Két friss tanulmány, egy londoni és egy brüsszeli, két különböző szögből világítja meg ugyanazt a kérdést, hol áll Európa a mesterséges intelligencia globális versenyében, és mit tehet, ha nem akarja, hogy a játékteret kizárólag Washington és Peking szabja meg. Az LSE IDEAS szeptemberi kutatási jelentése az Egyesült Államok, Kína, az EU és az Egyesült Arab Emírségek AI-ellátási láncbeli pozícióját térképezi fel, a Wilfried Martens Centre, az Európai Néppárt pártalapítványa által kiadott tanulmány pedig amellett érvel, hogy az EU-nak Indiával közösen kellene alakítania az AI globális kormányzását. A kettő együtt olvasva pontosan megmutatja, Brüsszel szerkezeti helyzete miért hajtja az indiai partnerség felé.
Ázsia
Ezen a héten, hétfőn Peking 4,5 százalékos harmadik negyedéves GDP növekedést jelentett, felülmúlva az előrejelzéseket, és elérhető közelségben tartva az éves célt. Közben az ingatlanberuházás idén közel 20 százalékkal esett vissza, a kiskereskedelmi forgalom alig nő, a fiatalkori munkanélküliség augusztusban 19 százalék közelébe emelkedett, a háztartások pedig inkább félretesznek, mintsem költenének. A két kép nehezen fér össze, és pontosan ez adja a tétjét annak, mennyire lehet komolyan venni a hivatalos számokat. A kérdés ezért ritkán az, nő e Kína gazdasága. A kérdés az, mit takarnak valójában azok a számok, amelyekkel ezt alátámasztják.
A mesterséges intelligencia és az arról folytatott diskurzus noha legfőképpen egy szoftveres, online történet, minden betanított modell és minden megválaszolt kérdés mögött ott a fizikai háttér, a megbízható és olcsó áram, a hűtővíz, a kritikus nyersanyagok és az ezeket összekötő infrastruktúra. Ha ezek hiányoznak, a legjobb modell is csak terv marad. Ezt a szempontot állítja előtérbe a Konrad-Adenauer-Stiftung 2026 októberében Berlinben megjelent Monitor kiadványa, amely a KAS elemzési és tanácsadási részlegéhez tartozik.
Az Európai Unió és Kína október 9–12. között bejelentett kereskedelmi megállapodása új szakaszt jelez az európai iparpolitika alakulásában. Brüsszel éves kvótával korlátozná a Kínából importált hibrid járművek mennyiségét, miközben Peking a...
Az Izrael, Egyesült Államok és Irán közötti 2026-os háború két olyan következménnyel járt, amelyeket könnyű összemosni, elemzési szempontból azonban jól elkülönüln
Mark Carney kanadai miniszterelnök 2026. január 20-i davosi beszéde váratlan katalizátorrá vált a nemzetközi rendről szóló vitában. Carney a szabályalapú nemzetközi rend megtörésének tézisét fogalmazta meg, és a közepes hatalmakat egy harmadik út megnyitására szólította fel a nagyhatalmak közötti rivalizálás és a kiszolgáltatottság kettőse között. A felhívás széles körben viszhangra talált, például Mette Frederiksen dán miniszterelnök nyilvánosan megköszönte a beszédet, a Carnegie Endowment elemzői a pillanat definíciós erejét méltatták, a Foreign Policy pedig stratégiai emancipációs proklamációként értékelte azt. Egy kérdés azonban feltűnően visszhangtalan maradt: kikhez szólt valójában a felhívás, és mit kínál azoknak, akik nem Ottawa, Canberra vagy London optikáján át néznek a világ rendjére?
Az 1894-es francia-orosz szövetség a 19. század végének egyik legváratlanabb stratégiai partnersége volt. Franciaország a forradalomból született köztársaság, Oroszország pedig a Romanov-ház által irányított konzervatív autokráciavolt. A két ország politikai rendszere, ideológiája és történelmi tapasztalatai jelentősen eltértek egymástól. Ennek ellenére a két ország katonai szövetséget kötött, mivel a stratégiai szükségszerűség felülmúlta a politikai összeférhetetlenséget. Ezért ez az eset értékes tanulságokkal szolgál a mai Japán és Dél-Korea számára.
Valutaháború a Hormuzi-szorosban, avagy esély-e az euró számára az amerikai-kínai monetáris verseny?
A közel-keleti háború nem csupán az energiapiacokat forgatta fel, hanem a globális monetáris rend legmélyebb rétegeit is megmozdította, hiszen miközben a világ figyelme az olajárakra és a stagflációs kockázatokra irányul, a háttérben egy csendesebb, de hosszú távon talán jelentősebb átrendeződés zajlik a petro-jüan felemelkedése gyanánt, vagyis a kínai valuta térnyerése az olaj- és gázkereskedelem árazásában és elszámolásában. A petro-dollár, amely az 1970-es évek közepe óta a dollárközpontú globális monetáris rendszer sarokköve, először szembesül életképes kihívóval. A kérdés az, hogy Európa nézője vagy szereplője kíván-e lenni ennek az átalakulásnak.