Afrikára hivatkozhatunk az elfeledett kontinensként is. Mindannyiunk fejében ott él a kép a végeláthatatlan szavannákról, az esőerdőkről és a sivatagokról. Emellé persze társul számtalan kép a miriádnyi törzsről is, akik a világ ezen elzárt és ismeretlen részét benépesítik. Bár kétségtelen, hogy az autentikus afrikai törzsek is fellelhetőek, ez valójában csak egy viszonylag szűk részét fedi le a valóságnak. Az igazság az, hogy Afrika népességének meglepően jelentős része urbanizálódott. Ez sem jelenti azt, hogy akik „vidéken” élnek, azok elmaradottak lennének, sőt, igazából ők is modern körülmények között élnek, csak elég nagy szegénységben.
Afrika rendkívül sokszínű, de mégis egyként hivatkozunk rá. Sokunknak meg sem fordul a fejében, hogy Észak-Afrika is Afrikához tartozik, tehát valaki például Egyiptomból szintén afrikainak számít, csakúgy, mint valaki a Kongó folyó vidékeiről. Amikor Afrikáról beszélünk, általában Szubszaharai Afrikára vagy, ahogy a köznyelvben is ismert Fekete-Afrikára gondolunk. Ezt fontos elkülöníteni, mert bár Észak-Afrika és Fekete-Afrika egy és ugyanazon kontinens részei, a Szahara kettévágja a földrészt és két, gyakorlatilag minden tekintetben eltérő régiót hoz létre. Ez alól kivételt képeznek bizonyos régiók, mint például a Száhel-övezet, ahol fellelhetünk keveredést észak és dél között. A kontinens északi részét sokszor szokták a Közel-Kelettel csoportosítani és itt inkább az iszlám vallás dominál, valamint jelentős az arab kultúra hatása. Ezzel szemben délen keresztény, valamint helyi vallásokat követő népek tömkelege él, akikkel a sötét bőrszín azonosítható a napsugárzásának való nagyobb kitettség miatt. A Száhel ennek a két teljesen különböző régiónak a találkozása emiatt nem is csoda, hogy rendkívül turbulens vidék.
Igazából nem lehet egy kalap alá venni semmilyen formában sem az északon és délen élő népeket, hiába fedezhetünk fel több helyen átfedéseket. Ezenfelül például egy egyiptomi egyén legalább annyira különbözik egy tanzániai egyén, mint egy namíbiai egy ruandaitól. Észak és dél között az eltérés a Szaharában keresendő, amely egy földrajzi akadály volt évezredeken át. Míg észak szerves része volt a világkereskedelemnek és a kultúrák közti cserének, addig a dél ebből nagyrészt kimaradt. Ez alól kivételt képez pár terület, amelyek sikeresen beépültek a kereskedelembe, mint például a Szuahéli part, ahol a mai napig is érezhető az arab kultúra hatása.
Úgyhogy Szubszaharai Afrika egészen a 16. századig szinte teljesen el volt vágva a világ többi részétől. Érdekes kérdés lehet, hogy Észak- és Dél-Amerika miért fejlődött jelentősebb ütemben, mint Afrika déli része, ha mindkettő gyarmat volt. Ennek hátterében rengeteg dolog áll a földrajztól kezdve, a kulturális különbségeken át, egészen a függetlenedés dátumáig. Az első probléma, hogy Afrika nagyszabású gyarmatosítása csak jóval később kezdődött meg, leginkább technológiai korlátok miatt, ezáltal minden eltolódott Afrika ügyében. Afrikában is vannak fejlett és fejletlenebb régiók, de alapvetően a földrajzban keresendő a probléma. Afrikában nincsenek jó összeköttetéssel rendelkező víziutak, ami modern technológia nélkül már kapásból ellehetetleníti a hosszútávú hatékony szállítást. A vasútépítés sem egy egyszerű feladat, még mai technológiával sem az a megfelelő infrastruktúra hiányában. Ehhez még hozzá tartozik az is, hogy Amerikában az őslakos lakosságot javarészt felváltotta az európai, illetve az elhurcolt rabszolgákból képződött népesség. Ennek hátterében leginkább az európaiak által behurcolt betegségek álltak, amelyek megtizedelték az amerikai lakosságot, lényegében üresen hagyva az európai betelepülők számára két egész földrészt. Az afrikai lakosság ilyen szempontból edzettebb volt, mint az amerikai lakosság. Ugyan Szubszaharai Afrika és Európa között kevés volt a kontakt, de volt, így a betegségek azért valamelyest terjedni tudtak, kialakítva a védettséget. A másik nagy előnye Amerikának a nagyjából homogén lakosság kialakulása volt, amely elősegítette az egyszerűbb koordinációt. Azonban még a homogenitás sem tudta áthidalni a földrajzi akadályokat. Észak-Amerika nem véletlenül sokkal fejlettebb, mint Dél-Amerika, mert a földrajzi adottságok északon sokkal jobbak.
Azonban most, hogy a technológia is lehetővé teszi Afrika fejlődését már egy jó pár évtizede, miért nem kezdett rohamos ütemben fejlődni a kontinens? Afrika eddig is fejlődött, de közel sem olyan mértékben, mint amire lehetőség lett volna és még ezt sem igazán közölte a média. Az afrikai országokkal kapcsolatos híreket szabályosan vadászni kell és még ezek is nagyrészt vagy humanitárius katasztrófákról vagy pedig háborúkról szólnak. Az olvasók közül is valószínűleg sokan nem tudják, hogy például olyan országok, mint Namíbia, Botswana, Ruanda vagy Tanzánia mennyire fejlettek. Persze európai vagy amerikai mércével mérve még mindig nagy lemaradásban vannak, de ha megnézünk egy-két fotót az itteni városokról, egyes esetekben nehéz megmondani, hogy éppen Afrikában vagy valamelyik kaliforniai külkerületben járunk-e. Viszont, nem szabad nagyon előre szaladni, a legtöbb ország még mindig hatalmas problémákkal küzd és még a legfejlettebb országokban is gazdasági nehézségek egész sora lelhető fel.
De miért nem fejlődtek ezek az országok úgy, mint mondjuk Kína a 20. század második felében? A válasz a külföldi befektetés hiányában rejlik. Ázsia esetében rengeteg nyugati ország szervezte ki a gyárait olyan országokba, ahol a kellő infrastruktúra és adottságok megvoltak, hogy a modern világ szükségleteit legyártsák. Ebben nagy szerepe volt az olcsó munkaerőnek, amely Afrikában a mai napig is adott csak nem élnek vele. Ennek miértjére több válasz is létezik, de a legegyszerűbb, hogy minek elmozdítani a gyárakat, amelyek már fel lettek építve Kínában vagy más országokban? Egyszerűen csak kényelmesebb volt ott hagyni a gyárakat, ahol vannak. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a „kényelem” az itt leginkább a már kiépített logisztikai hálózatokra, infrastruktúra és általános rendszerekre vonatkozik, amelyeket az afrikai országokban ugyanúgy ki kellene építeni, hogy élhető alternatívaként tudjanak szolgálni.
A másik ok, hogy eddig nem volt különösebb ösztönző erő az afrikai terjeszkedés a legtöbb ország számára. Európa számára pedig kifejezetten kerülendő kérdés volt, hiszen a gyarmatosítás korszaka mély nyomot hagyott a bilaterális kapcsolatokon. Bár Európa és Afrika viszonya a függetlenedések után viszonylag barátságos maradt, az afrikai országok rengeteg mai problémát a gyarmatosításnak tulajdonítanak. Ezenfelül érzékelhetően növekszik az afrikai népesség körében a világ más területein is megfigyelhető „felsőbbrendűség” érzet és ennek következtében egyre több xenofób megnyilvánulással találkozhatunk, leginkább az interneten. Hogy ez az ellenérzés eddig is létezett-e vagy ez egy növekvő trend része azt nehéz megmondani. Előfordulhat, hogy az ellenérzés nem növekszik, csak eddig kisebb volt a kitettség a limitált internethozzáférés miatt. Azonban az is lehet, hogy ez valami új, amelynek egyéb, széleskörben egyelőre még nem ismert okai vannak. Lényeg a lényeg, hogy az európai országok sokáig tabuként kezelték az afrikai országokkal való kapcsolatteremtést, attól tartva, hogy esetleg valamiféle neokolonialista próbálkozásnak tűnne a kapcsolatfelvétel. Emiatt Európa a szó szoros értelemben véve ódzkodott az afrikai nyitástól és gyakorlatilag csak segélyezéssel próbálták meg helyrehozni a múltjukat, illetve kárpótolni ezeket az országokat.
A nyugati országok nem csak tartottak az afrikai országokkal való kapcsolatoktól, de igyekeztek jobb útra is terelni a kontinenst. Ez alatt azt kell érteni, hogy bizonyos projektek csak akkor kaptak nyugati államoktól finanszírozást, ha azok kellően fenntarthatónak és környezetbarátnak bizonyultak. Bár a kezdeményezés nemes volt és biztosan a jó szándék vezérelte a segíteni akaró országokat, ezzel sokkal több problémát generáltak. Egyfelől a segélyezés túlságosan függővé tette a szükségben lévő országokat, mivel hosszú távú megoldások helyett inkább csak ideiglenes megoldásokat szolgáltattak. Másfelől, a környezetbarát megoldások csodálatosak, csak rendkívül költségesek és közel sem olyan hatékonyak egyelőre, mint a régimódi megoldások. Európa, Amerika és Ázsia nem szélerőművekre és napelemtelepekre támaszkodva épült fel, hanem szénre, olajra és gázra. Érthető, hogy mi a cél, de egyszerűen szürreális az elvárás. Gondoljunk csak bele, hogy a körülbelül félmilliárd emberrel rendelkezdő, gazdag és jól szervezett Európában is milyen nehéz a környezetbarát megoldásokra történő átállása. Afrika ennél mérföldekkel nagyobb hátrányból indul, így jelenleg nem reális elvárás, hogy a kontinens eddig példátlan módon épüljön fel.
Így került Kína a képbe, aki főleg Afrika keleti partján kezdett hatalmas beruházásokba. Kínának nem volt múltja a régióban, ami ellenérzéseket válthatott volna ki, illetve környezetvédelmi fenntartásai sem igazán voltak. A kínaiak hajlandóak voltak finanszírozni azt az utat, amelyet a nyugat nem volt hajlandó. Így Szubszaharai Afrika elég gyorsan Kína vonzáskörzetébe került, ahol a Világbank adatai alapján jelentős előnyben van, mint a legnagyobb kereskedelmi partner. Ahogy egy ezt a Wendover Productions videójában remekül megfogalmazta: „Afrika Kína Kínájává válik.” Ez alatt azt kell érteni, hogy csakúgy, mint ahogy a nyugat kiszervezte a gyártási folyamatait Kínába, úgy Kína jelenleg ugyanezt teszi Szubszaharai Afrikával. Persze a kínai hitelekről rengeteg rosszat hallani, de az afrikai országoknak megérte és meg is éri elfogadni Kína ajánlatait ahelyett, hogy a nyugat döntésére várjanak.
Természetesen, ahol Kína feltűnik, ott az Egyesült Államok is egyből megjelenik. Mióta Kína került Washington fókuszpontjába, ahol lehetőség van Kína térnyerésének akadályozására, ott az Egyesült Államok versenybe fog szállni. 2022 decemberében az Egyesült Államok az Afrikai Unió mind a 49 tagállamát összehívta egy csúcstalálkozóra, hogy megerősítsék Washington elkötelezettségét a kontinens felé. Érdemleges eredményei a találkozónak nem igazán voltak, de nem is ez volt a lényege. Afrika kontinense eddig el volt hanyagolva, de már az Egyesült Államok is belátta, hogy eddig nem fektettetek túl sok energiát a világ ezen tájába és most emiatt lemaradásban vannak. Egyelőre inkább csak verbális támogatásról van szó, mintsem konkrét elkötelezettségekről, de biztos, hogy itt nem áll meg a két nagyhatalom közti versengés a kontinens kihasználásáért.
Ezenkívül az Európai Unió több országa is igyekszik beszállni a versenybe. Legutoljára Németország volt az, ahol bejelentettek egy új Afrika-stratégiát, hogy növelni tudják a kereskedelmet és az együttműködést. A német kooperációért és fejlesztésért felelős miniszter, Svenja Schulze még azt is kiemelte, hogy ez még véletlenül sem valami neokolonista stratégia Afrika újra gyarmatosítása érdekében, hanem egy kölcsönösen hasznos partnerség kiépítésének a kezdete. Igazából neokolonializmusról nehezen is beszélhetnénk a jelenlegi helyzetben, de erre majd még a cikk zárógondolataiban visszatérünk.
Németországon kívül még Franciaország játszik jelentős szerepet, sőt talán a franciák játszák jelenleg a legnagyobb szerepet. A többi európai ország inkább csak az észak-afrikai országokkal javítja a kapcsolatát, azonban Franciaország teljesen más. A franciák valójában sosem engedték el teljesen a gyarmataikat és mind gazdaságilag, mind katonailag erős függésben tartják a mai napig is a volt gyarmataikat. Hátsószándékokról felesleges vitatkozni, hogy ez jó vagy rossz azt mindenkinek magának kell megítélnie. Azonban az egyértelmű, hogy minden ország a saját befolyásának növelésére törekszik és Franciaország esetében sincs ez másként. Nyilvánvaló, hogy a franciák számára is hasznos volt egy ideig a volt gyarmatbirodalmuk valamilyen mértékben történő fenntartása. Hogy ebből gazdaságilag is jól jöttek-e ki vagy ez inkább csak diplomáciai erőfitogtatásnak volt jó az már egy másik kérdés. Egy viszont biztos, hogy az éveken át tartó katonai jelenlét több nyugat-afrikai országot is ingerelt, egészen addig a pontig, hogy Maliból távoznia kellett a francia egységeknek és Burkina Faso is ugyanezt kérte. Ebből is az látszik, hogy miközben a franciák a befolyásukat akarták megőrizni, végig maguk alatt vágták a fát és pont az ellenkezőjét sikerült elérniük. Mondjuk a kivonulástól függetlenül is nagy marad a francia befolyás a régióban.
Ugyanakkor, ahol hatalmi űr támad, ott valaki vagy valami be fogja tölteni a megüresedett helyet. A francia érdekszféra szűkülésével egyre csak nő az orosz érdekszféra. Az oroszok jelenléte igencsak megnövekedett az utóbbi időben, főleg miután a háború következtében rengeteg régi partnert veszítettek el, így kénytelenek voltak újakat keresni. A Dél-afrikai Köztársasággal közös hadgyakorlatokat szerveztek, Burkina Fasoban a fegyveres csoportok ellen állítólagosan fel lett bérelve a Wagner-csoport és Malira is ugyanez igaz. Ezenfelül még számtalan helyen tűnt fel az orosz milícia, de a lényeg, hogy az oroszok is kiveszik a részüket a versenyből.
Végezetül térjünk vissza a cikk alapfeltevésére. Visszatérnek Afrikába a gyarmati idők vagy végre partnerként kezdik kezelni a kontinens országait? Egyértelmű, hogy ennek az egész versengésnek egyetlen biztos győztese lesz: Afrika. A gyarmati időkben Afrikát gyakorlatilag leosztották a Berlini konferencián és igazából nem volt kérdés, hogy melyik terület hova tartozik, nem volt verseny. Az akkori gyarmatok mindig csak egy országhoz tartoztak, így nem volt esélyük jobb alternatívákat keresni. Ma viszont van rá lehetőségük.
Afrika országai most számtalan vetélytárs ajánlatai között válogathatnak és kiválaszthatják a legkedvezőbb ajánlatokat. Ha nem tetszik egy ajánlat, akad számtalan másik partner, akik jobbat ajánlhatnak és egészen biztosan fognak is, hiszen most mindenki a lehető legnagyobb befolyás megszerzésére törekszik vagy fog törekedni a kontinensen. Ha úgy tetszik, Afrika kegyeiért verseng mindenki, és valójában a kontinens országai diktálják a feltételeket.
Persze nem szabad elfelejteni, hogy a befektető államoknak is van bőven játéktere más országok formájában, így azért Afrika országai sem tudnak bárkit megzsarolni. Illetve a katonai lehetőségek is ott vannak, emiatt ezeknek az országoknak is óvatosnak kell lenniük, nehogy egy-két fegyveres csoport az ország területén véletlenül támogatáshoz jusson.
Összességében viszont Afrika jövője még sosem látszott ennyire biztatónak. Nemsokára hatalmas befektetések várhatóak a kontinensen, hacsak nem történik valami váratlan, ami megint csak elvonja a figyelmet a világ ezen tájáról. A gyarmati időknek vége, mert Afrika független államai szabadon válogathatnak a partnerek között, vagyis a neokolonializmus ideje lejárt, többé nem lehetséges – hacsak nem kezd valamelyik állam hódításokba. Innentől kezdve érdekes lesz feleleveníteni a kontinensről szerzett tudásunkat, mert az elkövetkező években valószínűleg olyan fejlődésnek lehetünk majd szemtanúi, amilyet eddig elképzelni sem tudtunk.
