Bevezetés
Az első világháború körülbelül 15-22 millió emberéletet követelt. A második világháború ennél még halálosabb volt és körülbelül 70-85 millió ember veszett oda. Ehhez képest a kongói konfliktus eltörpül, de ha figyelembe vesszük, hogy egy olyan összecsapás sorozatról beszélünk, amiről gyakorlatilag senki sem hallott, akkor igenis rengetegnek hat az a 6 millió ember, aki 1996 óta odaveszett. Csakhogy képbe helyezzük a dolgokat, a második világháború óta ez volt a legvéresebb konfliktus és már a történelem egészét tekintve is az egyik legtöbb áldozattal járó konfliktusnak bizonyult, amelyben az áldozatok legalább fele 5 éven aluli gyermek.
Afrika világháborúja
De miért nevezik a második kongói háborút Afrika világháborújának? Az első és második kongói konfliktusba nem csak a Kongói Demokratikus Köztársaság területén élő népek csatlakoztak. A háborúba rengeteg külső szereplő is részt vett, mint például Angola, Zimbabwe, Ruanda, Namíbia, Csád, Líbia vagy Szudán. Ezenfelül más környező országok is szerepet vállaltak ilyen vagy formában. A 6 millió halott mellé még társul nagyjából 5 millió menekült is, akik vagy az országon belül vagy azonkívül kerestek menedéket. A viszály gyökere megint csak valahol a gyarmatosításban keresendő, de a probléma ennél sokkal közelibb. A Kongói Demokratikus Köztársaság – innentől kezdve csak KDK –, mint entitás gyakorlatilag csak egy területet jelöl, amelyet valójában semmi sem tart össze. A folytonos belső konfliktus pedig teret enged a környező országoknak, hogy a játszmáikat azon a csatatéren játszák le, amely már réges-régen megszűnt országnak lenni.
Ahhoz, hogy megértsük mi zajlik a KDK-ban, ahhoz meg kell értenünk az ország turbulens múltját és a jelenlegi érdekharcokat. A gyarmatosítás nem volt előnyös egyetlen afrikai ország számára sem, de voltak, akik jobban jártak vele, mint mások. A volt angol gyarmatok általánosságban a mai napig jól teljesítenek. Ez részben annak köszönhető, hogy az angolok viszonylag nagy teret engedtek a gyarmataik önkormányzatainak. Ezáltal a későbbi demokráciák alapjai már le lettek fektetve még az államok függetlenedése előtt.
A franciák megoldása ezzel szemben erőszakosabb és centralizáltabb volt. A legnagyobb szerepe a hadseregnek volt és ami azt illeti, még a mai napig sem engedték el teljesen a gyarmataikat, hiszen folyamatosan próbálják a franciák a gazdasági szerepüket érvényesíteni, amely továbbra is feszültséget szül. Ott vannak még a portugálok és a spanyolok, akik túl nagy szerepet nem játszottak a kontinens modern életében, de ők voltak az utolsók, akik megváltak a gyarmataiktól. Igazából, ezeknek az országoknak nem volt nehéz dolguk a függetlenedéssel, mert a gyarmatosítóknak már bőven nem volt ereje harcolni. Végül ott van Belgium…
Belga Kongó
Belgiumnak technikailag nem voltak gyarmatai eleinte, mivel a Kongói Szabadállam valójában II. Lipót belga király személyes birtoka volt. Afrika kizsákmányolása és brutalitása sehol nem öltött olyan méreteket, mint Lipót hátsókertéjben. 1885 és 1908 között, amíg Lipót uralkodott a Kongó felett, a terület lakossága megfeleződött. Becslések szerint vagy 10 millió ember vesztette életét miközben az ott élő embereket „civilizálták” és még azok sem feltétlenül úszták meg csonkítás nélkül, akik túlélték a mészárlást. 1908-ban Lipót nemzetközi nyomásra átadta a birtokát a Belga állam számára, így innentől kezdve az 1960-as függetlenedéséig az állam Belga gyarmat volt.
A mai napig viták vannak arról, hogy Afrika gyarmatosítása profitábilis biznisz volt-e vagy sem. Voltak előnyei és voltak hátrányai mind a gyarmatosítók, mind pedig a gyarmatosítottak szempontjából. Ami biztos, hogy az európai hatalmak hatalmas pénzeket fektettek a gyarmataikba. Természetesen azért, hogy hozzáférjenek Afrika nyersanyagaihoz és ki tudják zsákmányolni, de az infrastruktúra, amit akkor kiépítettek a mai napig is használatban van és a mai modern államok kialakulásában nagy szerepet játszottak. Nem a legjobb ez az infrastruktúra, de még mindig jobb, mint a semmi. Az persze megint csak vitatható, hogy milyen ára volt ennek a fejlődésnek, de a „mi lett volna ha” kérdés nem ennek a cikknek a témája. Azonban a KDK-ban nincs kérdés arról, hogy még ez az infrastruktúra sem volt éppen a leghasznosabb.
Infrastruktúra
A KDK túl nagy, túl megosztott és minden tekintetben alulfejlett. Az ország infrastruktúrája minden tekintetben egy katasztrófa. Az egyetlen dolog, amit a KDK ma csinálni tud az az, hogy nyersanyagokat exportál. Az ország keleti része szorosabban kapcsolódik a vele szomszédos keletre fekvő országokhoz, mint az ország nyugati részéhez. Középen és észak-nyugaton ott az esőerdő, ami inkább hátrány, mint előny. Úgyhogy az ország gyakorlatilag áll a nyugati részből, ami Kinshasa és környékére koncentrálódik a kikötők és a kereskedelem miatt, így ez tekinthető az ország gazdasági központjának. Ott van a déli bányavidék, ahonnan az ország jelentős nyersanyag lelőhelyei találhatók. Az ország keleti része pedig jelentős népességgel rendelkezik főleg a Nagy-tavak partján és itt megint csak jelentős ásványkincseket rejt a föld. Ez a konfliktus központja a KDK-ban, mivel a szomszédos országok közel vannak, az ország központja pedig távol. Az ország keleti része minden tekintetben inkább a szomszédos keleti államokhoz tartozik, mintsem az ország többi részéhez. A kormány ereje a régióban kevés, ezzel szemben a környező országok rendkívül erősek és természetesen a KDK természeti kincseit akarják.
Az ország infrastruktúrája teljesen alkalmatlan arra, hogy kiszolgálja a mai igényeket. A repülés ugyan sokat fejlődött, de még mindig nem költséghatékony. A KDK-ban 198 reptér van, ebből mindössze 26-nak van aszfaltozott felszállópályája. Ami a vasút vonalakat illeti, nyugaton Matadi és Kinshasa áll összeköttetésben, keleten és délen pedig a bányavidékek, természetesen a keleti populációs központok elkerülésével. Ezeken a síneken ráadásul az emberek nem személyvonatokon közlekednek, hanem az éppen érkező tehervonatokra kapaszkodnak fel. A teljes vasúthálózat egyébként 4007 kilométert tesz ki. Ráadásul a fő vasútvonal délre, vagyis Zambia felé tart. Egyértelmű, hogy a Kongónak rettentő nagy szerepe van az ország közlekedésében és szállításában, hiszen egy széles és bővizű folyó. A főága Kinshasától egészen Kisanganiig hajózható, illetve több mellékága is remek ilyen szempontból. A vasúthálózat egyébként azért sem kötődik feltétlenül a fővároshoz, mert a vízi utakon sokszor könnyebb a szállítás, de ez is inkább csak a múlt hagyatéka, mivel olcsóbb volt a folyót használni, mint vasutat építeni. Az úthálózat is eléggé siralmas állapotban van. Az ország 152 373 kilométernyi útjából összesen körülbelül 3000 kilométer aszfaltozott. Ezeket a tényeket az sem segíti, hogy a KDK rendre a 10 legszegényebb ország között van.
A probléma gyökerei
Már az ország infrastruktúrájából is látszik a megosztottsága. Ilyen szegénység mellett lehetetlen feladat több mint 200 etnikai csoportot egyben tartani, miközben azok nagyrésze gyakorlatilag teljesen elzártan él az ország többi részétől. Jelenleg a legnagyobb probléma közvetlenül az Uganda és Ruanda határán található régiókban van. A konfliktus okai viszont kifejezetten egyszerűek és gyakorlatilag egyik nagy hatalom sem vállal benne szerepet, ami nagyban megkönnyíti az elemzést.A KDK keleti felén zajló harcok sokkal inkább emlékeztetnek középkori háborúkra, mint modernkori összecsapásokra. Ugyan bizonyos értelemben proxyháborúról beszélünk, de ez inkább csak a direkt háború elkerülése végett van történik. Igazából teljesmértékben egyértelmű, hogy éppen ki harcol kivel és miért. Az ok a nyersanyag, a harcoló felek pedig azok, akiknek érdekük van a nyersanyagok kiaknázásában és a rendfenntartásban.
Azt érdemes leszögezni, hogy a harcokhoz szükséges potenciál mindig is jelen volt, de a mai napig tartó felbolydulás a ruandai népírtáshoz vezethető vissza. A Ruandáról érdemes majd egy külön cikkben is beszélni, de a lényeg, hogy 1994-ben a hutuk lemészároltak félmillió tuszit és mérsékelt hutukat. A népírtás két hutu milíciához köthető az Interahamwe-hoz és az Impuzamugambi-hoz. A tuszik végül legyőzték a hutukat és ekkor majdnem 2 millió hutu menekült el a tuszik és mérsékelt hutuk megtorlása elől. A KDK-ban a menekült táborok tulajdonképpen katonai bázisokká váltak az odamenekült hutuk által, ahonnan a radikálisok könnyűszerrel tudtak terrortámadásokat végrehajtani a szomszédos Ruandában. Megelégelve a folyamatos csapásokat, 1996-ban Uganda és Ruanda együttes erővel, Laurent Kabila vezetésével behatoltak a KDK területére. Ez volt az első kongói háború, ami 1997-ben ért véget Sese Seko Mobutu, az akkori Zaire – ma KDK – elnökének hatalmának megdöntésével.
A második kongói háború, amelyet sokan „Afrika világháborújának” neveznek 1998-ban kezdődött és 2003-ban ért véget hivatalosan, de a kongói háborúk utó hatásai a mai napig is érezhetők. A második kongói háború akkor kezdődött, mikor Kabila KDK elnökévé lett kinevezve és később a volt támogatói ellen fordult – Ruanda és Uganda ellen. Megengedte a hutuknak, hogy hadsereget formáljanak a KDK keleti részén. Ezt Ruanda és Uganda nem hagyta szó nélkül és másodjára is behatoltak a KDK területére. A szomszédos országok közbeléptek és Kabila segítségére siettek, hogy megállítsák az előre nyomuló seregeket. A KDK kormányát Angola, Namíbia és Zimbabwe támogatta, míg a felkelőket Uganda és Ruanda, ezenfelül még több másik ország is beavatkozott kisebb-nagyobb mértékben. 1999-ben a résztvevő országok aláírták a lusakai fegyverszüneti megállapodást, aminek keretein belül az ENSZ békefenntartókat küldött a helyzet megfigyelésére és a békemegőrzésére. 2001-ben Kabila elnököt meggyilkolta az egyik testőre és fia Joseph Kabila került hatalomra. Ifjabb Kabila már ügyesebbnek bizonyult diplomácia tekintetében és 2002-re már sikerült békét kötni Ruandával és Ugandával, akik így kivonultak az országból. Ezután a felkelőkkel kellett egyezkedni, akiknek hatalommegosztást ígért. Ez az egyesség 2003-ban lépett életbe az átmeneti alkotmány aláírásával. Hivatalosan itt értek véget véglegesen a kongói háborúk.
Béke nélküli béke
Azonban az instabilitás megmaradt; a Ruanda és KDK közötti ellentétek pedig proxyháborúba fordultak át. Ruanda továbbra is fel akarta számolni hutu erőket a KDK keleti részén. Az úgynevezett „Demokratikus Erők Ruanda Felszabadításáért” (DERF) volt a fő ellenség, amely egy a népírtástól eredeztethető hutu csoportosulás. Mindeközben a tuszi hadurak a KDK keleti részén a kormányt megvádolták a DERF támogatásával. Ennek az lett a vége, hogy a KDK és Ruanda közösen felléptek a DERF-fel szemben a békülési szándék jeleként. A két ország és az ENSZ békefenntartói a mai napig sem voltak képesek felszámolni a DERF-et és így a harcok tovább folytatódnak.
Azóta a harcok nem szorultak vissza csak más formát öltöttek és a KDK keleti részéről gyakorlatilag naponta jönnek az újabb és újabb jelentések atrocitásokról. A mai napig számtalan csoport működik a vidéken, de a legnagyobb fejtörést jelen pillanatban az úgynevezett M23 nevű fegyvereserők okozzák. Az M23 2022-ben kezdte meg offenzíváját, amelynek célja Goma, Észak Kivu regionális központjának elfoglalása. Az M23 mozgalom eredetileg egy lázadás volt, amelyet a KDK seregeiből kivált dezertőrök indítottak. Ez 2012 és 2013 között történt és miután a mozgalmat leverték a megmaradt erők Ugandába menekültek. Onnan visszatértek 2017-ben, amikor nem értek el jelentős eredményeket. Viszont 2022-ben megint csak megnőtt a harcosok száma a régióban és állításuk szerint Észak Kivu tuszi népességének megvédésére érkeztek a hutukkal szemben. Közben Uganda és a KDK között javult a viszony, emiatt Uganda megvonta a támogatását az M23-tól. Ezzel szemben viszont a KDK Ruandával szembeni fenntartásai megmaradtak és a kormány őket vádolja az M23 támogatásával, amit persze Ruanda tagad. A keleti régió amúgy is hemzseg a fegyveres csoportoktól és az M23 csak egy a több mint 120 csoport közül, akik folyamatos felfordulást okoznak a KDK területén. Nemrégiben még Kenya erői is megérkeztek Gomába, hogy segítsék a Kelet-afrikai Közösség többi tagországát a békefenntartásban. Itt érdemes leszögezni, hogy a Kelet-afrikai Közösségbe beletartozik: Kenya, Tanzánia, Dél-Szudán, Burundi, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Uganda és persze Ruanda is. Ezáltal a KDK-ban dúló harcok komoly nemzetközi problémát jelentenek.
Harc a kincsekért
A helyzet meglehetősen bonyolultnak tűnhet, de valójában kifejezetten egyszerű. Persze rengeteg csoport és ország vesz részt az éppen adott konfliktusban különböző hangzatos címeken, de köztudott, hogy mindennek a központjában a KDK természeti kincsei állnak. Állítólagosan Ruanda és Uganda exportjainak jelentős része a KDK-ból származik. Vagyis tisztán látszik, hogy miért megy a harc: a nyersanyaglelőhelyek feletti irányítás megszerzéséért. A KDK-t sokak a világ leggazdagabb országának tartják nyersanyagok tekintetében, amit a turbulens politikai viszonyok miatt nem tudnak megfelelően kiaknázni. Persze, az ottani kormányt sem kell félteni, hiszen itt leginkább az elitek nyernek a harcokon. Ez nem csoda, hiszen a KDK bármely fegyvereserőjénél annyira rosszak a fizetések, hogy a katonák rendre dezertálnak a jobb fizetések reményében. Ezt nem segíti az a tény, hogy a világ egyik legszegényebb országában nem egyszerű megélni. Az ország tele van fegyverekkel és éhes emberekkel, akik a jobb megélhetés reményében bármilyen munkát elvállalnak. Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy a legtöbben szívesen állnak zsoldosnak; mennének ők bármilyen munkát végezni, csak a katonaság fizet a legjobban. Ezáltal az egyes csoportok feletti irányítás annak a kezébe kerül, aki a legtöbb pénzt ajánlja.
A KDK nem egy egységes állam, nincsenek magasztos ideológiai elgondolások, amelyekhez az emberek ragaszkodnának. A nép pusztán élni akar és ehhez pénzre, illetve békére van szüksége. Természetesen a probléma hátterében még mindig ott van a népirtás utáni bosszúvágy is, de már rég nem ez a legfőbb ok. Amit viszont a legtöbb afrikai ország esetében meg kell érteni az az, hogy ezek nem egységes államok, de még csak nem is feltétlenül egységes népek. Egy-két kivételtől eltekintve nincs homogénnek nevezhető ország egész Afrikában. Nem mintha a homogenitás egyenlő lenne a békével, de azért nagyban elősegíti azt. Azonban olyan nagyjából etnikailag homogén országokban is mint például Ruanda, lehet mesterségesen ellentéteket generálni. A tuszik és a hutuk közt nincs genetikai eltérés, pusztán társdalami-gazdasági, ami rámutat arra, hogy a problémák gyökere sokkal mélyebb, mint azt gondolnánk. A stabilitás eléréséhez ezért sokkal több kutatásra lenne szükség, hogy megérthessük az afrikai társadalmakat.
Azonban a KDK-t sújtó nehézségeknek központjában materiális javak állnak. Ahogy romlik a helyzet úgy válik egyre megosztottabbá a KDK és annál könnyebb még több feszültséget szítani. A több feszültség még nagyobb átláthatatlanságot eredményez, ami pedig még inkább megkönnyíti a helyzet kihasználását és az ország ásványkincseinek kizsákmányolását. Ezt a helyzetet az ország infrastruktúrája sem segíti elő, hiszen a fővárosban tartózkodó kormánynak a körülbelül 1500 kilométerre lévő régiókat kellene rendbe raknia. Mindezt úgy, hogy a vasúti hálózat összeköttetése a két országrész között gyakorlatilag nem létezik, a földutak pedig nem a legjobbak a nagyobb haderők szállítására. Ráadásul az őserdő és a hegyek közepette a fegyvereserők felszámolása tulajdonképpen lehetetlen, hiszen ennél alkalmasabb terep nincs gerillaharcokhoz.
Konklúzió
A gyenge kormányzat teret biztosít a környező államok folyamatos beavatkozásához. Mivel Kinshasának de facto nincs felügyelete az ország keleti része felett, így a környező államok saját biztonságuk érdekében is kénytelenek beavatkozni. Jól tudjuk, hogy a védelemre hivatkozva sok mindent meg lehet magyarázni, de ahol három ország határán több mint 100 fegyveres csoport működik, az aggodalmuk igazolt. Ha Kinshasa képtelen a régió biztonságát fenntartani, akkor a szomszédos államok lesznek kénytelen magukra vállalni a feladatot. Természetesen nem lenne muszáj beavatkozniuk, de akkor fennállna a veszélye annak, hogy a KDK-ból folyamatos veszélyforrásként leselkednének a különböző csoportosulások. A szomszédos államok ezért azt látják a legbiztosabbnak, ha ők vannak jelen vagy esetleg támogatják az egyes csoportokat, ezzel garantálva a saját országuk biztonságát. A Nagy-tavak vidéke egyébként is a világ egyik legsűrűbben lakott része, így rengeteg ember élete forog veszélyben. Kinshasára a több mint 1500 kilométerre működő csoportok nem jelentenek közvetlen veszélyt. Azonban Kampalát, Kigalit vagy Bujumburát már annál inkább fenyegetik ezek a csoportok. Kampala 350, Kigali 100 kilométerre található, amíg Bujumbura közvetlen a KDK határán fekszik. Az már csak mellékes, hogy a KDK belügyeibe való beavatkozáson a környező államok is profitálhatnak. Az pedig, hogy éppen ki a legkiemelkedőbb játékos ebben a geopolitikai mérkőzésben az folyamatosan változik, bár az eddigi tapasztalatok alapján a főtengelyt a KDK és Ruanda alkotja.
Kinshasának esélye sincs az állam teljes területe feletti fennhatóság kialakítására. Nem véletlen, hogy közel 30 éve folyamatos konfliktusok tépázzák az országot. Hogy mi lehet a kiút? Ez egy remek kérdés, mivel a kormánynak nincs ereje ahhoz, hogy az egész országot konszolidálja. Úgy néz ki, hogy a békefenntartókra még hosszú ideig szükség lesz, mert a megoldási javaslatok listája rendkívül hosszú és mindegyik elképesztően időigényes is egyben. Ezen a ponton nem lehet megmondani hogyan lehetne a konfliktusnak véget venni. Közben pedig a régió egyre csak növekvő népességének folyamatos borzalmakat kell kiállnia egy végeláthatatlan konfliktussorozat következtében. Úgyhogy Afrika világháborúja tovább tombol, amíg valamiféle megoldás fel nem üti a fejét a jövőben.
