Öngyilkossági kísérletekről, önkárosításról és bizonytalan ellátási helyzetről érkeztek jelentések az 5000 embert szállító amerikai hadihajón, amely közel kilenc hónapja folyamatosan a világ tengereit járja.
Amerika
Az Európai Unió történetében ritkán fordul elő, hogy egy sokáig félreeső térség hirtelen stratégiai súlyponttá váljon, most azonban pontosan ez történik az északi és észak-atlanti régióval. Grönland biztonsági helyzete, Washington arktiszi (északi-sarki) ambíciói és Oroszország ukrajnai háborúja együttesen formálják át azt a zónát, amelyet Brüsszel évtizedeken keresztül inkább kényelmes, társult perifériának tekintett, mintsem a bővítési politika valódi terepének.
A nukleáris fegyverek annyira meghatározták a huszadik század második felének nemzetközi politikáját, hogy az utókor egyenesen nukleáris korszaknak nevezte el az időszakot. A hidegháború lezárultával e fegyverek súlya csökkent, ám az Egyesült Államok, Kína és Oroszország közötti verseny éleződésével ismét gyorsan emelkedik, és 2026 februárja óta, a New START szerződés lejártával először áll fenn több mint fél évszázada olyan helyzet, hogy semmilyen kötelező érvényű korlát nem vonatkozik a két legnagyobb arzenálra. A Carnegie Endowment friss elemzése ebben a környezetben teszi fel a kérdést, amely az amerikai stratégiai gondolkodás alapjait érinti: mennyi hatalmat adnak valójában a nukleáris fegyverek az Egyesült Államoknak, és megőrizhető-e ez a hatalom egy háromszereplős fegyverkezési versenyben?
Az Izrael, Egyesült Államok és Irán közötti 2026-os háború két olyan következménnyel járt, amelyeket könnyű összemosni, elemzési szempontból azonban jól elkülönüln
Mark Carney kanadai miniszterelnök 2026. január 20-i davosi beszéde váratlan katalizátorrá vált a nemzetközi rendről szóló vitában. Carney a szabályalapú nemzetközi rend megtörésének tézisét fogalmazta meg, és a közepes hatalmakat egy harmadik út megnyitására szólította fel a nagyhatalmak közötti rivalizálás és a kiszolgáltatottság kettőse között. A felhívás széles körben viszhangra talált, például Mette Frederiksen dán miniszterelnök nyilvánosan megköszönte a beszédet, a Carnegie Endowment elemzői a pillanat definíciós erejét méltatták, a Foreign Policy pedig stratégiai emancipációs proklamációként értékelte azt. Egy kérdés azonban feltűnően visszhangtalan maradt: kikhez szólt valójában a felhívás, és mit kínál azoknak, akik nem Ottawa, Canberra vagy London optikáján át néznek a világ rendjére?
Valutaháború a Hormuzi-szorosban, avagy esély-e az euró számára az amerikai-kínai monetáris verseny?
A közel-keleti háború nem csupán az energiapiacokat forgatta fel, hanem a globális monetáris rend legmélyebb rétegeit is megmozdította, hiszen miközben a világ figyelme az olajárakra és a stagflációs kockázatokra irányul, a háttérben egy csendesebb, de hosszú távon talán jelentősebb átrendeződés zajlik a petro-jüan felemelkedése gyanánt, vagyis a kínai valuta térnyerése az olaj- és gázkereskedelem árazásában és elszámolásában. A petro-dollár, amely az 1970-es évek közepe óta a dollárközpontú globális monetáris rendszer sarokköve, először szembesül életképes kihívóval. A kérdés az, hogy Európa nézője vagy szereplője kíván-e lenni ennek az átalakulásnak.
Az Egyesült Államok 2026. július 4-én ünnepli fennállásának kétszázötvenedik évfordulóját, és ezt az alkalmat a Brookings Institution arra használta, hogy ne ünnepi retorikával, hanem népesedési adatokkal nézzen szembe azzal a kérdéssel, amely az elmúlt másfél évben az amerikai belpolitika egyik legélesebb törésvonalává vált. A bevándorlás korlátozása vagy fenntartása nem pusztán politikai kérdés, hanem demográfiai és gazdasági tét is, amelynek következményei 2051-re, az ország 275. születésnapjára lesznek igazán érzékelhetők.
Kína már nem csupán egy felemelkedő hatalom, hanem egy központi csomópont, ahol a különböző globális érdekek keresztezik egymást, ütköznek és tárgyalások alapját képezik.