Vissza a Holdra — USA-Kína Űrverseny

Több, mint ötven évvel az legutolsó Holdra lépés után Kína és az Egyesült Államok között egyre élesedik a versenyfutás az égitestért.

Mióta világ a világ, az emberiség fantáziáját mindig is foglalkoztatta a fölötte elterülő csillagos égbolt. Évezreden keresztül azonban csak a legvadabb fantáziával rendelkezők fejében fordult meg, hogy az ember valahogy elhagyja a bolygót és felemelkedjen a messzeségbe. Ilyen volt például Lukiánosz második században élt görög író, aki egy történetében arról írt, hogy ötven társával nyolc nap alatt elhajóznak a Holdra, ahol számos várost találnak, amelyek természetesen háborúban állnak egymással. Mindenestre az űrutazás lehetőségét a huszadik századig nem vették sokan komolyan. A második világháborúban azonban a német mérnökök bebizonyították, hogy igenis lehetséges olyan rakétát építeni, amely elhagyja a Föld légkörét: az első V-2 tesztrakétát (V, mint „Vergeltungswaffe”, azaz a Megtorlás Fegyvere) 1942-ben lőtték ki és bár nem az volt a célja, de röppályája kilépett a Föld légköréből. A háborút követően a Harmadik Birodalom tudósai vagy az Egyesült Államokban vagy a Szovjetunióban kötöttek ki, ahol tovább folytathatták a munkájukat, azonban immár nem (csak) robbanótöltetet, hanem élőlényt kellett az űrbe juttatniuk. Az első műhold, amely pályára állt a Föld körül a szovjet Sputnik-1 volt, az első élőlény, aki elhagyta a „Kék Bolygót” egy moszkvai sintértelepről összeszedett kutya, Lajka volt, aki ugyan pár óra után meghalt, mégis bebizonyította, hogy túl tudja élni egy élő szervezet a Föld elhagyását. Pár évvel később, 1961-ben Yuri Gagarin lett az első ember, aki kilépett a világűrbe. Ebben az évben jelentette be Kennedy amerikai elnök, hogy az évtized végére ember küld az Egyesült Államok a Holdra: „Nem azért, mert könnyű, hanem azért, mert nehéz” – mondta elhíresült beszédében. Ez sikerült is: az Apollo-program keretében 1969. július 20-án Neil Armstrong lett az első ember, aki idegen égitest felszínére lépett. Ezután még öt alkalommal küldött embert az USA a Holdra, legutóbb 1972-ben. És bár ekkor sokan azt hitték, a huszonegyedik századra már bőven rendszeres járatok és emberi települések lesznek a Holdon, azóta… Semmi. Ennek leginkább az az oka, hogy a Holdra szállás drága és miután bebizonyította az Egyesült Államok, hogy lehetséges, a többi államnak lett jobb dolga, amire a pénzét költhette. A téma évtizedekre lekerült a napirendről és bár az űrkutatás folytatódott, az idegen égitestekre való utazás visszakerült a sci-fi kategóriába.

Egészen az elmúlt pár évig. Bár az előkészületek már az Obama, sőt Bush-kormányzat alatt elkezdődtek, végül Donald Trump elnök írta alá 2017 decemberében a Space Policy Directive 1-et, amelyben az elnök felszólította a NASA-t, hogy: „vezessen egy innovatív és fenntartható kutatóprogramot, kereskedelmi és nemzetközi partnerekkel, hogy lehetőséget adjon az emberiség Naprendszerben való terjeszkedésére és hogy a Földre új tudást és lehetőségeket hozzon vissza.” A rendelet nyomán létrejött az - Apollo ikertestvére után - Artemis névre keresztelt űrprogram. A projektben az USA mellett részt vesz az Európai, a Japán, a Kanadai, az Ausztrál Űrügynökség, illetve számos magáncég, mint például a Blue Origin, a Dynetics vagy a SpaceX is. Az Artemis-egyezményeket eddig összesen 25 ország írta alá, ennyi állam vesz részt tehát a programban, melynek célja: ismét embert juttatni a Holdra, később pedig a Marsra.

A program több, egyre komplexebb küldetésből áll. Az Artemis I, pilóta nélküli tesztrepülésre 2022 novemberében került sor, amelyre Space Launch System (SLS) hordozórakétával került sor. Az SLS szupernehéz hordozórakéta, amelyet kifejezetten a mélyűrbe történő utazásra fejlesztenek. A küldetés sikeres volt, az űrhajó hat napig körözött a Hold körül, majd visszatért a Földre. A következő lépés az Artemis II lesz 2024-ben, melynek keretében személyzettel kísérelnek Hold-körüli pályára állni, majd pedig következik 2025-ben az Artemis III, mikor a tervek szerint 53 év után ismét ember lép majd a Hold felszínére. Ezt követően szinte minden évben terveznek embert küldeni az égitestre, illetve szeretnének a Hold déli-sarkán egy állandó bázist is kialakítani, ahol tesztelhetik a 2030-as évekre tervezett Mars-utazás körülményeit.

(Artemis-asztronauta a Holdon. Illusztráció.)

Azonban nem az Egyesült Államok az egyetlen, amelyik szeretne embert juttatni a Holdra. Míg a hatvanas években a Szovjetunió volt az űrverseny másik szereplője, a kétezerhuszas-harmincas években ez Kína lesz. Az ázsiai ország űrprogramja régre nyúlik vissza: az első kínai rakéta 1960-ban érte el az űrt, ezzel a kommunista állam lett a negyedik ország (a Harmadik Birodalom, az USA és a Szovjetunió után) amely elhagyta a Földet. Ezt követően sokáig a szovjetek nyomában kullogtak a kínaik az űrkutatás terén, a kocka (mint nagyjából minden másban) a kétezres években fordult és a pekingi űrkutatás szó szerint kilőtt az űrbe. Az ázsia ország holdprogramja 2007-ben indult és a kínai holdistennő után kapta a Chang’e nevet. A program négy, egymásra épulő modulból áll: az első körben feltérképezték a Holdat, a másodikban pedig le is szálltak a szondák a felszínen. A harmadik részben vissza is tértek a szondák az égitestről, ez a szakasz 2020 decemberében zárult le a Chang’e V. visszatérésében. Az utolsó szakasz 2025-ben indul: ennek keretében végül 2030-ra tervezik az első kínai űrhajósnak a Holdra szállását. A távlati terv pedig egy állandó bázis létrehozása a Hold déli-sarkán. Ezt nem egyedül tervezik végrejhajtani: Kína 2021-ben jelentette be, hogy Oroszországgal együttműködve kívánja létrehozni az International Lunar Research Stationt, amely egyértelműen válasz az amerikai Artemis-programra. A közös kínai-orosz projekt idéntől indulna és eddig három további ország csatlakozott hozzá: Pakisztán, Venezuela és az Egyesült Arab Emirátusok. Kérdéses, hogy Oroszország, amely éppen a saját pénzét, idejét és technikáját pusztítja a zaporizzsjai lövészárkokban és a bakhmuti romok a között, mennyire lesz majd képes egyenrangú partnere lenni Kínának.

(kép: A Chang’e V. a Holdon. Illusztráció.)

Míg a hatvanas-hetvenes években az Apollo-program keretében a Hold egyenlítőjére szálltak le az asztronauták, a jelenleg kibontakozó űrverseny a Hold déli-sarkáért folyik és ez nem véletlen. A legfontosabb indok, hogy a Déli-sarkon elhelyezkedő kráterekbe nem jut be napfény sohasem, tehát nagyon valószínű, hogy nagy mennyiségű fagyott állapotban lévő víz van bennük. Ha ez valóban így van, az hatalmas segítség lenne az emberiségnek, hiszen egyrészt nem kell a Földről eljuttatni a vizet egy esetleges telepre, másrészt a víz üzemanyagként is hasznosítható. Hosszútávon azok a Naprendszer azon pontjai, ahol van víz, egyfajta töltőállomásként működhetnének majd. Ezen kívül tudományos indokok is szerepet játszanak: ezek a kráterek a Hold legrégebbi felszíni formái, melyek tanulmányozásával rengeteget megtudhatnak a kutatók a Naprendszer történetéről. Továbbá a Földtől folyamatosan takarásban lévő területekről sokkal „tisztábban” lehet tanulmányozni az Univerzumot, hiszen nem zavarnak be az emberi tevékenységből származó rádiójelek és egyebek.

Az elkövetkezendő bő tíz évben tehát mind az amerikaik, mind pedig a kínaik embert fognak küldeni erre a régióra és akár egy állandó bázist is megpróbálhatnak majd létrehozni. Erre jogilag minden lehetőségük meg is van, hiszen az 1967-ben aláírt, az űrjog alapját képező Outer Space Treaty alapján a világűr az „emberiség közös tulajdona”, amely nem vonható egyetlen állam szuveneritása alá sem. Az 1979-ben aláírt Moon Agreement ennél jóval szigorúbb és jobban körbehatároltabban fogalmaz a Hold felhasználásával kapcsolatban. Az egyezményben szerepel például, hogy a Hold természeti erőforrásai az emberiség közös tulajdonát képezik, melyet nem lehet kisajátítani. Ez például mind a Holdon található fémek bányászásával, mind pedig az esetlegesen ott található víz felhasználával kapcsolatban erős kérdőjeleket fogalmazhatna meg, „szerencsére” azonban ezt az egyezményt nem írta alá sem az USA, sem Kína, sem pedig Oroszország. Ebből akár az is kiolvasható, hogy azt elfogadják, hogy maga az égitest az „emberiség közös tulajdona” melyet nem lehet kisajátítani, az abban található nyersanyagokra azonban ez már nem vonatkozik. Persze ezen kérdések körül még rengeteg a kérdőjel – mindenestre érdekes lesz figyelemmel kísérni, hogy a Földön egymással ádáz gazdasági és véres proxy háborúkat vívó nagyhatalmak hogyan fognak egymással békében megosztozni a Hold erőforrásain.

Mert persze fontosak a tudományos kutatások a Hold krátereiről és a szépen megfogalmazott szerződések az égitestekről, a nap végén a gazdasági előnyők és a hatalmi ambíciók fognak dönteni. A Holdat sokan „a Föld fel nem fedezett kontinenseként” emlegetik: területe (38.8 millió km2) kicsivel nagyobb, mint Afrika (30.3 millió km2) és kicsit kisebb, mint Ázsia (44.5 millió km2), továbbá a Földön megtalálható ásványkincsek pedig mind megtalálhatóak a Holdon is. Mióta az emberiség letelepedett és létrehozta az első államokat, azóta folyik köztük a küzdelem, hogy a földfelszín minél nagyobb területére kiterjesszék a befolyásukat. Miután az emberek képesek lettek olyan hajókat építeni, amelyekkel át tudták szelni a tengereket és az óceánokat, elkezdődőtt a versengés a vízfelszín ellenőrzéséért. Később a repülőgépek megjelenésével ugyanez játszódott le a légtér uralásáért. Ebből a szempontból a Hold csak egy újabb szféra, ahol az államok folytathatják a geopolitikai küzdelmüket. A geostratégiai előnyökkel pedig kéz a kézben járnak a gazdasági előnyök, a Hold pedig rendkívül jó biznisznek ígérezik. Az Artemis-egyezményekben az aláíró államok engedélyezik maguknak, hogy „tudományos célból” bányászati tevékenységet folytassanak. Ez a 2030-as években kezdődhetne meg, előrejelzések szerint az űrbányászat a következő évtizedre a 2021-es 1.2 milliárd dolláros piacról 8 milliárd dolláros iparággá bővül majd. Persze ebben benne van az aszteroida-bányászat is, amely a Jupiter és a Mars között elhelyezkedő aszteroidaövben lehet majd a legkifizetődőbb a távolabbi jövőben. Az égitestek bányászatában az állami szereplők mellett magáncégek is részt kívánnak majd venni, ilyen vállalat példál a Moon Express vagy a Kleos Space. Érdekes módon Európában egy miniállam igyekszik kisajátítani magának ezt a szektort: a hatszázezer lakosú Luxemburg 2020-ban hozta létre az „European Space Resources Innovation Centrenek” elnevezett intézményt, melynek célja, hogy összehangolja az állami és magánkézben lévő szereplők munkáját, támogassa az innovációt és koordinálja az űrbányászat különböző aspektusait.