KÜLPOLOGIKA

Vezető nyugati agytrösztök legelső értékelései az Irán elleni támadásról

Szerző: | febr 28, 2026 | Ázsia, Elemzés, Háború

2026. február 28-án a Közel-Kelet egy új, minden korábbinál kiszámíthatatlanabb korszakba lépett, hiszen az Egyesült Államok és Izrael hetekig tartó katonai felvonulást és feszült tárgyalásokat követően nagyszabású, összehangolt katonai offenzívát indított Irán ellen. A Donald Trump amerikai elnök által bejelentett „Operation Epic Fury” néven emlegetett hadművelet célja a teheráni rezsim katonai és nukleáris infrastruktúrájának megsemmisítése, valamint egy olyan belső összeomlás előidézése volt, amely végső soron a jelenlegi vezetés bukásához vezethet. A csapások nem csupán a nukleáris létesítményeket és a ballisztikus rakétarendszereket érintették, hanem közvetlenül a katonai parancsnokságokat és a politikai vezetés központjait is.

Irán válasza ugyanakkor nem váratott sokat magára, ugyanis alig néhány órán belül ballisztikus rakéták tucatjait lőtték ki Izraelre, valamint a Perzsa-öböl menti országokban, köztük Katarban, az Egyesült Arab Emírségekben, Bahreinben és Kuvaitban található amerikai katonai bázisokra. A globális konfliktusokat nyomon követő Council on Foreign Relations (CFR) jelentése szerint ezzel a lépéssel a korábbi közvetett, proxykon keresztül vívott árnyékháború nyílt, frontális összecsapássá alakult. A világ vezető külpolitikai elemzőközpontjai közül jó páran azonnal reagáltak az eseményekre. Noha a szakértők értékelései különböző szempontokat emelnek ki, a nyugati think tankek körében szinte egyöntetű a mély szkepticizmus, a regionális eszkalációtól való félelem és a világos végcél, az úgynevezett „exit strategy” hiányának kritikája.

A rendszerváltás illúziója és a történelmi párhuzamok

Az elemzők egyik legfőbb aggálya az akció mögött meghúzódó stratégiai elképzelés, miszerint a légicsapások automatikusan elvezethetnek az iráni rezsim megdöntéséhez és egy demokratikus átmenethez. A londoni székhelyű Chatham House szakértői határozottan elutasítják ezt a logikát. Bronwen Maddox, az intézet igazgatója tömören úgy fogalmazott, hogy a levegőből egyszerűen nem lehet rendszerváltást véghezvinni. Továbbá rámutatott arra a súlyos ellentmondásra, hogy bár Trump az iráni tüntetők megsegítésére hivatkozott, ezek az emberek már elárulva érzik magukat. A korábbi brutális elnyomás során tízezreket lőttek le az utcákon, az ellenzék pedig továbbra is érdemi vezetés nélkül áll, így valószínűtlen, hogy a bombázások hatására egy csapásra életképes politikai erővé formálódnának. Ezt a gondolatmenetet fűzte tovább Dr. Sanam Vakil, a Chatham House Közel-Kelet és Észak-Afrika programjának igazgatója is, aki egyenesen a 2003-as iraki invázióhoz hasonlította a jelenlegi helyzetet. Vakil arra figyelmeztetett, hogy a külső katonai nyomás valóban képes megroppantani a regnáló hatalom biztonsági architektúráját, de önmagában sosem hoz létre működőképes alternatívát. Történelmi tapasztalatok bizonyítják, hogy egy diktatúra összeomlása és a demokratikus konszolidáció közötti hatalmi űr a legveszélyesebb időszak egy állam életében. Irán ráadásul sokkal összetartóbb, kohezívebb intézményrendszerrel és mélyebben gyökerező ideológiai struktúrával rendelkezik, mint Irak egykoron. Danny Citrinowicz, az Atlantic Council külsős munkatársa és az izraeli katonai hírszerzés egykori veteránja szintén a végjáték tisztázatlanságát emelte ki. Szerinte a kampány egy homályos célkitűzésre épül, beépített lezárási mechanizmus nélkül, ami borítékolhatóan egy nyílt végű, elhúzódó konfliktusba taszítja a feleket.

Alkotmányos válság és a nemzetközi jog semmibevétele

Míg a stratégiai elemzők a megvalósíthatóságot vitatták, addig a washingtoni Cato Institute kutatói és a nemzetközi jogászok a támadás jogalapját és az amerikai belpolitikai keretek felrúgását vették górcső alá. Ezen a híres amerikai libertariánus think tank szakértői kifejezetten éles kritikát fogalmaztak meg a Fehér Ház lépéseivel szemben. Katherine Thompson, az intézet vezető kutatója a végrehajtó hatalom nyílt és durva túllépésének nevezte az offenzívát. Emlékeztetett arra, hogy az amerikai alkotmány értelmében a háborúindítás joga kizárólag a Kongresszust illeti meg, a mostani döntés pedig megfelelő vita és felhatalmazás nélkül sodorta célkeresztbe a régióban állomásozó amerikai erőket. Brandan P. Buck kutatótársához csatlakozva kiemelte, hogy az akciónak nincs elfogadható háborús oka (casus belli), és teljesen szembemegy a korábbi évek stratégiájával, amely épp a végtelen közel-keleti háborúk lezárását célozta. A nemzetközi jogi aggályokat Prof. Marc Weller, a Chatham House nemzetközi jogi programjának igazgatója foglalta össze a legalaposabban. Weller elemzése szerint az Egyesült Államok nem hivatkozhat sikeresen az önvédelem elvére. Rámutatott, hogy annak ellenére, hogy Irán fegyverkezési programjai aggodalomra adnak okot, nem állt fenn olyan küszöbön álló, azonnali fenyegetés az amerikai érdekeltségek ellen, amely indokolta volna az ENSZ felhatalmazása nélküli, egyoldalú katonai agressziót. A megelőző csapás doktrínája ezen a ponton egyszerűen nem állta meg a helyét a jogászprofesszor szerint.

„IRGCisztán” rémképe

A válaszcsapások azonnal rávilágítottak arra, hogy Teherán egzisztenciális fenyegetésként értelmezi a helyzetet, és esze ágában sincs a korábbi konfliktusok során látott, arányos és deeszkalációs logikát követni. Jennifer Gavito, az Atlantic Council szakértője, aki korábban amerikai külügyi helyettes államtitkárként is szolgált, kiemelte, hogy Irán azonnali, a szomszédos arab államokat is érintő válasza egyértelmű üzenet arra, hogy ha a rezsim túlélése a tét, a háborút kiterjesztik az egész régióra. A polgári légiközlekedés leállása és a Hormuzi-szoros forgalmának lassulása csak az első jelei a globális gazdaságot is fenyegető káosznak. Az iráni belpolitika jövőjét illetően Jonathan Panikoff, az Atlantic Council Scowcroft Központjának igazgatója egy rendkívül sötét, de reális forgatókönyvet vázolt fel. Szerinte a rezsim esetleges megroppanása nem a szabadságjogok kivirágzását hozná el, hanem egy úgynevezett „IRGCisztán” létrejöttét. Ez azt jelentené, hogy a hatalmat teljes egészében a mintegy 190 000 aktív tagot számláló Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) venné át, egy tiszta katonai diktatúrát létrehozva a korábbi teokratikus modell helyett. Egy ilyen formáció akár még keményvonalasabb és veszélyesebb is lehet a térség biztonságára nézve. Ezt erősítette meg Rob Macaire volt brit iráni nagykövet is, aki egyszerű realitásként közölte – akárcsak a fennebb említett Bronwen Maddox is -, hogy lehetetlen a levegőből kiiktatni egy ekkora, a társadalom és a gazdaság minden szintjébe beágyazott katonai szervezetet. Az amerikaiak számára a konfliktus ráadásul nem marad a tengerentúlon. Thomas S. Warrick, az Atlantic Council terrorelhárítási szakértője arra figyelmeztetett, hogy a háborúnak lesz egy masszív amerikai hazai frontja is. Mivel a csapások kifejezetten az iráni vezérkart célozták, Irán aszimmetrikus válaszcsapásként szinte biztosan megpróbál majd amerikai csúcsvezetőket célba venni, miközben a kibertérben az ország kritikus infrastruktúrája elleni példátlan támadássorozatra kell felkészülni.

A transzformáció esélye

A szinte teljesen egyöntetű elemzői borulátásban egyedül Matthew Kroenig, az Atlantic Council Scowcroft Központjának alelnöke fogalmazott meg merőben eltérő, az adminisztráció döntését bizonyos fokig igazoló véleményt, miszerint a támadás valóban hatalmas kockázatokkal jár, de a potenciális stratégiai nyereség is ehhez mérhető. Érvelése arra alapszik, hogy miután a teheráni vezetés átlépte a tüntetők meggyilkolásával meghúzott amerikai vörös vonalat, Washington nem engedhette meg magának a hitelességvesztést. Kroenig úgy véli, az Iszlám Köztársaság évtizedek óta az Egyesült Államok nemzetbiztonságának egyik legnagyobb fenyegetése, így a rezsim végleges eltávolítása a geopolitikai sakktábláról a Közel-Kelet és a globális biztonsági környezet fundamentális, pozitív transzformációját eredményezheti.

Összesítés

A 2026. február 28-i támadás az elemzők többsége szerint felnyitotta Pandora szelencéjét, hiszen ahogyan a vezető nyugati agytrösztök szakértőinek gyorsértékeléseiből egyértelműen kirajzolódik, hogy a katonai erőfölény önmagában nem képes politikai realitásokat formálni. A taktikai sikerek, mint a radarállomások vagy nukleáris létesítmények lebombázása, eltörpülnek a stratégiai tervezés és az egyértelmű végkifejlet hiánya mellett. Az elemzők ugyanakkor arra is rávilágítottak, hogy az Egyesült Államok és Izrael egy olyan hazárdjátékba kezdett, amely nemcsak a Közel-Keletet boríthatja lángba és fenyegetheti a globális gazdaságot, de megfelelő politikai alternatíva híján magát Iránt is egy még sötétebb, militarizált jövő felé taszíthatja. Az események valódi hatásait és a döntés történelmi megítélését az fogja meghatározni, hogy Washington képes-e kezelni az általa elszabadított aszimmetrikus és regionális erőket.

Források

Szerző: Jánó Imre