1991. december 26-án a Szovjetunió megszűnésekor a nyugati világ mellkasáról egy hatalmas súly esett le. Mindenki úgy gondolta, hogy végre egész Európában; Írországtól Azerbajdzsánig jól működő demokratikus államok jönnek létre, beleértve az abszolút nyugatbarátnak mutatkozó jelcini Oroszországot is. A nyugati világ lakói hozzászoktak a ’90-es és a 2000-es évek jólétéhez, az ún. Pax Americana korához, amikor is a háborúk, a válságok, az éhínségek messzire elkerülték az atlanti térséget. Ennek a békés(ebb) korszaknak legfőbb oka, hogy az Amerikán kívüli két másik szuperhatalom Oroszország és Kína nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megkérdőjelezzék a hidegháború végén kialakult világrendet.
A helyzet azonban a 2000-es évek végén elkezdett tarthatatlanná válni. A 9/11-es terrortámadás után, az ifjabb George Bush által indított intervenciók a „rebellis” muszlim államok demokratizálására sokkal költségesebbek lettek a vártnál, nem beszélve a rengeteg halottról, illetve, hogy sehogy sem sikerült kiiktatni a viperafészkeket. Egyre inkább világossá vált mindenki számára, hogy a világ csendőre, az USA sem képes elérni mindenhova. A két alvó óriás, Oroszország és Kína ekkor éppen prosperáló gazdaságok voltak, elérve akár az évi 10%-os növekedést is, illetve a jóléti állam kiépítése is egyre inkább megvalósult a két országban. 2008 több szempontból is választóvonal volt; egyrészt a pénzügyi válság miatt, másrészt a három nagynál végbemenő változások végett: a 2000 óta Oroszország elnöki címét viselő Vlagyimir Putyin megelégelve országa pozíció és érdekszféra vesztését, az intervenció mellett döntött a grúziai válságot illetően. Grúziát a függetlenségük elnyerése óta a Szovjetunió utolsó külügyminisztere Eduard Szevardnadze vezette, egészen a 2003-as rózsás forradalomig. A színes forradalom után hatalomra kerülő Mikheil Szaakashvili elhatározta, hogy megvalósítja országa euroatlanti integrációját, (hasonlóan a 2004-es narancsos forradalom után hatalomra kerülő nyugatbarát ukrán elnökhöz, Viktor Juscsenkóhoz) el is kezdődtek a tárgyalások mind Grúziával, mind Ukrajnával. A 2007-es bukaresti NATO csúcson megállapodtak ugyan ezen államok felvételéről, de mindenki számára egyértelmű volt, hogy ez évtizedeket is igénybe vehet. Putyin elnök egyértelművé tette, a Müncheni Biztonságpolitikai Fórumon tartott beszédében, hogy a nyugat korlátlan, orosz rovásra történő terjeszkedését nem tűri tovább.
Szaakashvili azonban nem csak atlantista, de nacionalista elnök is volt, elhatározta, hogy visszaszerzi az 1993-óta de facto független oroszbarát szakadárállamokat, Abháziát és Dél-Oszétiát. A világ ekkor Kínára figyelt, ugyanis megrendezte minden idők egyik legjobb nyári olimpiáját Pekingben, ezzel is megmutatva magát a világnak. 2008. augusztus 1-én Szaakashvili elnök megtámadta a rebellis területeket, ami kapóra jött az orosz vezetésnek az intervencióra, amely során sikerült elérni, hogy a szakadár tartományok területe immáron a teljes közigazgatási határukra kiterjedjen, Grúzia (a háború után az ország hivatalos neve az oroszos Grúziáról Georgiára változott) totális vereséget szenvedett. Oroszország a Putyin-érában először (de nem utoljára) avatkozott be határain túli konfliktusba. Ebben az évben véget ért a Bush-korszak is Amerikában, a 2008-as választásokat a Demokraták nyerték és hatalomra jutott az első színesbőrű elnök, Barack Obama. Obama alatt szinte teljesen összeomlottak az USA addigi eredményei a Közel-Keleten. A 2010-ben, a sikeres tunéziai jázminos forradalommal elkezdődött Arab-tavasz teljesen a visszájára fordult. Azon államokban robbantak ki leginkább ezek, ahol szekularizált, nyugat-ellenes diktatúrák voltak jelen, ezek jó része meg is bukott. Azonban rengeteg helyen fajult polgárháborúvá a helyzet: Líbiában (itt 2020 ősze óta fegyvernyugvás van a felek között, de a helyzet instabil), Maliban (ami ugyan nem arab ország, de a helyi berber lakosság, akiknek jó része Kadhafi zsoldosa volt, Azawad néven saját államot kiáltott ki, azonban hamar a szélsőségek felé terelődött a vezetés, akárcsak Dzsokhar Dudajev meggyilkolása után a Csecsen Köztársaságban), Szíriában (itt Aszad nem bukott meg, hála az orosz segítségnek és a török-párti ellenzék is kitart, ahogy az anarcho-marxista kurd YPG is), Irakban (itt azóta rendeződött a kérdés, Kurdisztán függetlenségét leszámítva) és Jemenben ahol idestova 10 éve totális a káosz, a ma már nem is 2, hanem 3 harcoló fél között. Az Iszlám Állam létrejötte pedig a szélsőséges szalafista eszmék terjedésének egy teljesen új, elképesztően veszélyes formáját mutatja, hogy a kvázi failed-statekből (bukott állam), hogy lehet valami még rosszabb, szerencsére a nemzetközi koalíciónak sikerült legyőzni a dzsihadistákat. Amerika az Obama adminisztráció óta fokozatosan a Csendes-óceáni térségre összpontosít, mert a Kínai Népköztársaság alapjaiban kérdőjelezi meg a fennálló világrendet. Ennek is tudható be a fokozatos és folyamatos csapatkivonás a muszlim térségből, mely azonban helyenként katasztrofális eredményekkel jár (lásd: tálib hatalomátvétel Afganisztánban), illetve megmutatja, milyen gyenge talapzatokon is állnak a nyugat által létrehozott rezsimek a harmadik világban. És hogy mit hoz a jövő világunk konfliktusaiban?
Véleményem szerint a világ átrendeződik. A korábbi egy, illetve két központú helyett egy háromközpontú világ jön létre, a három szuperhatalom, - Oroszország, Kína és az USA vezetésével. Az első kettő szoros kapcsolatban lesz egymással a közös nyugatellenességük miatt, azonban érdekkülönbségeik okán nem egyesülhetnek, míg az Egyesült Államok és szövetségesei térvesztése teljesen nyilvánvaló.
Az évtized leginkább konfliktus sújtotta területe Afrika lesz. A Mali polgárháborút Franciaország nem tudta lezárni, ezért döntött a mali junta az oroszok behívása mellett, az orosz hadsereg meghosszabbított karjának is nevezett Wagner Group zsoldoscsoport pedig elvégzi a „piszkos melót”, Mali szinte biztosan Oroszország érdekszférájába kerül. A Közép-afrikai Köztársaság szintén, itt a mali recepthez hasonlóan avatkozott be az orosz zsoldoscsoport, jelentős sikereket elérve, míg Mozambikban a Punta Delgada tartománybeli muszlim lázadókkal számoltak le, mindhárom országban orosz csapatok állomásoznak jelenleg is, ami kijelöli ezen államok útját a jövőben. Omar el-Basír szudáni elnök, aki 1989 óta vezette államát, 2019-ben puccs által megbukott, az új katonai kormányzat pedig eltökélt volt a demokrácia megteremtésében, mígnem tavaly ősszel Abdelfatah al-Burhan tábornok meg nem döntötte az ideiglenes kormányt és meg nem szerezte a hatalmat. Al-Burhan kétségkívül oroszbarát, jó ideje tervbe van egy orosz hadikikötő építése Port Szudán városa közelében. Az orosz-szudáni egymásra találást az sem akadályozza, hogy más oldalt támogatnak a közép-afrikai polgárháborúban. Hiába lett Dél-Szudán független Szudántól 2011-ben (gyakorlatilag a függetlenségüktől kezdve polgárháború van az országban), a dárfuri és a kordofáni konfliktusokat még mindig nem sikerült lezárni, ebben lehet nagy szerepe egy esetleges orosz segítségnek. Nem is beszélve, hogy a Wagneresek az orosz-ukrán háború miatti oroszellenes szankciók okozta bevételkiesést a szudáni aranybányákból pótolják, amiket a junta nagylelkűleg odaadott az oroszoknak. A Wagner Group kvázi a régi Brit Kelet-indiai Társasághoz hasonlóan építgeti hatalmát a harmadik világban, egyfajta államként működik az államban. Összefoglalva tehát elmondható, hogy Oroszország leginkább a katonai diktatúrákkal és a polgárháború sújtotta országokkal ápolja a legjobb viszonyt Afrikában, ezen országok kétségkívül mellette állnak. A líbiai konfliktust lezárandó, a patthelyzet miatt a felek döntése értelmében hamarosan megtartandó elnökválasztást is valószínűleg Szaif al-Iszlám Kadhafi fogja megnyerni, akinek Oroszország felé húz a szíve, azonban a második polgárháborúban a tripoli egységkormányt támogató törökök nem igen fogják feladni pozícióikat az országban. Érdekesség egyébként, hogy az EU államok is megosztottak voltak a polgárháborúban, míg Olaszország a törökökkel együtt a nemzetközileg elismert tripoli kormány mellé állt, addig a franciák az oroszbarát hadurat, Halifa Haftart részesítették előnyben, aki jelentős egyiptomi segítséget is kapott esz-Szíszi elnök rezsimjétől, aki 2013-ban puccsal megdöntötte a Mubarakot elzavaró Muzulmán Testvérsiég tag, Mohamed Morszi elnökségét. Egyértelmű tehát, hogy bármennyire is szimpatizál az immár 100 milliót is meghaladó egyiptomi népesség az iszlamista politikával, a szekulárisok mindig előnyben lesznek az elit szemében, ami a világ vezető államainak is jobban tetszik. Líbia és Egyiptom jelentős földgázkészlettel rendelkezik, szintúgy, mint Algéria, akinek viszont kiemelt szerepe lenne Európa gázellátásában az oroszok ellen hozott szankciók miatt. Algéria 1962-es függetlensége óta a keleti blokk része kíván lenni, leginkább a franciaellenessége végett. A Marokkóval szembeni konfliktusa a közelmúltban pattanásig feszült, ami bármikor fegyveres összetűzéssé fajulhat, nem is beszélve, hogy Algéria nagyban támogatja a Marokkó által a ’70-es évek végén megszállt Nyugat-Szahara függetlenségéért küzdő Polisario Frontot. Marokkó mindig is nyugatbarát állam volt, többek között a marokkói szultán ismerte el elsőként az USA függetlenségét. A marokkói-algériai konfliktus tétje nem kisebb, mint az, hogy ki legyen a Maghreb térség, azaz Északnyugat Afrika ura, ami nem mindegy a világpolitika alakulását illetően sem. Véleményem szerint, hiába rendelkezik Marokkó modernebb fegyverekkel Algériánál, a nagyobb népesség, illetve a Polisario Front miatt Algéria képes lehet a maga javára fordítani a konfliktust.
Fekete Afrika konfliktusait vizsgálva, leginkább a Száhel-övezet terjedését, illetve a terrorfenyegetettség növekedését érdemes megemlíteni, Etiópiában a 2020 óta tartó polgárháborúban a lázadó Tigré tartomány ellen, a központi kormány által indított megtorló hadművelet sokkal hosszabbá nyúlt, mint várták, ráadásul az amhara-oromo konfliktus is elmérgesedett ezzel párhuzamosan, az egyébként oromo származású, az Eritreával történő megbékélésért Nobel-békedíjat kapó Abij Ahmed elnök képtelen úrrá lenni a konfliktuson, nem is beszélve, arról, hogy Egyiptommal és Szudánnal is pattanásig feszült a vitája a Nagy Etióp Reneszánsz-gát felépítése miatt, melynek köszönhetően a Kék-Nílus vízgazdálkodása jórészt etióp kézbe kerülne. Egyiptom és Szudán az 1959-es, a Nílus vízgazdálkodását rendező szerződés értelmében kizárólagos jogot formál a folyam haszna felett. Etiópia a gát megépítésével veszélyezteti ezt, nem csoda, hogy fű alatt kőkeményen támogatja a lázadó csoportokat a két arab állam. Etiópia Kína Afrika-politikájának zászlóshajója, többek között a gát, és az Addisz-Abebában székelő Afrikai Unió székháza is kínai hitelből épül, illetve épült meg. Egyre több afrikai országban terjeszkedik Kína gazdaságilag, sokszor elképesztő adósságspirálba terelve az államokat. A gazdasági függés után egyre inkább kezd kialakulni a politikai is, ez leginkább ott érhető tetten, hogy az afrikai államok döntő többsége nem támogat semmilyen Kína-ellenes dolgot. Kína két legjelentősebb afrikai szövetségese Etiópia és Dél-Afrika, ez utóbbi országban azonban egyre inkább kiélesedik a faji ellentét a rasszok között, Cyril Ramaphosa elnöksége alatt. Afrika legnagyobb országa Nigéria a végletekig megosztott vallási tekintetben, a keresztény-muszlim ellentét nagyon sokszor fajul fegyveres összecsapásokba, a Boko Haram terrorszervezet, ami az Iszlám Állam proxyja, pedig rettegésben tartja az egész országot, elmondható tehát, hogy Afrika legnépesebb országa a polgárháború szélén táncol, ami, ha kirobban, egész Afrika beleremeg. Szomáliában a szocialista rezsim bukása óta az államhatalom elképesztően gyenge; klánok, hadurak az ország tényleges urai. Az ország északi részén pedig 1991-óta de facto független Szomáliföld, ahol sokkal jobb az élet, mint Szomália többi részén. Az Indiai-óceánon lévő kalózfenyegetést az Óceánpajzs-hadművelet keretében sikerült megtörni a NATO-nak, de ez nem járt belső változással az országban. A helyi dzsihadista terrorszervezet, az Al-Shabaab, nigériai társához hasonlóan szintén hűséget esküdött az Iszlám Államnak, jelenlétük komoly fenyegetést jelent az egész térségben, Afrika szarvában. Az Al-Shaababnak nagy a társadalmi támogatottsága Szomáliában, a korrupt rosszul működő igazságszolgáltatás helyett sokan bízzák vitás ügyeik elintézését a szervezet „bíróságaira”. Nem is csoda, hogy Trump elnök döntését felülbírálva a Biden adminisztráció visszavitte az amerikai katonai kontingenst az országba, nagy ugyanis a veszélye egy tálib-hatalomátvételhez hasonló fordulatnak az országban, nem is beszélve, Oroszország és Kína térnyeréséről a környező országokban, Eritreában és Etiópiában. Az USA mellett Törökország és az Emírségek is üzemeltet katonai bázist az országban, a török befolyás folyamatosan erősödik Mogadishuban. A Szomália, Eritrea és Etiópia közé beékelődő Dzsibuti a világ egyik legfontosabb tengerszorosánál, a Báb el-Mandebnél fekszik. Mivel nagyon kicsi az ország, így önállátásra képtelen, viszont nagyon jó helyen van, ezért rengeteg ország üzemeltet katonai bázist az országban, többek között: Amerika, Kína, Japán, Olasz- és Franciaország, valamint Szaúd-Arábia. Dzsibutinak tehát kulcsfontosságú szerepe van a térség biztonságának megőrzésében.
A Száhel, azaz éhség-övezetből kiinduló migráció elképesztő tehertételt jelent a gazdagabb Észak-afrikai államoknak és Európának, ezt csak tetézheti, ha még több konfliktus robban ki a környező államokban, illetve, ha az orosz-ukrán háború elhúzódása miatt, nem jut elég élelmiszer a térségbe. A Szahara terjedését megállítani hivatott nagy zöld fal felépítése, ha minden jól megy hamarosan elkezdődhet, ami egy Szenegáltól Eritreáig tartó növényes terület lenne, a Szahara déli peremén, ez jelentősen javítaná a Száhel térség helyzetét.
A Báb el-Mandeb-szoros túloldalán található Jemenben óriási a káosz, a leginkább Irán által támogatott siíta lázadók, a hútik uralják az ország északnyugati részét, benne a fővárossal, Szaanával és al-Hodeidah kikötővárosával. A nemzetközileg elismert Hádi-kormány jelenleg emigrációban van Szaúd-Arábiában, a Hádi-párti erők jelenleg nem uralnak jelentős települést az országban. A Hádi barát erőkből kiváló, a Jemen újbóli kettéosztásáért küzdő, és az Emírségek támogatását élvező Déli Átmeneti Tanács uralja Áden kikötővárosát és Szokotra szigetét az Indiai-óceánon. A húti lázadók elleni, a Hádi uralmát biztosítani kívánó Szaúd-Arábia vezette intervenció kudarcot vallott, egyértelművé vált, hogy rövid távon nem lehet véget vetni a több mint 10 éve tartó harcoknak, ráadásul az Al-Kaida is jelentős pozíciókkal rendelkezik, Jemen keleti, Hadramuthnak nevezett részén. Jemen a nemzetközileg elismert határai között nem képes stabilan megmaradni, a konfliktus egyetlen megoldása csak a kettéosztás egy siíta és egy szunnita országrészre, Szaana és Áden központokkal, pont úgy, ahogy a hidegháború alatt is volt. Ebbe az irányba az első lépés az Al-Kaida hatástalanítása szükséges az országban, ehhez viszont a Hádi-párti erők és a Déli Átmeneti Tanács kiegyezése kell, illetve ezeknek a szunnita erőknek be kell látniuk, hogy nem tudják legyőzni a siíta hútikat, meg kell velük egyezni Észak-és Dél-Jemen leendő határain. Ezek azonban még nagyon távoli dolgoknak tűnnek. Jelenleg Jemen a világ talán legmagárahagyottabb országa, a nyomor és a ragályos betegségek általánosak. Az ENSZ humanitárius katasztrófától tart a térségben. Jemen szomszédja, Omán a Hormuzi-szoros egyik kapuja, szerepe nagyon fontos a szunnita Szaúd-Arábia és a siíta Irán konfliktusában, mivel ő a legfontosabb közvetítő a két fél között, lévén, hogy jó kapcsolatokat ápol mindkét féllel, mivel se nem az iszlám szunnita se nem a siíta irányzata nem jelentős az országban, hanem a háridzsíta irányzat egyik ága, az ibadita az államvallás a szultánságban. Emiatt vallásilag nem tudja egyik fél sem befolyásolni. Az Öböl-menti államokat egyértelműen Szaúd-Arábia befolyásolja, Katart kivéve, aki ki-kikacsintgat, Irán és Oroszország felé, emellett Törökország egyik legfontosabb szövetségese. Szaúd-Arábia még mindig az USA egyik legfontosabb szövetségese a térségben, bár a Kínával nemrég kötött jüan alapú kereskedelmi szerződés övön aluli ütés a dolláralapú világkereskedelemnek. Az ambiciózus koronaherceg, Mohamed bin Szalmán az ország tényleges vezetője, feltett szándéka a Közel-keleti hidegháború megnyerése Irán ellen, ott támadja az iráni proxykat, ahol csak tudja Szíriától Irakon át Jemenig, több-kevesebb sikerrel. Az Irán-ellenesség a szaúdiaknál és a többi Öböl-menti monarchiában is odáig vezetett, hogy kiegyeztek (Trump elnök nyomására) Izraellel, ez az Ábrahám-egyezmény, mely egységesíti a többé-kevésbé nyugatbarát Közel-keleti államokat az Iráni Iszlám Köztársasággal szemben. Jordánia vezetésével ezek az államok a közeljövőben egy NATO-hoz hasonló katonai szövetség létrehozását tervezik. A siíták el vannak nyomva több szunnita többségű arab államban, például Bahreinben, ahol a lakosság többségét is ők teszik ki, az Irán-párti Al-Ashtar brigádok pedig bármikor készen állnak a szigetországban a hatalomátvételre, mely olyan szempontból lenne érdekes, hogy a szigeten egy nagyon nagy amerikai támaszpont található. Irán a számtalan belső ellentmondás, etnikai megosztottság ellenére fejlődik és erősödik Ebrahim Raiszi elnöksége alatt minden eddiginél szorosabbra fűződik a viszony Irán és Kína, valamint Irán és Oroszország között. Irán a közel jövőben be tervez lépni a Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát és Dél-Afrikát tömörítő BRICS gazdasági szervezetbe, feladva a khomeinista semleges külpolitikát. Irán a Perzsa-öböl ura, ugyanis még Mohamed Reza Pahlavi sah uralkodása idején foglaltak el két fontos szigetet az öbölben, mellyel felügyelik az olaj-és földgázkereskedelmet a térségben. Egy nyílt szaúdi-iráni konfliktust valószínűleg simán nyerné Irán, a nagyobb népesség, erősebb haderő, a készülőben lévő atomprogram, valamint a szaúdi monarchiában elnyomott siíta kisebbség fellázadása miatt. Irán haderejének legütőképesebb része a Forradalmi Gárda, azon belül is az Al-Qudsz (Jeruzsálem) Brigád, mely komolyan ügyködik a Közel-kelet elnyomott siíta lakosságának (sokszor fegyveres) érdekérvényesítésében. Hasonló pozíciókat épített ki a szervezet több Közel-keleti államban, mint a Wagner Group Afrikában. A Forradalmi Gárda jelen van többek között: Irakban, Szíriában, Libanonban és Jemenben, valamint különböző szervezeteket is aktívan finanszíroz céljai eléréséhez, többek között: a palesztin Hamászt, a libanoni Hezbollahot, a már korábban említett bahreini Al-Ashtar Brigádokat és a jemeni hútikat. Irán a Közel-kelet megkerülhetetlen játékosává vált, immár elegendő mennyiségű dúsított uránnal egy atombomba létrehozásához. Amennyiben ez bekövetkezne, az több kisebb atomhatalom létrehozásához vezetne a térségben, többek között Szaúd-Arábia, Törökország és Egyiptom is saját projektbe kezdene ilyen esetben. A nyugatnak, illetve a nyugatbarát államoknak, ki kell egyezni az ajatollahok államával, a Közel-keleti béke érdekében.
A már hosszabb, mondhatni végeláthatatlan konfliktusok a térségben továbbra is megoldatlanok, Izrael és Palesztina között sehogy sem tudják tető alá hozni a végleges kiegyezést és a kétállami megoldást. Libanonban a gazdasági problémák könnyen átcsaphatnak vallási villongásokká, a 2004-es Annan-terv óta pedig nincs valós terv Ciprus újraegyesítésére. Ezen három ország felségvizein jelentős földgázmezőket találtak, amik Európa gázellátásában különösen fontosak lehetnek a jövőben, ezért is lenne különösen fontos a stabilitás elérése a három levantei államban. Szíriában az északi részt kivéve többé-kevésbé rendeződött a helyzet, az északi rész javát uraló anarcho-marxista kurdok ellen a közeljövőben döntő offenzívát tervez Erdogan török elnök, ezzel kialakítva az úgynevezett biztonsági zónát, ahová a sok millió arab és afgán menekült javát tervezik a törökök letelepíteni, ezáltal megváltoztatva Észak-Szíria etnikai összetételét, ugyanakkor Törökország megszabadul a migrációs problémától. A biztonsági zóna ellenőrzése a török proxyvá vált SDF feladata a török hadsereggel közösen, ez ki fog terjedni az újonnan elfoglalni kívánt területekre is. Az SDF Észak-Ciprushoz hasonlóan török bábállamnak nevezhető. Aszad Szíriájából az orosz erők átcsoportosítást hajtottak végre a 2022-es év elején, helyüket iráni erők vették át az országban, a perzsa ország befolyása folyamatosan nő. Szíria a második ország a világon, mely hivatalosan is elismerte a két orosz-barát szakadár államot, a Donyecki-és a Luhanszki Népköztársaságot.
Az Irak területének északi részén fekvő Iraki Kurdisztán azonban stabil, jó viszonyt ápol a törökökkel és kvázi független országként működik. A Barzani-klán által uralt területre szintén veszélyt jelentenek a baloldali kurd gerillák, ezért sok esetben együttműködnek a török hadsereggel, több török bázis is található Iraki Kurdisztánban. Iraki Kurdisztán önálló hadsereggel és államigazgatással rendelkezik, hosszabb távon függetlenné fog válni, mely már egyszer a 2017-es népszavazáson írásba lett foglalva. A 40 milliós lélekszámú kurdok megérdemlik a saját államukat, pláne, ha az Törökországnak is partnere tud lenni. Irakban egy viszonylagosan jól működő demokrácia van, a siíta badrista pártnak sikerült megbékítenie a szunnitákat, a siítákat, a jezidiket, az asszírokat és a türkománokat egymással. A siíta többség miatt Irán befolyása folyamatos az országban.
A kaukázusi konfliktusok közül a georgiai élvez kiemelt fontosságot, ugyanis Georgia euroatlanti integrációja szempontjából elkerülhetetlen az orosz-georgiai határ pontos kijelölése, ez szinte biztosan meg fog történni, az orosz-ukrán háború lezárása után. A karabahi-konfliktusnál is látszódik a fény az alagút végén, Azerbajdzsán ugyanis ajánlatott tett a terület jelenlegi, 2020-óta érvényben lévő tűszüneti határainak békeszerződésbe foglalására, ezáltal az Arcahi Köztársaság maradéka, a lacsini korridorral együtt egyesülhetne Örményországgal és nem kéne tartani egy újabb azeri támadástól, Azerbajdzsán pedig a 2020-ban visszaszerzett területeit hivatalosan is megtarthatná, nem lenne rá örmény területi igény. Azonban ezáltal Oroszország szerepe is csökkenne a térségben, mivel a békefenntartóinak ki kéne vonulnia Hegyi-Karabahból. Georgia mellett Azerbajdzsán és Örményország is egyre inkább közelít a nyugathoz.
Afganisztánban a Talibán hatalomátvétele óta ugyan tényleg nem olyan kőkemény, saría alapú a törvénykezést folytat, mint 1996 és 2001 között, azonban a nők jogai így is brutálisan csorbulnak, valamint kőkemény pogromokat, megtorlásokat tartanak a jórészt pastun nemzetiségű tálib katonák, az ország északi részének több részét uraló, jórészt nemzetiségi ellenállókkal szemben. Emiatt a tádzsik, hazara, üzbég, türkmén, aimak ellenállók egyre inkább Afganisztán megosztását szeretnék elérni, egy iszlamista pastunt, és egy szekuláris nemzetiségi részt kialakítva.
Kína az Afganisztánban megvásárolt ritka földfém bányáiban, még nem kezdte el a kitermelést, azonban ami késik nem múlik. Közép-Ázsia többi országában továbbra is stabilak a családi öröklésen alapuló, tekintélyelvű kormányok (Kirgizisztánt és Mongóliát kivéve, melyek jól működő demokráciák), igaz már sok helyütt nem a Szovjetunió felbomlása után hatalomra került családok vannak hatalmon. Például 2016-os halála óta a volt üzbég vezető, Iszlam Karimov családját eltüntették a hatalom közeléből, illetve Nurszultan Nazarbajev végleg távozott a hatalomból, a 2022 januári események után. Közép-Ázsia vezető szerepét egyre inkább a 35 milliós Üzbegisztán követeli magáénak a gyérebben lakott Kazahsztánnal szemben. Shavkat Mirzijojev állama a legjelentősebb részesülő Kína Új-Selyemút programjából.
A Kínai Népköztársaság rohamosan dübörög a világ vezetője címéért. Óriási projektjei, beruházásai az egész világot behálózzák (például a fentebb említett Új-Selyemút). Pár év múlva a világ legnagyobb gazdasága lesz, az USA-t lehagyva. Belső konfliktusaiban az ellenállókat kegyetlenül letörte, legyenek azok a türk ujgurok, a tibetiek, vagy a hongkongiak. Hszi Csin-Ping világuralmi terveinek utolsó gátja a Kínai Köztársaság, azaz Tajvan. Csang Kaj-Sek 1949-es szigetre menekülése óta de jure polgárháború van Kínában. Tajvan maximálisan élvezi az USA és Távol-Keleti szövetségesei; Japán, Dél-Korea, Ausztrália, Új-Zéland támogatását. A legtöbb jelentés szerint Kína az évtized végéig szeretné elfoglalni a szigetet, mivel a békés újjáegyesülés gyakorlatilag kizárt. Nagy kérdés, hogy az orosz-ukrán háborúban látott orosz lassú előrenyomulás mennyire bátorítja fel, vagy tántorítja el a kommunista országot, a szigetország megtámadásától. A kínai tech vállalatok dübörögnek világszerte, legyen az a Huawei vagy a Xiaomi, azonban chip-hiánnyal küzd Kína, márpedig Tajvan a világ vezető chip-gyártója. Emiatt, illetve Kína Csendes-óceáni pozícióinak megnövelése miatt kérdés, hogy mikor következik be a kínai offenzíva. Ilyen esetben az USA és közeli szövetségesei megsegítenék Tajvant, a kérdés az, hogy milyen nagyságú lenne ez a segítségnyújtás. Kína az elmúlt években több új szövetségnek is a része és alapítója, például a fentebb említett BRICS-nek és a Shanghai Együttműködés Szervezetének, melyek mind komoly presztízsűek. Az Észak-és Dél-Korea közti viszony továbbra is feszült. Észak-Korea immár atomhatalom Kim Dzsongun vezetésével, aki komoly támogatásokat kap Kínától. Jelenleg szinte semmi esély sincs, az 1953-as Panmindzsoni fegyverszünetben kettéoszott terület újjáegyesülésére. A Kínától délre elterülő államok többsége egyelőre semleges a kínai-nyugati szembenállásban, beleértve a katonai junta által uralt, és több belső konfliktussal küzdő (pl.: a rohingya kérdés) Mianmart (Burmát) és Thaiföldet, a kommunista Vietnamot és Laoszt, valamint a világ egyik legjelentősebb államát, Indonéziát, mely komoly pozíciókra tör a Csendes-Óceán Délnyugati részén Ausztrália ellenében.
India előtt szintén fényes jövő áll, immár végleg nincsenek egy súlycsoportban az örök-ellenség Pakisztánnal szemben. India fontos partnere Oroszországnak, ugyanakkor ellenfele Kínának, mellyel többször is határháborút folytatott a Himalájában, dacára annak, hogy több szövetségben közösen vannak ott. Indiának a belső ellentmondásait (kasztrendszer, hindu-muszlim ellentét) kell felszámolnia a továbbfejlődéshez.
Az orosz külpolitika elsőszámú célja lesz a jövőben Kína és India megbékítése. A Csendes-óceán Kína hatalmának a növekedése miatt felértékelődött, pláne, hogy elkezdett a kommunista ország komoly pozíciókat kiépíteni a Salamon-szigeteken. Kína ellen hozták létre az ausztrálok, a britek és az amerikaiak az AUKUS szövetséget, melyhez később csatlakozott Új-Zéland és Japán is. A szervezet első számú célja Kína visszaszorítása a Csendes-Óceánról.
Európában jelenleg minden szem Ukrajnára szegeződik, mindenki azt találgatja mi lesz a háború végkifejlete. A legvalószínűbb forgatókönyv a négy oblaszty, Herszon, Zaporizzsja (ez az oblaszty nem teljesen), Donyeck és Luhanszk Oroszországhoz kerülése. Ezáltal Ukrajna elveszti tengerpartja és ipara jelentős részét, területe közel 25%- át (a Krímmel együtt számolva), azonban nem lesz Belaruszhoz hasonló orosz bábállam. Az orosz erők teljes célja, Ukrajna elvágása a Fekete-tengertől szinte biztos, hogy nem lesz meg, ehhez ugyanis nem elég erős az orosz hadsereg, ezt mutatja a kivonulás is a Kígyó-szigetről. Mivel Oroszország nem ér el Moldováig, így továbbra is befagyott konfliktus marad Transznyisztria, miközben Moldova folyamatosan integrálódik az euroatlanti közösségbe Ukrajnával együtt.
A Nyugat-Balkán bővítése nagyon lassú, nyögvenyelős, legközelebb Albánia és Észak-Macedónia állnak a csatlakozáshoz (Törökországot nem számolva), de míg így is messze vannak ettől jelenleg. Albánia és Koszovó az évtized közepére államuniót akar formálni egymással, ami kiélezheti újra az albán-szerb konfliktust, lévén, hogy nem járt sikerrel az Észak-Koszovó-Presevo területcsere a szerb és a koszovói fél között. Boszniában szintén hasonlóan feszült az etnikai helyzet, a szerb rész vezetője Milorad Dodik kiválással fenyegetőzik a Daytoni-békében létrehozott államszövetségből. Bosznia-Hercegovina nemzetiségi alapú felosztása nagyon is valós forgatókönyv a jövőben.
Az Újvilágot nem fenyegeti nagyobb konfliktus a maffiák, a különböző kommunista gerillák és a drogkartellek elleni akciókat kivéve, melyek azonban rengeteg forrást emésztenek fel. A legfenyegetettebb országok ilyen téren Mexikó és Kolumbia. Az USA nagyban támogatja a drogellenes háborút.
Európa és a Nyugat soha nem látott egységbe tömörült az orosz invázió után, A komoly belső és faji ellentétektől szenvedő, de míg mindig a világ első számú hatalma, az Amerikai Egyesült Államok a nyugati világ vezetőjeként tetszeleg továbbra is, pozícióvesztései dacára. A NATO és EU bővítés kulcsfontosságú a Nyugatnak az orosz-kínai befolyás ellensúlyozása végett, ugyanis a harmadik világ döntő része Oroszország és Kína felé hajlik, a Nyugat ellenében. A három kaukázusi országnak is az EU-ban van a helye! Az új (h)idegháború elkezdődött, melyben kulcsfontosságú lesz a globális felmelegedés miatt megolvadó Északi-sark erőforrásainak kihasználása, ahol kőkemény a versenyfutás Oroszország és Amerika között.
Grönland függetlenedése pedig nagyon is elképzelhető, mivel nem akar a helyi inuit lakosság a nagyhatalmak játszóterévé válni. 2040 körül az északnyugati átjáró is hajózhatóvá válik, amely új távlatokat nyit a kereskedelemben. Az Antarktiszon stabilabb a jég, illetve az 1959-es szerződés értelmében csak kutató-tevékenység folytatható a területen, így nem várható, hogy konfliktusgóc lesz a Déli-sark, dacára annak, hogy sok ország él területi követeléssel a területen.
A jövő másik konfliktusgóca az űr és a közeli égitestek gyarmatosítása lehet. Kína missziót tervez a Hold sötét oldalára, míg Elon Musk és a NASA még ebben az évtizedben embert akar küldeni a Marsra. A nem is olyan távoli jövőben a túlnépesedés és a klímaváltozás miatt lakhatatlanná vált területeket kénytelen lesz az emberiség felváltani űr-és égitest kolóniákkal. Az Északi-sark és a világűr jövőbeli gyarmatosítása miatt még a Harmadik világháború kirobbanása is valós veszély. Az űrbeli vízióktól függetlenül, változatlanul a legfontosabb kérdés, hogy a magasszintű ipari termelést folytató Nyugati államok és az energiatermelő országok kiegyezésre jussanak egymással a világbéke fenntartása érdekében.
Felhasznált irdalom:
https://en.wikipedia.org/wiki/Russo-Georgian_War
https://en.wikipedia.org/wiki/Arab_Spring
https://en.wikipedia.org/wiki/Mali_War
https://www.youtube.com/watch?v=oK63yqJYkGg
https://en.wikipedia.org/wiki/Second_Libyan_Civil_War
https://www.greatgreenwall.org/about-great-green-wall
https://en.wikipedia.org/wiki/Yemeni_Civil_War_(2014%E2%80%93present)
https://magyarnemzet.hu/kulfold/2022/04/az-olaj-juanban-arazasarol-egyeztet-szaud-arabia-es-kina
https://www.understandingwar.org/report/iranian-influence-levant-egypt-iraq-and-afghanistan
https://en.wikipedia.org/wiki/Annan_Plan
https://444.hu/2022/06/01/erdogan-ujra-nekimegy-a-kurdoknak-sziria-eszaki-reszen
https://en.wikipedia.org/wiki/Leviathan_gas_field
https://en.wikipedia.org/wiki/2022_Kazakh_unrest
https://www.ft.com/content/0850eb67-1700-47c0-9dbf-3395b4e905fd
https://en.wikipedia.org/wiki/2022_Russian_invasion_of_Ukraine
https://www.portfolio.hu/global/20220630/nincs-tobb-orosz-a-kigyo-szigeten-553659
https://nepszava.hu/3117845_eselytelen-a-szerbia-es-koszovo-kozotti-teruletcsere
https://maszol.ro/kulfold/Felbomolhat-Bosznia-Hercegovina-de-talan-nem-is-erdemes-egyben-tartani
https://www.youtube.com/watch?v=U2YfG7NKvoU
https://infostart.hu/kulfold/2021/10/19/balkan-torokorszag-igy-all-most-az-eu-a-bovites-ugyevel
https://neweasterneurope.eu/2022/06/22/the-european-union-all-the-way-to-the-caucasus/
https://novekedes.hu/hirek/elindult-az-ur-gyarmatositasa
