Jelen írás egy szépirodalmi mű bemutatása révén szeretne az olvasók számára mélyebb betekintést nyújtani az Európai Unióba, intézményrendszerének működésébe, valamint az e működés mögött meghúzódó ideológiai, hatalomtechnikai, továbbá erkölcsi és morális megfontolásokba. Ehhez Robert Menasse A FŐVÁROS című regényét választottam, ami 2017-ben jelent meg németül, még ebben az évben megnyerte a 2017-es német könyvdíjat, magyarul pedig 2018-ban vált elérhetővé a Geopen kiadásában.
Az Európai Unióról noha korántsem végtelen, de nagy valószínűséggel meghatározhatatlan mennyiségű mű született már eddig is, és fog születni ezután is. E művek minden esetben szükségszerűen reduktívak, témájukat a szerző(k) választják egyéni preferenciáik és a szükség valamely arányú kombinációja eredményeképp. Ez a megállapítás egyaránt vonatkozik a tudományos illetve a szépirodalmi művekre is. Nincs ez másképpen Menassenál sem, aki a hangsúlyt a következő 3 elemre fekteti regényében:
- a demokratikus deficitnek nevezett jelenségre,
- a bürokratikus funkcionalizmus (nemegyszer lelketlen) működésére, továbbá az ezzel kapcsolatos intrikákra,
- végül a közös európai értékekre, azon belül is mindenekelőtt egy konkrét közös szellemi/erkölcsi alapra.
A mű felépítése
A regény Brüsszelben játszódik, 6 egymástól különböző hátérrel és mentalitással rendelkező főszereplő nemegyszer összefonódó mindennapjait követhetjük nyomon. E mindennapok 4 központi esemény köré csoportosulnak, melyek mellékszálakkal egymásba is átvezetnek. A Menasse által bemutatni kívánt 3 fentebbi elem pedig a szereplők ezen események során tanúsított magatartása, valamint gondolatai bemutatása által kerül kifejtésre. Ebből kifolyólag, bár a mű bővelkedik leíró jellegű véleménynyilvánításokban, legalább ilyen fontosak, ha nem még fontosabbak a szereplők közötti interakciók, ugyanis ezen diskurzusok és dialógusok - nemegyszer iróniába vagy szarkazmusba csomagolt - fordulatai szolgáltatják a mű mondanivalóját. A regényre jellemző továbbá, hogy előszeretettel él a szimbolizmusok használatával, főképpen párhuzamok és ellentétek, hasonlatok illetve metaforák képében, melyek használata végigkíséri a mű minden cselekményszálát.
Szem előtt tartva mind a befogadhatóság (terjedelem) mind az emészthetőség (témarészletesség) kritériumait, de legfőképp, hogy bőven maradjon felfedeznivaló azoknak akik még nem olvasták a regényt és esetleg ezek után kedvet kapnának hozzá, a továbbiakban 3 eseményen, valamint az ezekhez köthető 3 legmeghatározóbb szereplőn keresztül fogom bemutatni és elemezni a művet egyszersmind Menasse gondolatait az európai értékekről, a demokratikus deficitről és a bürokratikus funkcionalizmusról.
1. esemény: A Big Jubilee Project
A ‘Big Jubilee Project’ az a történetszál, amelynek keretében az író a legtöbbet foglalkozik a bürokrácia, illetve ezzel összefüggésben a demokratikus deficit kérdéskörével. Bár a fókusz ez utóbbiakra helyeződik, az európai értékek is képviseltetik magukat.
A regényben a ‘Big Jubilee Project’ egy, az Európai Unió Bizottságának Kommunikációs Szolgálatának új főigazgatójától származó ötlet. Ez a személy felel többek között a corporate image-ért (szervezeti arculat), amely a Bizottság vonatkozásában az éppen aktuális eurobarométer adatok szerint történelmi a bányászbéka feneke alatti mélyponton van, ugyanis az uniós polgárok csupán 49%-a értékelte pozitívan a szervezet munkáját. Egy rögtönzött irodai szülinapozást követően, enyhén illuminált állapotban megfogant a főigazgatóban az ötlet, hogyan kellene a helyzeten javítani, lelkesedésében pedig kör e-mail ír azoknak az osztályoknak akikről feltételezi, hogy érdeklődni fognak a téma iránt. “Tárgy: Big Jubilee Project - a siránkozás vége. Az Európai Bizottság alapításának közelgő ötvenedik évfordulója alkalmából rendezendő nagy születésnapi ünnepség jó lehetőségnek tűnik arra, hogy az intézmény feladatait és eredményeit a figyelem középpontjába állítsák, megerősítsék a Bizottság Corporate Identitijét, és javítsák imázsát.” (51.o) Erre a kör e-mailre válaszol elsőként egyik főszereplőnk Fenia Xenopoulou, aki az Európai Bizottság Oktatási és Kulturális Főigazgatóságának feje és ragadja magához a projektet.
Mi indokolta Fenia kezdeményezését? Gondolhatnánk, azért csapott le elsőként a témára, mivel az arculat az által hogy mindig értékeket kíván közvetíteni, ezenfelül szimpátiát és meggyőzőerőt szándékozik kiváltani, mind tartalmát mind a mögötte meghúzódó megfontolást tekintve a kultúrához kapcsolódik, gondoljunk csak például a ‘soft power’ fogalmára. Ez utóbbi abból az alapfeltevésből építkezik, hogy az általunk közvetített kultúra szimpátiát válthat ki másokban, ez a szimpátia pedig politikai tőkévé kovácsolható. A probléma azonban, hogy Fenia nem igen konyít a kultúrához, sőt mi több, igen lesújtó véleménnyel viseltet iránta. “…és most pedig ott ült a kultúrában - aminek annyi értelme sincs, mint egy Monopoly játéknak! A kultúra jelentéktelen tárca, költségvetés nélküli, a Bizottságban nincs semmi súlya, nincs sem befolyása se hatalma. A kollégák szerint a kultúra alibi tárca - de még ha legalább az volna! Az alibi fontos dolog, minden elkövetőnek szüksége van alibire! De a kultúra még szemfényvesztésnek sem jó, mert a kutya sem törődik azzal, hogy mi van a kultúrával.” (28.o)
Ebben az esetben viszont - merül fel a kérdés - ha egyszer ennyire nem működik a kémia közte és a pozíciója között, hogyan került egyáltalán oda? A könyv természetesen erre is megadja a választ: “A 'kultúrát’ Görögország kapta. Ez nagyon is helyénvalónak tűnt, ha az ember az ókori Görögországnak az európai kultúra megalapozásában játszott szerepére gondol, ugyanakkor a maga érthető módján cinikusnak is, ha az európai demokrácia leépülését az ókori Görögország rabszolgatartó társadalmával próbáljuk összefüggésbe hozni, holott a helyzet roppant egyszerű: Görögország megítélése - véget nem érőnek tűnő pénzügyi és költségvetési válsága miatt - a béka feneke alatt volt, ezért a görögök védtelennek bizonyultak, és azt kellett elfogadniuk, amit kaptak. A legalacsonyabb presztízsű területet. Ez nem feladat hanem büntetés: aki nem tud bánni a pénzzel, arra jobb, ha nem bíznak pénzt, tehát egy olyan területet kap, amelynek jelentéktelen a költségvetése… A görög biztos egy elkötelezett nő… sikerült kikérnie néhány, a Bizottság apparátusában tapasztalatot szerzett, a többi főigazgatósággal jó kapcsolatot ápoló és jó hírű honfitársát, hogy velük töltse be főigazgatósága kulcspozícióit. Így helyezték át Fenia Xenopoulout...” (37.o)
Ismerve Fenia hozzáállását a kultúrához, világosan látszik, számára a projekt nem más mint ugródeszka ahhoz hogy annak sikere függvényében tovább léphessen, el a kultúrától. A projekt kidolgozásának oroszlánrészét munkatársai végzik, akik szintén kellő enerváltsággal állnak a témához. A kezdeményezés végül egy másik főszereplőnk Martin Susman kezébe kerül, lévén ő volt az egyedüli személy az osztályon, aki konstruktívan állt a projecthez. Kezdeti ötlettelenségét követően, egy auschwitzi kötelező kiküldetés alatt megvilágosodik, és rájön, miről kell szólnia az ünnepségnek. Az elképzeléssel az olvasó Fenia és Martin párbeszéde során ismerkedik meg:
Fenia: “Auschwitz! Ugye ezt nem gondoltad komolyan! Mégis hogy képzeled? Bevallom, megijedtem, amikor elolvastam. Azt hittem te - várjál! Itt van: Auschwitz, mint az Európai Bizottság szülőhelye. Ide van írva! Azt hittem megőrültél. Mi van veled, Martin? Beteg vagy?… Egy olyan gondolatot keresünk, amelyet a jubileumi ünnepségünk központjába állíthatunk, pontosabban kell állítanunk… Tehát hogyan tudjuk elérni, hogy elhatoljon az emberek tudatáig, mennyire szükség van a Bizottságra, mi több, hogy is mondjam? Hogy a Bizottság szexi, hogy van valamink, hogy örüljenek a létezésünknek. Hogy elvárásokat támasszanak velünk szemben. Hogy van valami ami összeköt bennünket. Érted? Ez volna az alapgondolat. Te meg jössz itt Auschwitzal.
Martin: Sorry, de hát éppen ez a Bizottság alapeszméje ez áll az alapító dokumentumokban, az akkori szándéknyilatkozatokban és a kiegészítő megállapodásokban! Okay, meglehetősen elvontan hangzik, de teljesen világos: A Bizottság nem nemzetközi, hanem nemzetek fölötti intézmény, tehát nem nemzetek között közvetít, hanem az egyes nemzetek fölött áll, az Unió és az Unió polgárainak közös érdekeit képviseli. Nem a nemzetek közötti kompromisszumot keresi, célja, hogy egy nemzetek utáni fejlődésben, közösen legyőzze a klasszikus nemzeti konfliktusokat és ellentéteket. A lényeg az, ami összeköti a kontinens polgárait, és nem az, ami elválasztja őket egymástól. Ahogy Monnet írta…
Fenia: Kicsoda?
Martin: Jean Monnet. Azt írta, hogy a nemzeti érdekek elvontak, a közös európaiak viszont konkrétak.
Fenia: És mi köze mindennek Auschwitzhoz?
Martin: Auschwitz! Az áldozatok Európa minden országából érkeztek, mindannyian ugyanazt a csíkos ruhát viselték, ugyanannak a halálnak az árnyékában éltek, és, már akik túlélték, egytől egyig ugyan arra vágytak, nevezetesen az emberi jogok elismerésének az idők végezetéig érvényes garanciájára. A történelem során semmi nem teremtett még egy olyan fundamentális közösséget emberek között, semmi nem kötötte össze őket annyira Európa különböző identitású, mentalitású és kultúrájú lakóit, vallásait, úgynevezett fajait és egykor egymással szemben álló világnézeteit, mint Auschwitz tapasztalata. A nemzetek, nemzeti identitás, ezek mind elvesztették jelentőségüket… nem számít a vallás, a származás, mindez feloldódik egy közös vágyban, a túlélés és a méltó, szabad élet akarásában. Az egyesült Európa projectjét csak ez a tapasztalat és az a közös elhatározás tette lehetővé, hogy ez a bűn soha ne ismétlődhessen meg. Vagyis az hogy mi vagyunk! Ez az alapötlet! A nemzeti érzés meghaladása. Ennek a gondolatnak vagyunk mi az őrzői! És ebben az auschwitzi túlélők a tanúink! A biztonság, az ember méltósága és boldogsága, az emberi jogok, mindennek igénye mégiscsak Auschwitz után fogalmazódott meg, nem? Ezt mindenki érti. Ezt kell elmagyaráznunk. Hogy ez az igény a mi intézményünkben öltött testet… Ennek az örök érvényű szerződésnek mi vagyunk az őrzői. Soha többé - ez Európa! Mi vagyunk a történelem tanulsága.“ (154-157.o)
A történetszál innentől kezdve a project további kidolgozásával foglalkozik, valamint azzal, hogy a kezdeményezés végül hogyan fog elbukni az Uniós bürokrácia miatt. Ugyan akkor a mű végén bár megváltozott formában, de mégis csak célba ér az elképzelés, aminek hátterét (legalábbis a bürokrácia szemszögéből) a mű nem fejti ki, azt az olvasók fantáziájára bízza, az addig leírt majdnem 400 oldal, valamint saját elképzeléseik, adott esetben tapasztalataik tükrében.
2. esemény: A New Pact for Europe
Alois Erhart egy osztrák származású professzor, aki az elmúlt években kiadott publikációinak köszönhetően meghívást kap a “New Pact for Europe Reflection Group" nevű think tankbe (agytröszt). A csoport célja hogy az Európai Unió válságból való kilábalását elősegítendő, javaslatokat fogalmazzanak meg az Európai Bizottság elnöke számára. Hősünk kezdetben lelkesedéssel áll a felkínált lehetőséghez, bízva abban hogy elképzelései végre becsatornázódnak majd a nagypolitika színterébe. Kijózanító gyorsasággal válik azonban nyilvánvalóvá számára, hogy mind lelkesedése, mind optimizmusa túl korai volt, hiú ábrándokat táplált a csoport színvonalát, valamint befolyásoló képességét illetőleg egyaránt. Kiábrándultsága ellenére úgy dönt megtartja beszédét, tudván, ez azonnali kizárását fogja maga után vonni a csoportból, felismerve annak az övétől radikálisan eltérő morális, illetve felfogásbeli csoportdinamikáját. Beszédének szövege képezi a második meghatározó diskurzív elemet, egyszersmind a regény fő csattanóját is. Ebből kifolyólag, akik ezt nem e tanulmány keretei között szeretnék átélni, azoknak javaslom ugorjanak a következő ponthoz, David de Vriendhez.
“És most megkérdezem: tudják önök egyáltalán, miről vitázunk? Az Európai Unió, egy nemzetek utáni közösség továbbfejlesztéséről vitatkozunk… Hogyan lehet tehát azt a tudatot erősíteni a kontinensünkön élő emberekben, hogy ők európai polgárok? Összetartozásunk kifejezéséhez szükségünk van egy erős szimbólumra is, pontosabban mindenekelőtt egy erős szimbólumra van szükségünk, és ennek egy olyan konkrét, közös projectnek kell lennie, amely a közös erőfeszítés következtében valami közöset teremt, szükségünk van valamire, ami összeköti az Európai Unió polgárait azáltal, hogy a közös Európa polgárai voltak azok, akik ezt kitalálták, és meg is valósították, nem csak örökölték. Ennek kellene a nemzetek utáni történelem első, merész, tudatos kulturális teljesítményének lennie, amelynek egyszerre politikai jelentősége és lélektani szimbolikus ereje is volna. Mire akarok kilyukadni?… Az Európai Uniónak fővárost kell építenie magának, meg kell ajándékoznia magát egy új, tervezett, ideális fővárossal… Egy új várost, amelynek létesítése az Unió teljesítménye, és amely nem azonos valamelyik régi birodalmi vagy nemzeti fővárossal, ahol az Unió csak albérlő lehet… Olyan helynek kell lennie, ahol a történelem érezhető és átélhető, akkor is, ha már az utolsó olyan ember is meghalt aki át- és túlélte. Olyan helynek, amely örök intő jelként szolgál Európa jövendő politikájának… És ezért az Uniónak Auschwitzban kell felépítenie fővárosát. Az új, a jövő városaként tervezendő és felépítendő, egyszersmind soha el nem felejthető európai fővárosnak Auschwitzban kell létrejönnie. A “Soha többé Auschwitzot!” volt az az alap, amelyre az európai egyesülés műve épült. Ez egyszersmind egy örök időkre szóló ígéret is… Megvan önökben a bátorság hogy elgondolkodjanak ezen az ötleten?” (339-343.o)
3. “esemény”: David de Vriend
E szereplő egy idős, viselkedéséből nagy valószínűséggel leszűrhetően Alzheimer-kórral küszködő főszereplő, aki 60 év után elhagyja brüsszeli lakóhelyét hogy bevonuljon egy, szintén a városban található idősek otthonába. Az öregúr történetszála nem tartalmaz különösebbképpen mondandót sem a demokratikus deficitről, sem a bürokrácia intrikáiról és útvesztőiről, de még az európai értékekről sem. Jobban mondva ez utóbbiról igen, ugyanis ő maga testesíti meg ezeket az értékeket. Nem viselkedésében, és nem is párbeszédeiben, hanem a tulajdon életének szimbolikus voltával. Ő, de Vriend maga az élő emlékezet, a hús - vér tapasztalat. Személyisége (kevés beszéd, emberkerülés, öngyilkos hajlam), konkrét tettei, de még betegsége is: egész élete és lénye mind-mind Auschwitzzal állnak összefüggésben, vagy direkt vagy metaforikus módon. Az Alzheimer tipikus tünete például a rövidtávú memóriavesztés, ami hősünkkel is rendre megesik, nevezetesen hogy nem emlékszik miért indult el, merre tart, vagy éppen hogy hol van. Ezzel szemben a gyermekkori emlékeire tökéletes precizitással képes visszaemlékezni. Mindez pedig akkor nyer metaforikus értelmet, ha párhuzamba állítjuk a mű azon központi elemével, hogy bármi is legyen a jelen (rövid távú memória) a múltat, egész pontosan Auschwitzot (hosszú távú memória) nem felejtjük el. Így, e párhuzam által válhat egy betegség egy történelmi trauma metaforájává.
Történetszála kivételesnek mondható, hiszen bár látszólag marginális, eszmeiségét tekintve mégis központi szerepet tölt be, amit csak tovább erősít, hogy az ő szála foglalja keretbe egyszersmind az egész regényt, hiszen az vele kezdődik és - miközben összefut a Jubilee szállal - vele is végződik. Ez a keret pedig ugyancsak metaforikus szintre emelkedik amikor kiderül, végső soron ő volt az utolsó auschwitzi túlélő…
Európai alap, főváros és szimbolizmus
A regény tételmondata alapvetően megfogalmazható a következőképpen: A Holokauszt tudat és emlékezet becsatornázása az Európai Unióba a sorsközösség közös tapasztalata által hozzájárul a közös identitás megerősítéséhez. Ennek különböző reprezentációit mutatja be a fenti három történetszállal, amikor a Holokausztot közös európai értékként, közös szimbólumként, vagy közös emlékként ábrázolja.
A közös európai alap
Ahogy a fenti bemutatott idézetekből már nyilvánvalóvá válhatott, a műben központi szerepet tölt be Auschwitz és a hozzá tartozó trauma jövőt, jelent, illetve a mi szemszögünkből nézve már múltat is befolyásoló szerepe, valamint kapcsolata az európai eszmeiséggel és identitással. Az hogy a második világháború, illetve a Holokauszt, hozzájárultak a mai Európai Unió alapjainak kialakulásához, kvázi axiómának tekinthető az ezzel foglalkozó tudományok szemében, és valószínűleg ezen alap-megállapítás leszűrése független attól, hogy a két esemény hatását Európára együtt vagy külön-külön vizsgáljuk. Mindez talán különösebb eszmetörténeti vagy történelmi áttekintés nélkül belátható. E hatás mértéke, illetve kapcsolata vagy akár hierarchikus rendbe állítása egyéb más, szintén meghatározó elemekkel azonban már korántsem ilyen egyértelmű, ahogy az sem, mennyiben jelent vagy jelenthetne a jövőben minden egyebet maga mögé utasító elsődleges alapot egy közös Európa számára. Ezzel a kérdéssel maga a mű is többször szembenéz, Például itt: "De a múzeumba zárva a halál is meghal, a ráismerés megakadályozza a megismerés sokkját.” (115.o) vagy itt: “Soha többé!… Mostanában halnak meg az utolsók is, akik túlélték azt, aminek nem szabad többé megismétlődnie. És aztán? Vajon magának az örökkévalóságnak mikor jár le a szavatossági ideje?…Ha majd az utolsó olyan ember is meghal, aki még tanúsíthatja, milyen sokkos állapotból akarta Európa újra feltalálni magát - akkor Auschwitz az élők szemében ugyanúgy a múlt homályába vész majd, mint a pun háborúk.” (343-344.o)
Mindezek mellett a művön túllépve, a vizsgálódási kört kiszélesítve azt találjuk, hogy a holokausztról való megemlékezés illetve annak hatásának kérdéséről szakmai eszmecsere és vita egyaránt folyik. A témával foglalkozó források egyike például a mellett érvel, hogy a holokauszt emléke bár közös, a politikai kultúrába való beágyazottsága országonként különböző. A tanulmány példaként hozza a németeket, akik elkövető nemzet révén alapvetően másképpen emlékeznek meg az eseményről, mint mások, például az angolok. Ugyan akkor megjegyzi azt is, hogy a nyugat-európai integráció kialakulásának 1950-től ’89-ig tartó időszakában annak ellenére hogy bár sok politikai és értelmiségi vita folyt az európai projekt jövőjéről, ezekben a holokauszt nagyon ritkán képezte a téma tárgyát. Ugyan ez mondható el azokról a különböző szerződésekről is, amelyekben a tagállamok lefektették alapvető értékeiket. Ez azonban nem jelenti azt hogy a téma teljesen mellőzve lett volna, csupán máskor, más időben más körülmények között bukkant fel. Különösen látható ez a ’90-es évek rendszerváltozásai után, amikor a náci illetve antiszemita múlt és örökség egyre inkább a nyilvános diskurzus elemévé vált Nyugat- és Keleten-Európában egyaránt. Az a nagyfokú különbözőség azonban ahogy ezen országok más-más módon viszonyulnak az eseményekhez és emlékeikhez, arra enged következtetni, hogy még az ilyen kardinális kérdések esetében is, azok mindig a nemzeti történelem, esetleg lokális vagy regionális identitások kontextusában kerülnek értelmezésre. Ez a gondolat egyébként a műben is megjelenik "Az igazgató azt írja: a “Soha többé Auschwitzot!” jelszó problematikus, mivel kiemel egy tábort, vagyis végeredményben rangsorba állítja a lágereket…” (206.o) Az idézett tanulmány fő következtetése, hogy a holokauszt megemlékezések egy olyan nagyobb eltökéltség részeként is értelmezhetőek, melynek célja egy új és széleskörű alapító mítosz kidolgozása az EU számára, ugyanis a kezdeti mítosz az elmúlt évtizedek során azzal párhuzamosan szorult egyre inkább háttérbe, minél inkább testet öltött az Unió. Ezek a mítoszok pedig azért különösen fontosak, mivel a társadalmi és politikai rend íratlan elemeit tartalmazzák, ezáltal alapvető forrását képezik a politikai identitásnak és legitimációnak.
Egy másik frontja az eszmecserének a trauma-tapasztalatok átadásának kérdése körül alakult ki. Az elméletet támogatók szerint a traumán átesett egyének utódai képesek egyes sérüléseket örökölni. Néhányan a támogatók közül egy ennél metafórikusabb interpretációt vallanak, mely szerint ez az öröklés abban mutatkozik meg, hogy a következő generáció alanyai közül, azok akik a túlélők társasságában élnek ‘csupán’ érzékenyebbé válnak ezen felmenők érzelmeire és könnyebben teszik azokat magukévá. Az elméletet kétségbe vonók ezzel szemben azt a homályos és zavaros módot kritizálják, ahogy az előbbiek az emlékezés fogalmát kezelik és értelmezik. Véleményük szerint azok az utódok akiknek nincs közvetlen trauma-élményük, csak értesülésből kerülnek vele kapcsolatba, így szükségszerűen nem az eredeti trauma emlékét fogják hordozni, hanem a felmenők által előadott történetet, vagyis az emlékek emlékét. Ez ugyan valóban traumatizálhatja a befogadó egyént is, ez esetben azonban már a felmenők a felelősek mindezért.
Ezt továbbgondolva az első tanulmányhoz hasonló végeredményt kapunk, csupán az egyének szintjén. Minden ember szükségszerűen másképpen éli meg az adott helyzetet, másképpen meséli el, illetve a hallgatók személyisége is hatással van arra, miből mennyit és hogyan fogadnak be. Mindez pedig alapvetően teszi kivitelezhetetlen vállalkozássá az univerzális emlék - mint a megemlékezés tárgya - kialakítását.
Fontos ugyanakkor leszögezni, hogy sem az első, sem a második forrás nem tagadja vagy utasítja el a holokauszt hatásának tényét, legyen szó akár társadalmi akár interperszonális kontextusról. A vita a hatás folyamatáról és annak eredményéről folyik. Az imént leírtak tükrében tehát, tekintettel a vizsgált tárgy erősen szubjektív megítélésére, valamint az eltérő társadalmi kontextusokra amelyben értelmezhető és értelmeződik mind a mai napig, arra a következtetésre lehet jutni, hogy a vizsgált elem nem a legmegfelelőbb egy univerzális identitás sarokkövének, ugyanis ezt a szerepet jellegénél fogva képtelen maradéktalanul betölteni. Természetesen ez a levont következtetés lényegében a kultúra és identitás bármely elemére igaz lehet, amennyiben azok szintén erősen szubjektív voltát illetve eltérő társadalmi beágyazottságát vesszük alapul. Pontosan ez okozza a (ki)választás gordiuszi csomóját, hiszen objektív egyértelmű azonosság hiányában e kérdésekben mindig preferenciák fognak döntenek, melyek jellegüknél fogva minden esetben szubjektívek.
A főváros
Az Európai Unió fővárosának felépítésére tett javaslat, függetlenül annak prognosztizált helyétől, legalább egy meghatározó szempontból problémába ütközik, mely a nemzetközi kapcsolatok elméletének realista ágára vezethető vissza. A nemzetközi kapcsolatok különböző elméletei a világpolitika alakulását hivatottak magyarázni, az abban szereplő aktorok interakciói, magatartása, motivációi, vagy egyéb sajátos attribútumaik vizsgálata és értelmezése által. Mára viszonylag sok ilyen elmélet létezik, hagyományosan azonban hármat szokás kiemelni, a realizmust, a liberalizmust illetve a konstruktívizmust, az új elméletek közül is sokan ezekből merítenek, vagy ágaznak le. Ezek az elméletek mind - mind más alapfeltevésekből indulnak ki, általában más-más témára fókuszálnak, és igen sokszor egymásnak ellentétes eredményre jutnak. Ez adja egyszerre a szépségét és a nehézségét is annak, ha az ember ezek kombinált használatával szándékozik egyes (világ)politikai eseményeket, jelenségeket megmagyarázni.
A realizmusnak alapjában véve egy negatív ember és világképe van, melyben az érdekek általánosságban felülírják az értékeket. Ehhez szokták gyakran társítani velős egysorosok gyanánt a Machiavellihez ‘a cél szentesíti az eszközt’ vagy a Lord Palmerstonhoz ‘Angliának nincsenek örök ellenségei és barátai, csupán örök érvényű érdekei, kötelességünk pedig ezek követése’ köthető idézeteket. A főváros vonatkozásában azonban nem ezekre, hanem egy másik, szintén a realizmus által meghonosított gyakorlatra kell felhívni a figyelmet. A realizmus vezette be azt a ma is használatban lévő gyakorlatot, hogy a nemzetállamokat megszemélyesíti, emberi képességeket rendel hozzájuk, fővárosaikat pedig gyakran azonosítja magával az egész országgal. ebből születnek az olyan mondatok, mint: Moszkva azt mondta hogy… az USA nem örülne ha… Magyarország tisztában van vele hogy… Ez a gyakorlat bevett elemévé vált a világpolitikának, ahogy azt láthatjuk bármely diplomáciai eseményen, ahol a résztvevők előtt országuk neve van feltüntetve, megszólalásaikat pedig valamely olyan fordulattal kezdik, mely hangsúlyozza, országuk véleményét képviselik, e minőségben szólalnak fel. Mindemellett a fővárosok (adminisztratív és ideológiai okokból egyaránt kiindulva) a nemzetállamok szívét szimbolizálják. E két tényező együttesen képezi az európai főváros problematikáját. Ugyanis, bár Brüsszelt szokás kvázi fővárosként aposztrofálni - mivel intézményi és adminisztratív és így politikai szempontból kétség kívül központi szerepet tölt be, a regény sem véletlenül játszódik itt - azonban ez terminológiai szempontból megkérdőjelezhető, hiszen az EU nem egy ország, lévén hogy a nemzetközi jogilag determinált államiság kritériumai közül - melyeket az 1933-as ‘Az államok jogairól és kötelezettségeiről szóló montevideói egyezmény’ határoz meg (állandó lakosság, meghatározott terület, kormányzat, más államokkal való kapcsolattartás képessége) - egyikkel sem rendelkezik, legfeljebb származékosan és/vagy szimbolikusan. A nemzetközi jogi szemponton túl azonban szimbolikusan sem feltétlenül lenne szerencsés egy főváros, hiszen a hagyománynak köszönhetően azok a nemzetállamokkal azonosítódnak, az EU viszont pont nem a nemzetállamiság látszatát szeretné kelteni. Igaz nem az államok az egyetlen entitások, akik fővárossal rendelkeztek a történelem során, gondoljunk csak a hajdani vagy nem túl hajdani birodalmakra. Ez azonban olyan történelmi analógia lenne, amit az EU feltehetőleg jobban szeretne inkább elkerülni.
Mindezek alapján tehát egy esetleges uniós főváros létrehozása terminológiai szempontból nem kivitelezhető, szimbolikusan pedig legalább annyi kérdést felvethet, mint amennyit meg kíván válaszolni. Felmerül tehát a kérdés szerencsés vállalkozás lenne-e, ha az EU identitásának erősítése végett éppen egy fővárost szeretne építeni magának?
Sokrétű szimbolizmus
Ez az a pont, amiben véleményem szerint a legerősebb a mű. rendkívül sok és szerteágazó, különböző jelentéssel bíró párhuzam, ellentétpár, hasonlat, valamint metafora szerepel a regényben. Ezek nemegyszer egy-egy nagyobb filozófiai kérdéskör felé kacsintanak ki, máskor ’csupán’ humorforrásként szolgálnak, esetleg esztétikai célokat elégítenek ki. Mint az már bemutatásra került ezek közül bizonyos szempontból a legnagyobb maga de Vriend, hiszen egész léte tulajdonképpen egy metafora. Bár Auschwitz vonatkozásában ez utóbbi a legmeghatározóbb, számos, egyéb témákat feldolgozó szimbolizmus található a műben, ezek közül fogok kettőt bemutatni, az egyik Feniahoz a másik Eharthoz köthető.
Bár a fentiek alapján Fenia egy eléggé lelketlen és számító figurának tűnhet, ez a mű folyamán némileg árnyalódni fog. Megtudhatjuk például, hogyan vélekedik görög-ciprusi kettős(?) identitásáról, valamint arról hogyan küzd azzal, hogy Cipruson görögnek, Görögországban pedig ciprusinak tartják. Ezt a kettősséget, valamint a kultúra osztályán betöltött kényszerű funkcióját szimbolizálja már maga a neve is, hiszen abban megtalálható a ‘Xeno’ szó, ami görögül idegent jelent (és amit egyébként munkatársai ráaggatnak becenévnek is). A kultúrával szembeni idegensége azonban változásnak indul, és egy hosszabban kifejtett, vissza-visszatérő szál bemutatja, a kultúra hogyan kezd el rá mégis hatni, minden tiltakozása ellenére. Hősünk kezdetben ugyebár nem viseltetett kimondottan pozitív véleménnyel a kultúráról. Amikor kiderül hogy egy fontos találkozóra megy, merő számításból elkezdi olvasni tárgyalópartnere kedvenc művét - ami egyébként Robert Musil A tulajdonságok nélküli embere, és ami itt a művön belül és Menasse más írásaiban egyaránt visszatérő motívum - reakciói pedig igen beszédesek: “Nagyon gyorsan tudott olvasni, megtanulta, hogyan kell az oldalakat valósággal beszkennelni és a belőlük nyert információkat a fejében különböző fiókokba rendezni… Ez azonban regény volt… Melyek az alkalomadtán használható információk, mi az istent jegyezzen meg belőle? Türelmetlenül tovább lapozott, átugrott egy fejezetet. Nem értette: itt szó sem volt - legalábbis eddig - politikai döntésekről. Csak szerelemről… Végül az egész a szerelemre fut ki, illetve arra, hogy milyen jelentéktelen a politikai hatalom a szerelem hatalmához képest. lehet ezt így mondani? Micsoda marhaság ez az egész, minden regény marhaság!” (43-44.o)
Feniáról tudni kell továbbá hogy viszonyt folytat egy másik, ugyancsak a Bizottságnál dolgozó személlyel, kapcsolatuk azonban alapvetően mellőzi az érzelmeket, még a kihasználás gyanúja is felmerülhet, tekintve hogy hősünk ezt a férfit szeretné meggyőzni arról, hogy segítsen neki elhagyni jelenlegi pozícióját a kultúra részlegnél ismeretségeit felhasználva. Csakhogy, minél többet olvas a könyvből, és halad a történet előre, annál többször vél felfedezni magában gyengéd érzelmeket a férfi iránt, ami számára teljesen új tapasztalást jelent, amiből kifolyólag maga is meglepődik mindezen. Ez a szál nagyon szépen mutatja be, mennyire tudat alatt és elemi erővel tud hatni ránk a kultúra (tekintve hogy a könyv szerepel érzelmei katalizátoraként) még akkor is, ha adott esetben tudatosan el is utasítja azt.
Az Erharthoz tartozó szál egy másik szimbolizmuson keresztül foglalkozik a kultúra kérdésével. Erhart alapbeállítódása pontosan az ellentéte Feniaénak, hiszen nála a kultúra szerepel az első helyen, a bürokráciától pedig ódzkodik. Saját történetszála Erhartot egyértelműen szellemi és morális fölénybe helyezi a think tankbe meghívott más szereplőkkel szemben. Erhart fizikai megjelenése is beszédes. Míg kis noteszkéjével érkezik a megbeszélésre, illetve azzal az iskolatáskával amely egész életében elkísérte (és ami egyébként egy rendkívül minőségi darab), addig a többiek laptoppal és gurulós bőrönddel érkeztek. Miért érdeke ez? Azért, mert a mű így fut ki egy olyan filozófiai kérdéskörre, amit a régiek vs újak/modernek ellentétének szokás nevezni. Erhart mind fizikai megjelenésében, mind szellemiségében az értékeket közvetíti, ami így általánosságban véve a tradícióval, ezáltal a régiekkel azonosítható. Míg ezzel szemben a fiatalabb kollégák laptopjukkal, gurulós bőröndjükkel és pragmatikus hozzáállásukkal képviselik a bár technológiailag modernebb, ámde sekélyesebb értékrenddel operáló újakat. Összességében tehát a tradicionális múlt áll szemben a pragmatista jelennel. Bár a műben ez tisztán látszik, itt is érdemes leszögezni, hogy a mű kontextusából kilépve a kép, és így az ellentétpár már korántsem minden esetben ilyen markáns és számottevő. A modernség illetve a tradíció nem szükségszerűen egymás kizáró tényezői.
Kitekintés
Bár az általam írt elemzés alapvetően a mű eszmeiségére fókuszál, mindenképpen meg kell jegyezni, a bürokrácia szemszögéből is legalább ennyire sokrétű a könyv. Bepillantást nyerhetünk hatalomtechnikai elemekbe, kik, hogyan és miért tesznek keresztbe egymásnak, hogyan szavaznak delegációk saját országaik álláspontjával homlokegyenest, ha azt ‘megköveteli a haza’, vagy éppen hogyan aknázzák vagy próbálják meg kiaknázni a szereplők személyes kapcsolataikat, vagy hogyan építenek fel karaktergyilkosságokat.
A történetvezetés igen szerteágazó, az egyes mellékszálak nemcsak a főszálak között képeznek kapcsolatot, gyakran egymásba is gabalyodnak, melynek köszönhetően mi, olvasók tudhatunk meg még több érdekességet, vonatkozzon az akár a történetre akár az annak megírásához felhasznált tárgyi tudásra. Ilyen, a kettő közti átmenetet képző tudás például a hétfő reggeli 7 órás brüsszeli ‘pizsamajárat’, amelynek repülő fedélzetén az EU-ban dolgozók kimondottan nagy számarányban képviseltetik magukat. Ez utóbbiról, igaz más néven, de magam is hallottam már tanulmányaim során az egyik, gyakorló diplomáciai funkciót is betöltő tanáromtól.
A történet részét képezi továbbá egy komplett krimi-szál is, ami a vizsgált téma okán teljes mértékben kimaradt a jelenlegi elemzésből. Bár ez a szál is szolgáltat némi plusz adalékot az előzőekhez, igazi érdeme, hogy általa bevezetésre kerül egy misztikusabb vonal a történetbe a maga, néha már-már groteszkbe hajló naturalizmusával.
További érdeme a műnek, hogy képes a megújulásra. Jobban mondva az ember minél inkább elmerül a témában, legyen szó akár a holokausztról, akár az (európai) értékekről, vagy magáról az EU intézményrendszeréről, azzal párhuzamosan egyre többször derül fény arra, hogy a regény egyes elemei, félmondatok, néha csak egy-egy szó, esztétikai és grammatikai szerepén túlmutató jelentést hordoz, ami azonban nem feltétlenül egyértelmű első olvasásra. Nekem legalábbis ez volt a tapasztalatom, ahogy az általam kevésbé ismert témák szakirodalmában való elmerülés után visszatértem a műhöz és e bemutató megírásához.
Végezetül meg kell említeni, hogy a regény bizony bővelkedik aktuálpolitikai utalásokban is. Ez pro vagy kontra reakciókat válthat ki az olvasókból, így lesznek akik jobban, míg mások kevésbé fognak szimpatizálni az olvasottakkal, ami feltehetőleg a magyar vonatkozásoknál jelenik majd meg a legsarkalatosabban. Iróniája, szatírája, néha gúnyos vagy gúnytalan viccelődései, ugyan akkor szilárd politikai állásfoglalása egyaránt szolgálhat ellenszenv vagy rokonszenv táptalajául. Mindazonáltal úgy vélem, Menasse észrevételei és töprengései politikai állástól függetlenül, sőt adott esetben pont abból kifolyólag érdemesek arra, hogy nyitott szemekre találjanak. Meglátásai sokszor a politikai oldalakat átfogó vagy azokat meghaladó kérdéseket boncolgatnak, filozófiai élük révén pedig még az apolitikusaknak is csemegével szolgálhat…
A szerzőről érdemes megemlíteni, hogy a könyve témájául választott körülményeket megtapasztaló családból származik, édesapját például egy gyermekmentő akció 8 évesen mentette ki es helyezte Angliába, mielőtt súlyosabb sorsra jutott volna. Többek között erről is beszél abban a hosszabb interjúban, amit a FŐVÁROS megjelenése kapcsán készített vele a Deutsche Welle. Az érdeklődők számára ide kattintva megtekinthető a német-angol interjú.
Bár Menasse könyve a maga nemében valóban egyedülálló, korántsem ő az egyetlen szépirodalmi szerző, aki Európáról szóló művében az auschwitzi tapasztalatokat alapvető fontosságúnak véli. Ez a gondolat megtalálható például Laurent Gaudé, Mi, Európa című művében is. “ ‘Soha többé’ Annyi generáció mondta ki ezeket a szavakat. Annyi generáció hitt benne. Anélkül hogy soha meg nem akadályozta a bosszúvágyat, az eszkalációt, a rosszabb visszatérését. Addig a napig amíg férfiak egy kis csoport kitalált egy új módot arra, hogyan mondhatóak ki e szavak. Nem szabad többé megfenyíteni az ellenséget, szövetkezni kell vele. És mivel a háború acéllal és szénnel táplálkozik, ez az ahol hozzá kell fognunk.”
Végezetül szeretnék néhány olyan idézetet felsorolni, amelyek ugyan nem kaptak szerepet az elemzésben, de a rajtuk való elmélkedés, még saját kontextusukból kiragadva is szellemi csemegével szolgálhat.
Következzék néhány ilyen gondolat, mindenféle kommentárt mellőzve:
“Groteszk. Akárcsak a melegital-automaták a lágerben. Az automatákat üzemeltető céget: Enjoy!- nak hívják. Iszonyatosan hideg volt Auschwitzban, és örültem a forró kávénak. De lehet, hogy csak a normalitás lep meg, és sokkol bennünket egy olyan helyen, ahol ezt nem várnánk.” (147.o)
“Tudják, mi az önök nagy baja? Önök macskák egy dobozban, és még az sem biztos hogy önök léteznek. Önök az elméleteikkel együtt csupán feltételezett valóság.” (338.o)
“Valahányszor Erhartnak valami nagyon megalapozott, objektív okra volt szüksége, hogy megmagyarázza magának fájdalmait, és védtelenül kiszolgáltassa magát nekik, mindig nagy politikai és történetfilozófiai kategóriákban gondolkodott. Ebből táplálkozott aztán a világfájdalom, amely ellen nem segített semmilyen gyógyszer.” (344.o)
“És most mondok Önnek valamit: Ha Ön, mint azt kísérő levelében írja, valóban a tanítványomnak tekinti magát, akkor mindenekelőtt egy dolgot kell megtanulnia: Bármit mond nyilvánosan, bármit publikál, abból kell kiindulnia, hogy ezek lehetnek az utolsó szavai… Számtalan olyan mondat lehetséges, amellyel helyt lehet állni, meg lehet szerezni vagy meg lehet tartani egy állást, olyan mondatok, amelyek a végén bekerülnek az Összegyűjtött Írásokba és tisztelgő kötetekbe, és én még csak azt sem állítom, hogy ezek a mondatok mind helytelenek vagy fölöslegesek, de égető szükségünk azokra a mondatokra van, amelyek egzisztenciális igényt támaszthatnak arra, hogy az utolsó mondataink lehessenek, és amelyek azután nem archívumok mélyén fognak szunnyadni, hanem felébresztik az embereket, talán még azokat az embereket is, akik ma még meg sem születtek.” (336-337.o)
Felhasznált Irodalom
Gaudé, Laurent. Nous, l’Europe - Banquet des peuples. BABEL. 2021.
Menasse, Robert. A FŐVÁROS. Geopen Könyvkiadó. 2018.
Probst, Lothar. Myths in Europe and the Role of the Holocaust. Taboo, Trauma, Holocaust. NEW GERMAN CRITIQUE. No. 90. Autumn 2003.
Winter, Jay. La Première Guerre mondiale : suicide de l’Europe. in Francois Étienne et Serrier Thomas Europe Notre histoire. Flammarion. 2019.
