A több, mint másfél éve dúló ukrán-orosz háború kapcsán egyre gyakrabban merül fel a békekötés kérdése. Bár az Ukrajnában zajló harcokhoz hasonló intenzitással megvívott konfliktussal régen találkozott a világ, azonban számos fegyveres harc zajlott az elmúlt évtizedekben, amelyek alapján következtethetünk, hogy hogyan érhet véget egy modern háború.
A háborúk egyidősek az emberiséggel, sőt, idősebbek is nála: már a főemlősöknél, például a csimpánzoknál is megfigyelhető, hogy a különböző csoportok a saját területükért folyamatosan küzdenek a szomszédjaikkal. Ahogy a Homo Sapiens megjelent, a halálosabb eszközök és a bonyolult társadalmi szervezettség képessé a körülötte élő emberek hatékonyabb irtására – erről számos kőkorszaki tömegsír árulkodik. Később a létrejövő első államok is részben azért jöttek létre, hogy az emberek hatékonyabban tudjanak védekezni szomszédjaikkal szemben. Több évezreden keresztül, a huszadik század közepéig a háborúra úgy tekintett az emberiség, mint az éhínségre vagy a járványokra: valamiféle elkerülhetetlen istencsapásként, amely időről-időre rátör a világra. Mindig is lesz, mindig is volt, elkerülni nem igazán lehet. A folyamat aztán a két világháború borzalmaival, illetve az atombombával csúcsosodott ki, amely után egyrészt az emberek elkezdtek létrehozni olyan szervezeteket, amelyek megelőzik az újabb konfliktusokat, másrészt a nagyhatalmak belátták, hogy az egymás elleni háborúk akár az egész emberiséget is elpusztíthatják. A háborúk azonban nem tűntek el: elszaporodtak a polgárháborúk, amelyek általában gyorsan proxy-háborúvá szélesednek – ilyen például a tizenharmadik éve dúló Szíriai háború. Megjelentek a „non-state actorok”, azaz nem-állami szereplők ellen vívott harcok: ilyen például a mexikói drogháború, ahol a bizniszt uraló bandák ellen folyik a küzdelem, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de hasonló volt az Afganisztáni háború is, ahol a tálibok, azaz egy radikális iszlamista szervezet ellen harcolt a NATO két évtizedig. Nem tűnt el azonban a háborúk „klasszikus” formája sem, azaz amikor két szomszédos állam harcol egymás ellen területszerzés érdekében – a jelenleg zajló ukrán-orosz háború tökéletes példa erre. A következőkben tehát öt, második világháború óta lezajlott, államok közti, területszerzésért megvívott háborút vizsgálok meg abból a szempontból, hogy hogyan értek véget vagy éppen hogyan nem értek véget a mai napig.
Koreai háború (1950-1953)
Korea önállósága 1910-ben szűnt meg, amikor a terjeszkedő Japán Birodalom annektálta a félszigetet. A második világháború utolsó heteiben Korea északi részét a Szovjetunió, a délit pedig az Egyesült Államok szabadította fel. Hasonlóan Németországhoz, a két szemben álló blokk a saját államberendezkedésének mintájára hozott létre egy-egy államot Korea északi és déli részén. Azonban egyik Korea sem tartotta a kialakult határt véglegesnek, illetve a másik országot legitimnek. A háború az északi, kommunista Korea támadásával indult 1950-ben. A gyengén felszerelt Dél az összeomlás szélére került, fővárosa, Szöul is elesett. A teljes vereségtől az ENSZ BT határozata mentette meg a délieket, amely felszólította az Egyesült Államokat, hogy küldjön csapatokat a félszigetre. A nyugatiak által támogatott Dél támadásba lendült, visszaszorította az északiakat, sőt, Phenjant is bevette. Ekkor az Észak került szorult helyzetbe, amelyből Kína mentette ki az elvtársi államot. A megtámogatott kommunisták visszaszorították a délieket nagyjából arra a határra, ahol a harcok elkezdődtek. Két évnyi véres állóháború után 1953-ban a két fél fegyverszünetet kötött és létrehozta a két állam közti demilitarizált övezetét, amely mind a mai napig elválasztja a két Koreát. A háborút azonban hivatalosan azóta se zárták le. Korea a „befagyott-konfliktusok” legjellemzőbb példája lett és bár folyamatosak a próbálkozások a konfliktus befejezésére és a két Korea kapcsolatának új alapokra helyezésére, a békekötésre és az ország újraegyesítésére jelenleg semmilyen esély nem mutatkozik.
Irak-Iráni háború (1980-1988)
Az arab többségű és szunnita Irak és a perzsa többségű, síita Irán között évszázadokra nyúlik vissza a szembenállás. Az 1979-es iráni muszlim forradalom utáni zűrzavaros helyzetbe Szaddám Husszein, iraki diktátor esélyt látott arra, hogy elszakítsa szomszédjától a többségében arabok által lakott Huzesztán tartományt. Kezdetben az irakiak gyors sikereket értek el, ám Irán hamarosan megszervezte a hadseregét és 1982-re visszafoglalta a megszállt területeket, sőt Irakba is benyomult. Az elkövetkező hat évben a harcok az első világháborúra hasonlító állóháborúvá merevedtek, annak minden borzalmával együtt: a felek bevetettek vegyifegyvereket, gyerekkatonákat és mindkét fél irtotta a pont ezen a területen élő kurdokat. A háború végül az ENSZ közvetítésével zárult le, miután számos eredménytelen tárgyalás után sikerült egy mindkét félnek megfelelő tűzszünetet kötni. 1988 augusztus 8-án elhallgattak a fegyverek és mindkét fél visszavonult a háború előtti határai mögé. 1991-ig békefenntartók felügyelték a két ország közötti határt, de a harcok nem újultak ki, ebben az esetben sikerült lezárni a konfliktust – bár a közel-keleti béke nem tartott sokáig, hiszen Irak hamarosan megszállta Kuvaitot, amivel kirobbantotta az Öböl-háborút, amely elvezetett az ország Egyesült Államok vezette lerohanásához 2003-ban.
Hegyi-karabahi háború (1988-1994, 2020, 2023)
Irakhoz és Iránhoz hasonlóan Karabahban is régre nyúlik vissza a konfliktus az örmények és az azeriak között. Az örmények a világ egyik legrégebbi, államisággal rendelkező népe, ráadásul az Örmény Királyság volt az első állam, amely felvette a kereszténységet – korábban tették ezt meg, mint a Római Birodalom. A térségbe a tizedik században megérkező türk népek ezzel szemben muszlim vallásúak. Az 1920-as években mind Örményország, mind pedig Azerbajdzsán szovjet fennhatóság alá került, Moszkva pedig az „oszd meg és uralkodj” elv alapján az azeri SZSZK-hoz csatolta a két tagköztársaság között fekvő, többségében örmény lakosú Hegyi-Karabahot. Ennek a birodalom végnapjaiban lett jelentősége: 1988-tól folyamatosan voltak az etnikai összetűzések, majd Azerbajdzsán függetlenedése után a három magyar megyényi Hegyi-Karabah is kikiáltotta a függetlenségét. A konfliktus 1992-re háborúvá szélesedett, ám a jobban felszerelt örmény hadsereg megvédte a kis államot. 1994-ben fegyverszünetet kötöttek Moszkvában, a háborút azonban nem zárták le. A Hegyi-Karabahi Köztársaság egy „de-facto” állam lett, amely a nemzetközi jog szerint Azerbajdzsánhoz tartozott, ám a gyakorlatban nem érvényesült Baku hatalma a térségben. A helyi azeri lakosság elmenekült, a kis országot pedig Jereván tartotta életeben. A status quo kisebb-nagyobb határvillongásokkal évtizedekig fennmaradt, azonban az időközben az olajbevételekből meggazdagodó Azerbajdzsán folyamatosan készült a revansra. A második karabahi háború 2020 szeptemberében indult meg: ekkor a török drónokkal felfegyverkezett, ütőképes azeri hadsereg nagy területeket elfoglalt, sőt, el is vágta Karabahot Örményországtól. A harcok két hónappal később, novemberben orosz közvetítéssel értek véget és Moszkva vállalta, hogy békefenntartókat küld a térségbe. A 2022-es ukrajnai invázió és a nyilvánvaló orosz katonai gyengeségek láttán Baku tavaly novembertől folyamatosan növelte a nyomást a térségen, elzárva például a Lacini-folyosót, amely az anyaországgal kötötte össze Karabahot a 2020-es háború óta. A harcok idén szeptember 19-én újultak ki ismét, az azeri hadsereg gyakorlatilag egy nap alatt áttörte a karabahi védelmi vonalakat és teljesen ellenőrzése alá vonta a területet. A háború elvileg még nem ért véget, azonban az örmények reménytelen helyzetben vannak katonailag, diplomáciailag és jogilag is – az azeri hadsereg ellen nincs esélyük, a nagyhatalmak közül senkinek se érdeke egy de-facto állam miatt konfliktust vállalni, amely a nemzetközi jog alapján egyébként is Azerbajdzsán része. Ez a háború több, mint három évtized után azonban várhatóan hamarosan véget ér, mégpedig Baku teljes győzelmével. Amennyiben ez bekövetkezik, akkor ebben az esetben azt láthatjuk, hogy az egyik fél a kedvező katonai és nemzetközi körülményeket kihasználva annektálja a konfliktus tárgyául szolgáló területet és rábírja az akaratát a másik államra, így zárva le a háborút.
Falkland-szigeteki háború (1982)
A Falkland-szigetek egy kicsi, szélfútta, hideg és minden szempontból jelentéktelen terület az Atlanti-óceán déli részén, Argentínától 500 kilométerre. A terület 1833 óta brit fennhatóság alá tartozik, ám Argentína függetlenedése óta igényt tart a szigetekre. A dél-amerikai országban a hetvenes években egy katonai junta került hatalomra, amely véres diktatúrát és mély gazdasági válságot hozott magával. Az argentin vezetés egy gyors és dicsőséges háborúval kívánta a közhangulatot maga mellé állítani, úgy számolva, hogy a távoli és jelentéktelen szigetekért London nem bocsátkozik harcokba – nagyobbat nem is tévedhettek volna. 1982 április elsején néhány száz katona szállt partra a szigeten és gyorsan megadásra kényszeítették a brit helyőrséget. Bár Nagy-Britanniát meglepte a támadás, de gyorsan reagált, májusra hatalmas és jól felszerelt flotta indult a szigetek visszafoglalására, amelyet pár hétnyi intenzív harc után birtokba is vettek. Az argentin erők feltétel nélkül megadták magukat és bár hivatalosan a mai napig nem tett le Buenos Aires a területi igényéről, azonban 1989-ben a két állam normalizálta a kapcsolatát. Ebben az esetben tehát a háborút a megtámadott fél a katonailag magasabb szintet képviselő hadseregének gyors ellentámadásával és győzelmével tudta lezárni.
Jom kippuri háború (1973)
A zsidóság és az arab népek közti konfliktus a szintén régre nyúlik vissza, amely Izrael állam létrejötte után azonnal háborúhoz vezetett: 1948-ban az összes szomszédja megtámadta a zsidó államot, amely végül a támadók szervezetlensége és a nyugati segítségnek köszönhetően megőrizte függetlenségét. A környező országok azonban továbbra is illegitimnek tartották Izraelt, ezért 1967-ben Egyiptom, Jordánia, Irak és Szíria ismét támadott. Hiába a túlerő, az izraeli titkosszolgálat pontosan tudott a tervekről, ezért egy megelőző csapással lebombázta az arab államok szinte teljes légierejét a támadás előtti hajnalon. Ennek ellenére a háború elindult, de hat nap alatt Izrael minden fronton győzni tudott, Szíriától elfoglalta a Golán-fennsíkot, Egyiptomtól pedig a Sínai-félszigetet. Pár nap alatt Izrael vált a Közel-kelet urává, de az arabok nem nyugodtak bele a megalázó vereségbe. 1973-ban ismét támadásba lendültek, ekkor azonban mindent jobban megterveztek: jom kippur, a zsidó vallási ünnep estéjén indult a támadás. Ezúttal a Moszad nem volt a helyzet magaslatán, ráadásul a munkaszüneti nap miatt a mozgósítás is káoszba fulladt. Bár napig úgy nézett ki, az arabok győznek és Izrael eltűnik a térképről, azonban végül a makacs ellenállásnak és a nyugati fegyverszállítmányoknak köszönhetően sikerült stabilizálni a frontot, majd visszaszorítani az ellenséget. Három hétnyi harc után Egyiptom fegyverszünetet kért, majd pár nappal később Szíria is feladta. A háború után elkezdődött a közeledés Izrael és Egyiptom között – annak ellenére, hogy Kairó lépését minden más arab állam élesen elítélte. Jimmy Carter amerikai elnök 1978 szeptemberében meghívást küldött Szadat egyiptomi és Begin izraeli elnöknek Camp Davidbe, ahol az USA elnökének közreműködésével végül sikerült kidolgozni a közös békeegyezmény tervezetét. A szeptember 17-én szignált dokumentum teljes kivonulást írt elő Izrael számára a Sínai-félszigetről, amiért cserébe Egyiptom lemondott Ciszjordánia "rendezéséről". Szadat és Begin megkapták a Nobel-békedíjat, és 1979. március 29-én tartós békemegállapodást írtak alá, amely véget vetett a két ország közt fennálló hadiállapotnak, egyben indítványozta a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok teljes körű felvételét. A két állam között ma is béke van – a Camp David-i egyezmény egy jó példa arra, hogy az évszázados ellentét és a több évtizede zajló háborúzás ellenére le lehet zárni egy konfliktust.
A felsorolt öt háborúból kettő évtizedek óta húzódó, befagyott konfliktus. A koreai háború valószínűleg még évtizedekig velünk marad, mivel a nagyhatalmi garanciák miatt egyik Korea sem teheti meg, hogy megtámadja a másikat. A karabahi konfliktus viszont hamarosan lezárulhat: itt az egyik fél teljes győzelmet tudott elérni. Az Irak-Iráni háború a két fél kimerülésével és tárgyalóasztalhoz ülésével ért véget. A falklandi harcok a megtámadott fél gyors győzelmével, az egyiptomi-izraeli konfliktus pedig több háború után egy mindkét félnek kedvező békével zárult le. Melyik forgatókönyv a legvalószínűbb az ukrán-orosz háború lezárásával kapcsolatban? A megtámadott fél gyors győzelme nem fog bekövetkezni: mostanra már kijelenthető, hogy az őszi esőzések előtt Ukrajna a nyugati fegyverek ellenére nem lesz képes a déli fronton áttörni az orosz védelmi vonalakat. Ebből kifolyólag a háború további elhúzódására lehet számítani, ami azonban az orosz félnek kedvez. A befagyott konfliktust Ukrajna mindenképpen el akarja kerülni, azonban ezt Kijev a teljes területi integritás visszaállításával tenné meg. 2022 szeptemberi népszavazások óta ezek a területek az orosz jog szerint Oroszországhoz tartoznak – tárgyalóasztal mellett ezekről Moszkva lemondani aligha fog, tehát ezt a célt katonaiig kéne elérnie az ukránoknak. Amennyiben a harcszíntéren nem sikerül visszaszerezni ezeket a területeket, érdemes lenne figyelembe vennie Finnország példáját: az északi ország az 1939-es Téli Háborúban ugyan területeket vesztett a Szovjetunióval szemben, de sikerült elkerülnie, hogy a szovjet világ részévé váljon. Területek feladása a nyugati integrációért cserébe vagy egy évtizedekig velünk maradó befagyott konfliktus – Kijevnek hamarosan választania kell ezen opciók közül.
