntésének egyik okaként azonosítottak. Az euró azonban nem tudott teret nyerni, részben az eurózóna strukturális gyengeségei, a közös európai biztonságos eszköz hiánya és a pénzügyi piacok korlátozott integrációja miatt, ahogy azt a Letta-jelentés is feltárta, részben pedig azért, mert az uniós vezetők el akarták kerülni a szakítást Washingtonnal.
A monetáris multipolaritás dicsérete
Az elemzés második gondolati egysége Kína monetáris ambícióinak explicit megfogalmazását dokumentálja. Hszi Csin-ping a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának hivatalos lapjában, a Qiushi Journal 2026. februári számában publikált cikkében a kínai jellegzetességű modern pénzügyi rendszer felépítésének gyorsítása, a dollárfüggőség csökkentése és egy erős valuta megteremtése mellett érvelt. Casarini értelmezésében a kínai cél nem a dollár leváltása, hanem egy alternatív rendszer megteremtése, amelyben a kereskedelem és a fizetések kisebb dollárfüggőséggel áramolhatnak, miközben a jüan továbbra is nem konvertibilis, és a kínai tőkekontroll keretein belül marad. A kínai tervben az euró a multipoláris valutarendszer alapvető pillére, amelyben a dollár első az egyenlők között, a jüan és az euró pedig a világgazdasági súlyuknak megfelelő helyet foglalja el. Az eurózóna vezetői is egy nagyobb euróhasználatot lehetővé tevő monetáris rend mellett érveltek. Christine Lagarde, az EKB jelenlegi elnöke Európa globális euró pillanatáról beszélt, Mario Draghi a KU Leuven egyetemen 2026. február 2-án tartott beszédében Európa erősebb hatalommá válásának szükségességét hangsúlyozta a globális monetáris ügyekben is, a francia jegybank kormányzója, François Villeroy de Galhau pedig ennél is nyíltabban a dollár kihívására szólította fel az eurót. A számok ugyanakkor a lemaradást tükrözik. Például az EU a világkereskedelem 16 százalékát adja, ami több az Egyesült Államokénál, ám az euró a globális tranzakciók mindössze 18 százalékában használatos a dollár 60 százalékával szemben. Az IMF adatai szerint az euró a devizatartalékok 20,3 százalékát teszi ki, a dollár 56,8 százalékot, a jüan pedig két százalék alatt marad. Egy tripoláris, bár még erősen aszimmetrikus valutarendszer van tehát kialakulóban, amelyet a Trump-adminisztráció ellenez, mivel elnöksége egyik pillérévé a dollár dominanciájának védelmét tette.
A kínai-európai monetáris antant
A feljegyzés legeredetibb része a kínai-európai monetáris kapcsolatok másfél évtizedes történetének rekonstrukciója. Az euró az Egyesült Államoktól szeszélyes és általában langyos támogatást kapott, ahol a demokrata adminisztrációk egy erősebb Európát támogattak, Trump és környezete viszont nyíltan az EU gyengítését, sőt az eurózóna felbomlását szorgalmazta. A 2011-2012-es euróválság idején a Wall Street-i bankok és fedezeti alapok álltak az euróövezet elleni támadások élén, míg a mentőöv részben Pekingből érkezett. Angela Merkel és Mario Monti Pekingbe utazott támogatásért, Kína pedig nemcsak deklarálta az euró melletti kiállását, hanem aktívan diverzifikálta tartalékait dollárból euróeszközökbe, különösen német Bundokba. Casarini becslése szerint a kínai hivatalos tartalékokban a dollár részesedése ma 45-48 százalék, az euróé 30-33 százalék, ami lényegesen magasabb a globális átlagnál. Érdekes, hogy ez a kapcsolat intézményesült is. Európa ma Hongkong után a legtöbb jüan-elszámolóközpontnak ad otthont, az EKB és a kínai jegybank pedig 2025 szeptemberében újabb három évre, 2028 októberéig meghosszabbította bilaterális euró-jüan swapmegállapodását, amelynek maximális kerete 350 milliárd jüan, illetve 45 milliárd euró. A szerző kulcsmegfigyelése az, hogy míg az amerikai-kínai kapcsolatok romlása és Peking dollártalanítása között közvetlen korreláció áll fenn, addig az európai-kínai politikai viszony megromlása nem vetette vissza a monetáris kapcsolatokat, és Kína nem csökkentette az euró támogatását.
Kritikai értékelés
Casarini feljegyzése gondolatébresztő és provokatív, mert azt a kérdést teszi fel, amelyet a transzatlanti lojalitás keretei között gondolkodó európai elemzések rendre megkerülnek, mégpedig, hogy kell-e Európának Kínával együttműködnie a dollárhegemónia lazításában. A szerző válasza egyértelmű igen, és konkrét javaslatokat is megfogalmaz: az EKB hozzon létre az OPEC-országokkal közös, kezdetben BIS-felügyelet alatt működő fizetési platformot az olaj és gáz euróban történő árazására, rövidebb távon pedig vizsgálja meg a már működő mBridge platformhoz való csatlakozás technikai és politikai megvalósíthatóságát. Az érvelés ereje egyben a gyengesége is. Az elemzés a monetáris dimenziót izoláltan kezeli, és nem néz szembe teljes súlyával azzal az ellentmondással, amelyet maga is megnevez, miszerint az EU Kínát rendszerszintű riválisnak tekinti, potenciális szankciós célpontnak egy tajvani invázió vagy Oroszországnak történő fegyverszállítás esetén. Egy jüan-dominálta platformhoz való csatlakozás vagy egy Pekinggel közös monetáris agenda ebben a környezetben nem pusztán technikai döntés, hanem stratégiai jelzés, amelynek washingtoni következményei aligha maradnának el, éppen egy olyan elnök alatt, aki a dollár védelmét második ciklusa pillérévé tette. Az elemzés emellett kevés figyelmet szentel annak, hogy a kínai euró-támogatás nem altruizmus, hanem érdekvezérelt hedging, amely ugyanolyan gyorsan visszavonható, ahogyan kiépült. Az euró nemzetközi szerepének valódi korlátja pedig változatlanul belső, ahol a közös biztonságos eszköz hiánya és a tőkepiaci integráció elmaradása, amelyek megoldása nem Pekingen, hanem Berlinen, Párizson és Frankfurton múlik.
Következtetés
Az elemzés fő üzenete az, hogy Európa nem engedheti meg magának a kívülálló szerepét a dollár és a jüan valutacsatájában, hanem be kell lépnie a mezőnybe az euró előmozdítása érdekében. Casarini szerint az uniós vezetőknek Ursula von der Leyen szavaival élve meg kell keményedniük egy nyers erő uralta világban, és az eurót külpolitikai eszközként kell használniuk a kontinens érdekeinek érvényesítésére és a stratégiai autonómia előmozdítására, akkor is, ha ez a hagyományos szövetségi kereteken kívüli gondolkodást igényel. A javaslat merész, és éppen ezért jelzi pontosan az európai dilemma mélységét, miszerint a monetáris multipolaritás lehetősége akkor nyílt meg Európa előtt, amikor az ahhoz szükséges geopolitikai mozgástér a legszűkebb. Hogy az euró globális pillanata valóban eljött-e, azt nem Peking vagy Washington, hanem az eurózóna saját strukturális reformképessége fogja eldönteni.
Forrás
Casarini, Nicola. The US-China Battle of Currencies Gives the Euro a Chance. IAI Briefs No. 26|18, Istituto Affari Internazionali. (2026. 05.). Link: https://www.iai.it/sites/default/files/iaibrief2618.pdf