...egy „batyu” a gyermekkorból, melyet örökre tovább viszek
Szerdahelyiné Lőrincz Nóra vagyok, szakmám szerint művelődésszervező, közgazdász, orosz szakfordító és tolmács. Hogy honnan mindez, és hogyan kacsolódnak össze a szálak Oroszországgal, mit tanultam meg gyerekkoromban, és milyen batyut viszek azóta magammal? Ebben az írásban igyekszem ezekre a kérdésekre választ adni.
Egészen véletlenül Komlón, Baranyában születtem, ám Veszprém megyében Fűzfőgyártelepen indult az életem. A szüleim a Nitrokémia vegyipari vállalatnál dolgoztak – édesapám üzemmérnökként az igazgatóságon, édesanyám vegyészként a laborban. A nyolcvanas években a Nitrokémia meghatározó ipari vállalat volt Magyarországon, és mint oly sok más cégnek, elsősorban a Szovjetunió tagállamaival voltak külkereskedelmi kapcsolatai. Édesapám Moszkvában tanult egyetemen, így nem is volt kérdéses, hogy 1989-ben őt küldjék ki a moszkvai Magyar Kereskedelmi Képviseletre a vállalat képviseletében. Ekkor négy és fél éves voltam, így felnőttként próbálom összerakni és rendszerezni azokat az emlékeket, amelyeket kisgyerekként megéltem Oroszországban.
Emlékszem, hogy 1989 szeptemberében költöztünk ki Moszkvába. Hogy pontosan mennyi időre, azt nem tudom, de biztos, hogy olyan hosszú időre nem szólhatott Édesapám első megbízása, mint ahány évig végül mi kint éltünk – emlékeimben él, ahogyan szüleim mondogatják néha-néha a nagyszüleimnek, hogy még egy év, majd újra még egy… (Édesapám végül haláláig nem szakadt el Oroszországtól és Moszkvától, én végül 8 évet éltem ott Édesanyámmal, majd mi ketten hazaköltöztünk).
Tehát 1989 őszén kiköltöztünk Moszkvába. Kezdetben a Juzsnaja szállóban laktunk a Leninszkij sugárúton, egy másfél szobás lakásban, mivel csak fél évvel később kaptuk meg a szolgálati lakást a Donszkaja utca 18/7-ben. A Donszkaja utcai tömb kifejezetten külföldi diplomatáknak fenntartott épület volt, körbekerítve, biztonsági őrökkel, és természetesen a minden lépcsőház aljában ott székelő gyezsurnajakkal, azaz a portás nénikkel, akik külön kasztot alkottak a rendszerben a szigorú, mindig zord ábrázatukkal. Gyerekkorom meghatározó élménye a ház játszótere, amit természetesen szinte minden nap meglátogattam. Részben itt tanultam meg oroszul, és persze együtt játszottam afrikai, ázsiai, amerikai és más európai országok diplomata gyerekeivel. Talán ez a közös játék, a multikulturális közeg az egyik, ami meghatározza felnőttkori érdeklődésem, mivoltom a mai napig. Nekem természetes volt, hogy fekete bőrű, vagy mongol szemű gyerekekkel játsszak, közösen hintáztunk, ugráltunk ősszel az avarba, később görkorcsolyáztunk a parkolóban az autók között – és mindig, mindenkit bevontunk a játékba, kicsit is, nagyot is. Aki pedig nem tudott még oroszul, lassan-lassan beletanult, addig pedig kézzel-lábbal mutogattuk el a mondandónkat – a mindenki által érthető, egyezményes gyereknyelven.
A Moszkvában eltöltött nyolc évről összességében elmondhatom, hogy jó gyerekkorom volt ott. Amikor átköltöztünk a Donszkajára, a szüleim beírattak a körzetes óvodába, ami csupán néhány utcányira volt tőlünk. Nincs túl sok emlékem az óvodás éveimről, de az első nap belém égett, amikor is odacseppentem a csoportomba, és semmit sem értettem abból, amit oroszul mondtak ott nekem. Emlékszem, hogy pityeregtem, és egy plüssmacskát szorongattam egész nap. Az egyik óvodai csoportkép az utókornak is megörökítette a játékot. Arra, hogy hogyan tanultam meg oroszul, nem emlékszem. Feltételezem úgy, ahogyan minden négy-ötéves forma gyermek megtanul egy idegen nyelvet – sok megfigyeléssel és utánzással. A szüleim elmondása szerint úgy fél év múlva már érthetően beszéltem oroszul. Az oviból emlékként megmaradt továbbá a kihúzható fiók-ágy, amelyben ebéd után aludtunk. Ezt úgy lehet elképzelni, mint egy három fiókos komódot, melynek fiókjai lépcső-szerűen kihúzhatók, így a legalsó kerül kívülre, a középső középre, és a felső marad belül. Nem láttam azóta ilyet, de abszolút praktikus volt, hiszen alvás után visszatolták az ágyakat, és az a terem volt egyben a tornaszoba is. Nem szerettem a délutáni alvást, emlékeim szerint inkább csak feküdtem az ágyban – enyém volt a legfelső fiók, - és vártam, hogy leteljen a pihenőidő.
A lányoknak mindig szépen fésült hajjal, és lehetőleg minél nagyobb, lehetőleg piros masnival kellett oviba menni. Édesanyám nekem általában két copfot fésült, és viszonylag rövid, szolid masnit kötött bele.
Többször fordult elő, hogy alvás után az óvó nénik újra kötötték a masnim – édesanyám sosem értette, hogy a szándékosan rövid szalagból hogyan tudnak óriás bokrétát kötni az én hajamba is. A nyolcvanas évek végének – kilencvenes évek elejének orosz közintézményeivel ez együtt járt, ahogyan az is, hogy a csoportképet Lenin képe alatt készítették rólunk.
A nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején még arányaiban sok magyar élt Moszkvában, így magyar iskola is működött kint. Elköszönve az orosz ovis társaimtól, 1991-ben a József Attila Általános és Honismereti Iskolában kezdtem meg én is általános iskolai tanulmányaimat, az első osztályban 13 osztálytársammal együtt. Iskolabuszokkal jártunk az iskolába, ami a Magyar Nagykövetséghez közel, egy nagy tó partján feküdt – oda jártunk telente korcsolyázni, vagy csak csúszkálni a jégen. Kezdetben csak mi, magyar iskolások jártunk a buszokkal, később, ahogy egyre kevesebb gyerek volt az iskolában, a szomszédos lengyel iskolával közösen oldották meg szállításunkat. Amire emlékszem az alsó tagozatból, az az, hogy a nemzeti ünnepeket, karácsonyt, anyák napját mi is megünnepeltük, készültünk az ünnepi műsorokkal. A vidám farsangokra is emlékszem, anyukám mindig megvarrta nekem a jelmezeimet – voltam tavasztündér, fele fiú-fele lány, bohóc is. A Mikulás ünnepségeket a Kereskedelmi Képviseleten rendezték, két évben is a szomszéd lánnyal voltunk a krampuszok, és az egyik szomszédunk, Béla bácsi a Mikulást. Ezt persze csak mi tudtuk, hétpecsétes titok volt, nem árulhattuk el a társainknak.
Cseperedő gyerekként éltem meg a 90-es évek elejének viharos változásait Oroszországban.
Akkor, gyerekfejjel nyilván nem érthettem mindennek történelmi jelentőségét, de emlékeim vannak erről az időszakról. A hiánygazdaság utolsó éveiben érkeztünk mi Oroszországba, pontosabban akkor még a Szovjetunióba.
Emlékszem, hogy volt, amikor az élelmiszerboltban csupán két nagy, öt literes befőttes üveg árválkodott a polcon. Mosóporra és cukorra mi is kaptunk jegyet, amelyekkel édesanyám állt be nyitás előtt a sorba a bolt előtt, de nyitásra mi is odamentünk édesapámmal, hiszen így járt mindannyiunk után a kirendelt fejadag. Az orosz ember ebben nagyon határozott – ha így lett kiadva az „ukáz”, csak így lehet csinálni. Emlékszem, a boltban ha kértünk valamit – mondjuk valamelyik orosz csokoládéból 100 grammot (mert Oroszországban grammban kellett a boltban kérni), és a mérleg 102 grammot mutatott, az eladó egy nagy késsel levágott egy darabot az egyik csokoládéból, hogy kereken annyit mutasson a mérleg, amennyit a vásárló kért. Ugyanígy járt el a felvágott esetében is. A 100 gramm az 100 gramm, nem több, nem kevesebb.
Emlékszem arra is, hogy valahol a város szélén volt egy diplomata-ellátó bolt, ahova néha elmentünk a szüleimmel vásárolni. Emellett a Kereskedelmi Képviseleten is fel lehetett iratkozni egy-egy szállítmányra, amit Magyarországról hoztak ki a dolgozóknak. Emlékszem, hogy volt, amikor a hálószobában gondosan egymásra és egymás mellé pakolva álltak a Hey-Hó-s gyümölcslevek, amelyeket édesanyám kincstári vagyonként kezelt, és csak különleges napokon bontottunk ki belőle egy-egy dobozzal. De kaptunk Globus szállítmányt is, azt is gondosan őriztük. Édesapám év közben néhányszor hazaautózott a piros rendszámos szolgálati Ladával, olyankor a magyar rokonok összekészítették a csomagokat a családnak.
Mindig lelkesen vártam, hogy visszatérjen apám a magyarországi útjáról, olyankor hozott nekem új magyar mesekönyveket, nagynéném által kötött pulóvert, de a csomag rendszeresen rejtett narancs ízű Tic-Tac-ot, rágót, vagy valami más finomságot is, amit akkoriban Moszkvában még nem lehetett kapni. A magyar családok összetartottak odakint, baráti társaságok alakultak, és hétvégente összejártunk. Volt olyan tél, amikor valakinek a konyhájában disznóvágást rendeztünk, később, amikor a konyha kicsi lett, bizony a Kereskedelmi Képviselet konyháján is volt hurka és kolbásztöltés. Ezeket az alkalmakat gyerekként nagyon élveztem, játszottam a többiekkel, bandáztunk a folyosókon, csúsztunk-másztunk a „Kerkis” fotelokban. Ahogy teltek az évek, és megtörtént a rendszerváltás, a kapitalizmus és a Nyugat is betette a lábát az orosz fővárosba. Mire nagyobbacska, felsős lettem, már az újságos kioszkoknál is lehetett kapni mindent, amit itthon, és ami egy akkora gyereket foglalkoztat.
No de vissza a rendszerváltozáshoz, és a kapcsolódó emlékekhez! Emlékszem, nálunk minden este ment a tévében a Novosztyi, ezt apám mindig végighallgatta-morogta. Arra is emlékszem, hogy gyakran mondogatták az itthoni rokonoknak a telefonban, hogy nyugalom, nem minden úgy történik, ahogyan azt Magyarországon a hírekben elmondják. Minden vasárnap telefonáltunk mindkét nagyszülőmmel, ez volt a megszokott rituálé mind a nyolc évben, amíg kint éltünk.
1993-ban Moszkvában mindenhol megjelentek a tankok.
Először akkor láttam őket, amikor egy vasárnapi napon elindultunk volna az uszodába, de a Donszkaja végén egy rendőr/katona egy tank mellett leintette a kocsit, (nyilván látta rajta a piros rendszámot), és javasolta, hogy inkább forduljunk vissza, mert nem biztonságos a városban közlekedni. Később azt kérték a házban lakóktól, köztük tőlünk is, hogy akinek az utcára néz a lakása, lehetőleg ne tartózkodjon az ablakban, mert lőhetnek…. Aztán néhány napig a szüleim sem mentek be a Kirendeltségre dolgozni…. Később emlékszem, mondogatták, hogy a Kirendeltség néhány ablakát is belőtték. A Magyar Kereskedelmi Képviselet a Krasznopresznyenszkaján volt, csupán néhány száz méterre az orosz Fehér Háztól, a Duma épületétől, amely a zavargások során részben kiégett, és fehér helyett koromfekete volt a benne keletkezett tűztől. A tankok emlékeim szerint még hosszú ideig maradtak az utcákon – forgalmasabb kereszteződésekben, hidak lábánál. Szinte természetes volt, hogy elmegyünk mellettük, mint ahogyan természetes volt a sok rendőr is a köztereken. Nem emlékszem, hogy gyerekként féltem volna – persze, felnőtt fejjel sok dolgot másképp látok már. Arra emlékszem, hogy akkoriban sűrűen zajlott le szüleim és nagyszüleim között a „Miért nem költöztök végre haza?” kérdéssel kezdődő telefonbeszélgetés.
Végül édesanyámmal 1997 nyaráig maradtunk Moszkvában. Akkorra már felső tagozatos diák voltam, két iskolában kellett számot adnom tudásomról – délelőttönként a körzetes orosz állami általános iskolában, heti egy délután pedig a magyar Honismereti Iskolában, ami átköltözött a magyar Nagykövetségre. Addigra az osztályban mindössze hatan maradtunk, majd a hatodik osztály után ketten hazajöttünk. Évről évre csökkent a létszámunk. A honismereti iskolában magyar irodalmat, nyelvtant és történelmet tanultunk – heti egy késő délután, délután öttől este nyolcig volt szerdánként a magyar suli. Itt igyekeztek ez délután alatt egy-egy heti anyagot megtanítani nekünk, és tudásunkról rendszeresen számot is kellett adnunk. Emlékszem, hogy ez nem ment mindig olyan könnyen, sokszor a hétvége is tanulással telt. Eközben pedig orosz nyelven tanultam az összes többi tárgyat a 6-os számú általános iskolában, ami csupán néhány tömbre volt a házunktól. Mivel előtte én csak beszéltem az oroszt, a helyesírásom az ötödik osztály kezdetén még igen sok hibát tartalmazott, de a két év alatt négyes-ötös osztályzatra feltornáztam az orosz nyelvtanomat. Az osztályunkban volt egy vietnámi lány is, ő akkor tanulta az oroszt, így szerencsénkre az osztályfőnökünk, aki a nyelvtant és irodalmat tanította, sok-sok türelemmel viseltetett mindkettőnk iránt. No és persze rengeteget gyakoroltam otthon, főleg a ragozások helyesírását. Ugyanakkor ötödik osztályban az angol órán hosszú ideig vígan lógathattam a lábamat, hiszen az osztálytársaim közel fél évig tanulták a latin betűk írását. Édesapámnak ugyan egyszer el kellett magyaráznia az angol tanárnak a tanév elején, hogy Magyarországon is latin betűkkel írnak, így nem szükséges nekem megtanítania azokat, de alapvetően jó kapcsolatom volt a tanárnővel. Mindig is szorgalmas gyerek voltak, hamar a legjobb tanulók közt találtam magam az orosz iskolában is. Szerettem az iskolát, az osztálytársaimmal jól kijöttem, volt olyan, akivel később még évekig leveleztünk, sőt, amikor a főiskolás évek alatt visszamentem Moszkvába, találkoztunk is.
Összességében jó emlékek kötnek Oroszországhoz. A szüleimmel sokat utaztunk a SZU egykori tagállamain belül, voltam Szentpéterváron, Kijevben, Tallinban és Rigában, láttam a Fekete-tengert. Mivel mindig a nyarat töltöttem Magyarországon a nagyszüleimnél, karácsonykor kint maradtunk Oroszországban, és barátainkkal, más magyar családokkal közösen töltöttük az ünnepeket Zavidovoban. Ez egy üdülőfalu volt akkoriban nem messze Moszkvától, kis faházakkal, sportolási lehetőséggel, rengeteget korcsolyáztunk, szánkóztunk ott, de ha ősszel mentünk el egy hétvégére, biciklit is lehetett bérelni. (Mára az interneten talált képek alapján Zavidovo egy sokcsillagos komplexummá alakult, levetkőzve az akkori hangulatos, falusias jellegét.)
1997-ben édesanyámmal hazaköltöztünk Moszkvából. Ennek elsődleges oka az iskola volt. Az orosz oktatás akkoriban 10 osztályos volt, míg a magyar 12, így az érettségire a magyar iskolában nem volt egyszerű a felkészülés – két év anyagát kellett évente megtanulnia annak, aki egyidőben akart mindkét iskolában érettségizni. Sosem terveztük úgy, hogy végleg Oroszországban maraduk, így szüleim úgy döntöttek, folytassam itthon a tanulmányaimat, így 1997-től a veszprémi Lovassy László Gimnázium hatosztályos tagozatának diákja lettem. Édesapám kint maradt – nem tudott, vagy talán nem is akart elszakadni az ottani élettől…
A hazaköltözéssel nem szakadtam el teljesen Oroszországtól, gimnáziumban rendszeresen vettem részt tanulmányi versenyen, kétszer jártam kint Oroszországban, a Puskin Intézetben. Mindkét visszaút alkalmával otthonosan mozogtam a városban, mintha csak egy kis nyaralás után tértem volna oda vissza.
Legutoljára tavaly, 2019-ben voltam kint, amikor édesapám halála után a hagyatékot intéztem nővéremmel. Írásom végén az akkor írt bejegyzéseimből idéznék, hogyan láttam immár felnőtt fejjel a nagy Moszkvát.
2019. augusztus 25. Moszkva – visszautazás a gyerekkoromba...
„Gyermekkorom meghatározó részét 1989 és 1997 között ebben a hatalmas orosz fővárosban töltöttem, egészen pontosan a Donszkaja utca 18/7-es házban, nem messze a Sabolovszkaja metróállomástól. Elsétáltunk arra, de sajnos a házba nem engedtek be, most nem az idős őr volt, akivel decemberben telefonon beszéltem, és aki még emlékezett rám... Ennek ellenére rengeteg gyermekkori emlék tört rám, ahogyan benéztem a kapun... Aztán tovább sétáltunk a Donszkaján... a 6-os számú általános iskola még megvan (kicsit szebb lett a külseje, és újak az ablakok - ezeket már nem kell télre újságpapírral szigetelni, ahogyan mi csináltuk 20 éve), és megnéztük, megvan-e még az ovi... a játszótér még megvan, nem sokat változott, de az óvodát 2 éve bezárták, művészeti iskola lett a helyén.
Elmentünk a Krasznopresznyenszkajára is, a volt Kereskedelmi Képviselet (Kerki) épületét is megnéztük - már nem magyar terület, épp üresen kong, de fent van az orosz zászló, és őrzik...
A mindenki által ismert orosz főváros
Ottlétünk 4 és fél napja alatt közel 75 km-t tettünk meg sétálva, meglátogattuk a legismertebb helyeket. Disszonáns város számomra Moszkva... Világváros, ugyanakkor nem tud és valószínű nem is akar elszakadni a múlttól, így egyszerre jelen vannak a letűnt (?) kor jelképei és a 21. század. Döbbenetes a fejlődés ahhoz képest, amit legutóbb 14 éve láttam. Sok tekintetben pozitív irányba - a város tiszta, rendezett, ugyanakkor viszont annyira orosz....
Moszkva, amit a turista megnéz. Az újjáépített Megváltó Krisztus temploma, a Kreml és a Szent Vaszilij Balzsennij székesegyház, melyet életemben először láttam belülről, és ahol kivételesen lehetett fotózni! (Egyetlen templomban sem engedték ezen kívül.) A Vörös tér, ahol épp fesztivál zajlott, a rakpart, a Gorkij park, az Oktjabrjszkaja és környéke, ami nincs messze a volt lakástól, így megint ezer emlék köt oda, és ahol megfér egymás mellett a Lenin szobor és a pravoszláv templom.... A 21. század terei és a múlt, a letűnt kor sarló-kalapácsa, és a hagymakupolák.... mindenhol egyszerre vannak jelen...
Moszkva, a virágos és édes
Rengeteg virág, mindenhol... Rózsák, muskátlik, begóniák, petúniák! Hihetetlen mennyiségben illatoznak a város közterein, a parkokban és a virágtartókban. Mivel egy születésnapost is ünnepeltünk, sütizni is voltunk, medovik, tort Moszkva.... A Krasznij Oktjabrj csokigyár már nem a régi épületében van, de egy csokikiálltás ott maradt, kóstolót is kaptunk forró csoki formájában. Azt hiszem, nem panaszkodhatunk."
Zárszó
Hogy mit is adott nekem ez a sok éves kaland Oroszországban? Ahogyan már utaltam rá, a multikulturális környezet, amelyben felnőttem, megtanított arra, hogy mind egyformák vagyunk, függetlenül a bőrszínűnktől, vallásunktól, a nyelvtől, amelyen megszólalunk. Felnőtt fejjel számomra ez egy örök tanulság, melyre minden nap emlékeztetem magam, és az engem körülvevő embertársaimat. Mivel kulturális területen dolgozom, sokszor van szükségem a másik fél elfogadására, megértésére, olykor a multikulturális környezethez való alkalmazkodásra – azt gondolom, ez nem is megy olyan rosszul.
Közel anyanyelvi szinten megtanultam oroszul. Ezt a generációmból már kevesen mondhatjuk el magunkról, így azt gondolom, ez egy kincs. A főiskola után elvégeztem a BME Gazdaságtudományi Karán a szakfordító és tolmács képzést, nemzetközi kulturális fesztiválokon dolgoztam tolmácsként, fordítóként. Talán azért, mert gyerekként már két nyelvet beszéltem, később sem okozott gondot újabb nyelvek tanulása, angolul és spanyolul is könnyen elboldogulok a világban.
Szerencsés vagyok, mert kisgyerekként a világ számos pontján járhattam. Érdeklődésem más kultúrák iránt azóta is megingathatatlan, bár felnőtt fejjel, kisgyermekes anyaként évek óta nem jártam külföldön – majd öreg koromban folytatom ezt a szokásom, ha tehetem.
Hogy visszamegyek-e még Oroszországba? Turistaként szeretném egyszer a férjemnek és a gyerekeimnek megmutatni az országot. Élni, dolgozni azonban nem valószínű, hogy visszamennék, legalább is ott lakni nem szeretnék hosszú ideig. Annál jobban ragaszkodom azokhoz a gyökerekhez, melyeket 13 éves korom óta itthon megeresztettem, és amelyekbe kapaszkodva kerestem és keresem a mai napig a magyar identitásom. Korábban többször kérdezték tőlem, magyarnak vagy orosznak vallom-e magam. Egyértelműen magyarnak, hiszen minden rokoni szálam ide köt, és ez a kultúra vesz körül a mindennapokban. Eközben azonban nem azokon a meséken és történelmi eseményeken nőttem fel, amelyeken a kortársaim, így van olyan beszélgetés, melyben nem találom a helyem. Ilyenkor a környezetem csak legyint egyet, hogy „Te ezt nem tudhatod, hiszen Moszkvában nőttél fel!”. Ugyanakkor szoktam oroszul is álmodni, és bármilyen helyzetben képes vagyok átváltani egyik nyelvről a másikra. Ez egy olyan kincs, amely örök életemre elkísér, ahogyan a sok-sok emlék is, mely néha felbukkan a múltból, a néha már elfeledettnek hitt gyermekkorból.
