A világpolitikai diskurzusban mára talán közhellyé vált azt mondani, hogy Európa, vagy leginkább az Európai Unió, krízishelyzetben van, végtelenül lelassult és diszfunkcionális. A jelenlegi problémák sora végeláthatatlan, megoldások viszont alig születnek, a dezintegráció pedig elkerülhetetlen. A történelem azonban segíthet megérteni az efféle helyzeteket. Európa számtalanszor találta magát kilátástalan helyzetben, akár csak 1945 után is. Érdemes megfigyelni, hogyan reagáltak mind az európai vezetők, mind országaik népei.
Krízishelyzetekben Európa mindig összezárt. A második világháborút követő kivirágzó európai integráció válságaiban európai vezetői és népei egyaránt erősebb kapcsolatokra törekedtek szomszédjaikkal, hogy meg tudják oldani az éppen adott problémáikat. A második világégés súlyos pusztításából való kilábalás erre az egyik legfontosabb példa. Ugyanakkor az olyan események, mint az 1970-es évek mély gazdasági válsága; a nagy geopolitikai kavarodás, amelyet a szocialista országok 1989-es rendszerváltása idézett elő; a 2008-as, újabb pénzügyi és gazdasági válság, valamint az azt követő euróövezeti válság; és minden bizonnyal az ukrajnai háború is arról tanúskodnak, hogy nehéz helyzetekben az európaiak egymásban bíznak a legjobban, egymástól várják a leginkább a segítséget, még ha ez nem is egyértelmű. Számtalanszor volt olyan eset 1945 óta, amikor az európai integráció úgy tűnt, megoldhatatlan helyzetbe került. Mégis minden alkalommal sikerült választ találni, Európa pedig nem gyengébb, hanem erősebb és összetartóbb lett minden válsághelyzet után.
Azt is fontos megfigyelni, hogy a krízishelyzetekre adott válaszok soha, egyetlen esetben sem egyből érkeztek. A relatív lassúság nem feltétlen cselekvésképtelenség vagy ötlethiány miatt figyelhető meg. A legfontosabb döntések mindig is konszenzussal születtek, társadalmi párbeszéd és vezetői tárgyalások eredményeképp – ami mindig erősítette a létrejövő megoldás tartósságát. A második világháború után nagyon lassan indult meg az integráció, amelynek első igazi, komoly megnyilvánulása az 1951-ben alapított Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) volt. Hat évvel a háború lezárulta után. Az európai államok romokban hevertek, két szuperhatalom szorításában. Európa helyzete korántsem tűnhetett rózsásnak. A megoldásra éveket kellett ugyan várni, de maradandónak bizonyult: az ESZAK-ból fejlődött ki mára az Európai Unió.
A minta végigkíséri az európai integráció történetét, amihez elég a fent említett néhány válsághelyzetre tekinteni. Az 1970-es évek gazdasági válságára – amelyet elsősorban az 1973-as és 1979-es olajkrízisek váltottak ki – a végső, határozott válasz csak a következő évtizedben érkezett. 1986-ban írták alá az Egységes Európai Okmányt, amely a gazdasági problémák megoldását egy egységes piac létrehozásával kívánta megoldani, emellett megalapozta a szorosabb politikai együttműködés lehetőségét. Európa válasza az 1989-től kezdődő rendszerváltásokra a posztszocialista államok európai integrációja volt. Ennek a folyamatnak első köre 2004-ben történt, és mind a mai napig tart, közel 40 évvel később. Az eredmény ebben az esetben is egy erősebb, nagyobb, összetartóbb Európa. Mind a posztszocialista országok, mind a nyugat- és észak-európai államok számára egyértelmű válasz volt a szorosabb együttműködés, amely a legtöbb esetben mára tagságot jelent az Európai Unióban. A példákat lehetne tovább sorolni, a minta azonban egyértelműen látszik. Európa lassan, de definitíven és határozottan reagál a legsúlyosabb válságokra. A megoldások sosem érkeznek gyorsan, de minden esetben maradandóak, tulajdonképpen visszafordíthatatlanok. És szinte minden válsághelyzetre úgy sikerül megoldást találni, hogy Európa szorosan összezár, együttműködik és kompromisszumokat köt. A végeredmény eddig minden egyes alkalommal egy erősebb Európa lett.
Akkor miért történne ma, a mai krízishelyzetben bármi máshogy, mint ahogy eddig történt? Jóllehet ez minden bizonnyal Európa legsúlyosabb válsága 1945 óta. A közvetlen szomszédságban már ötödik éve háború pusztít, ráadásul két európai testvérnép gyilkolja egymást. Mindeközben minden idők legerősebb katonai szövetsége, a NATO, amely által Európa az Egyesült Államok védelmét élvezi évtizedek óta, meggyengülni látszik. Washingtonra már nem feltétlenül lehet minden esetben számítani – bár végleges szakadás még nem történt. Mindehhez hozzájárul a lassú növekedés, a migrációs válság, a populizmus, a demokratikus deficit, a demográfiai problémák, és még lehetne folytatni. Egyértelmű, hogy 1945 óta nem volt ilyen súlyos helyzetben az öreg kontinens.
De a történelem azt mondja, hogy várjunk. Várjunk, türelmesen, de nem tétlenül. Ahogy eddig mindig, a mai problémákra is lesz megoldás. Az ember hajlamos azt hinni, hogy a saját korának a problémái minden idők legsúlyosabb krízisei. Ez lehet, hogy valóban így is van, de valószínűleg minden egyes korábbi válsághelyzetben így gondolkodtak őseink, akár az 1945 utáni Európában, akár azelőtt vagy azután, bárhol máshol a világon. Hogy a jelenlegi válságra a megoldás a föderalizmus, Ukrajna tagsága, egy esetleges háború Oroszországgal, az Egyesült Államokról való teljes leválás, vagy bármilyen más elképzelhető forgatókönyv, nem tudni.
A minta azonban folytatódni fog. Számos megoldás már fel is merült a mai válság kezelésére. A legtöbb kudarcot fog vallani. A végső és maradandó megoldás minden bizonnyal a korábbi válaszok szintézise lesz, egy kompromisszum, ahol egy kicsit mindenkinek engednie kell, de végső soron Európa hasznára fog válni. Ez a működésmód nem magától értetődő a világ más régióiban: számos nemzetközi együttműködés válsághelyzetekben inkább meggyengül, a tagállamok a nemzeti megoldások felé fordulnak, az intézményi keretek pedig kiüresednek. Az európai integráció ezzel szemben éppen a krízisek hatására mélyül, ami egyedülálló jelenség a nemzetközi politikában – talán ezért is nehezebben érthető számos amerikai megfigyelő számára. Emellett az is tisztán látható, hogy Európa népei valóban egy erős, tettrekész Európára várnak, hogy megoldja a problémáikat. Az európai uniós tagságot támogatók aránya rekordmagasságokba ugrott 2022 óta, még a legeuroszkeptikusabb országokban is. Európa kapujában egyre sorakoznak a belépni vágyók, Grúziától Moldován és Montenegrón át Izlandig. Végül pedig, az, hogy mennyit hallani arról, hogy Európa elgyengült és végnapjait éli, talán ez mutatja a legjobban, hogy mennyire vágynak az európaiak egy erőteljesebb politikai összefogásra a kontinensen.
Európa nem fog dezintegrálódni, nem fog szétesni. Európa fenn fog maradni és össze fog tartani, és a történelem bármilyen kihívásokat is tesz elé, Európa meg fogja őket oldani, közösen, együttműködve. Mert mindig is így történt.
Szerző: Szabó Ruben