Az Európai Unió történetében ritkán fordul elő, hogy egy sokáig félreeső térség hirtelen stratégiai súlyponttá váljon, most azonban pontosan ez történik az északi és észak-atlanti régióval. Grönland biztonsági helyzete, Washington arktiszi (északi-sarki) ambíciói és Oroszország ukrajnai háborúja együttesen formálják át azt a zónát, amelyet Brüsszel évtizedeken keresztül inkább kényelmes, társult perifériának tekintett, mintsem a bővítési politika valódi terepének.

A kérdés ma már nem az, hogy Norvégia, Izland vagy Grönland csatlakozása egyáltalán elképzelhető-e. A kérdés az, felkészült-e az Unió intézményrendszere egy ilyen súlyú bővítésre.

Ezt a folyamatot dolgozza fel a barcelonai székhelyű CIDOB, azaz Barcelona Centre for International Affairs 2026 júniusában megjelent North by northwest: the pending enlargement to the Arctic and North Atlantic című tanulmánya, amely a Documents CIDOB sorozat tizenkilencedik számaként látott napvilágot. A szöveg szerzője Domènec Ruiz Devesa, az intézet vezető kutatója, aki jogászi végzettséggel rendelkezik, és korábban európai parlamenti képviselőként dolgozott. Érvelése szerint a hagyományosan félreeső északi és észak-atlanti államok fokozatosan az Unió geopolitikai és gazdasági súlypontjává válhatnak, amennyiben a jelenlegi tendenciák folytatódnak.

A periféria öröksége

Az európai integráció sohasem haladt egyenletes ütemben. Az északi és észak-atlanti államok viszonyát az Unióhoz történelmileg elmaradt vagy meghiúsult csatlakozások, szelektív részvétel és sokféle alternatív megoldás jellemezte, szemben az alapító tagállamok, illetve a mediterrán és a közép-kelet-európai bővítések lelkesebb csatlakozási mintázatával. Ruiz Devesa négy strukturális tényezőt azonosít e távolságtartás mögött. A skandináv politikai kultúra hagyományosan erős parlamentáris hagyományt és a nemzeti demokratikus kontroll iránti erős kötődést ötvöz, különösen a monetáris szuverenitás, a jóléti modell és az újraelosztási politikák terén. A biztonsági berendezkedés is sajátos, hiszen a NATO tagság és az erős atlanti orientáció, Svédország esetében pedig a katonai el nem kötelezettség, sokáig alternatívát kínált a mélyebb közösségi védelmi integrációval szemben. Ehhez társul a természeti erőforrások, mindenekelőtt a halászat feletti szabályozási autonómia megőrzésének igénye. Végül egyik érintett állam sem tartozott az alapító hatok közé, csatlakozásuk egy már megszilárdult intézményrendszer árnyékában zajlott.

A következmények pedig jól ismertek. Norvégia népszavazáson utasította el a tagságot 1972-ben és 1994-ben is, azóta az Európai Gazdasági Térségen keresztül vesz részt a belső piacban, amit gyakran képviselet nélküli integrációnak neveznek.

Dánia 1973-ban csatlakozott későn, Nagy-Britanniával és Írországgal egy időben, majd a Maastrichti Szerződés után kivételeket harcolt ki az euró, az igazságügyi és belügyi együttműködés, egészen a közelmúltig pedig a védelmi együttműködés területén is. Svédország formálisan vállalta az euró bevezetését, a gyakorlatban azonban máig kívül maradt az eurózónán. Izland csak a 2008-as pénzügyi összeomlás után nyitott csatlakozási tárgyalásokat, majd a folyamatot később felfüggesztette. Grönland 1985-ben lépett ki az Európai Közösségekből, jelenleg Dániához kapcsolódó tengerentúli országként és területként kötődik az uniós keretrendszerhez.

Hasonló mintázatot mutat, noha nagyobb állam méreteiben, az Egyesült Királyság pályája is. London később csatlakozott, megőrizte a parlamenti szuverenitás hagyományát, kimaradt az euróövezetből, és a 2016-os népszavazás után el is hagyta az Uniót, miközben végig szoros stratégiai kapcsolatot ápolt Washingtonnal.

A grönlandi sokk és az újrapozicionálódás

A fordulópontot a tanulmány szerint Grönland és a tágabb Sarkvidék felértékelődése jelentette, amit Trump elnök annektálási törekvései váltottak ki. Ugyanis a korábban periférikusnak tekintett térség hirtelen a nagyhatalmi versengés frontvonalává vált. A tengeri útvonalak, az energiaforrások, a kritikus nyersanyagok és a katonai jelenlét kérdései, amelyek korábban inkább halászati vagy regionális fejlesztési ügyként merültek fel, immár egyértelmű biztonsági dimenziót kaptak. Ennek két következménye van az Unió szempontjából. Egyrészt egy tagállam, Dánia területi és stratégiai környezete közvetlenül érintetté vált. Másrészt a tágabb észak-atlanti és arktiszi térség biztonsága egyre szorosabban összefonódik az európai stratégiai szuverenitás kérdésével, így a régió immár nem félig csatlakozott periféria, hanem Európa, a Sarkvidék és a transzatlanti térség közötti stratégiai csuklópont.

Grönland esetében a legérzékenyebb kérdés a halászat marad, hiszen ez adja az exportgazdaság gerincét, és ez volt 1985-ös kilépésének is a fő oka. A szerző szerint mégsem szükségszerű a mindent vagy semmit típusú megoldás, mivel korábbi bővítések is tartalmaztak átmeneti szabályokat és ágazati kivételeket. Ruiz Devesa amellett érvel, hogy Grönland jogi helyzetét nem a nehézkes, tagállamoknak szánt csatlakozási eljárással, hanem az Európai Unió működéséről szóló szerződés egyszerűsített felülvizsgálati eljárásával lehetne rendezni, tengerentúli országi és területi státuszból legkülső régiói státuszba emelve a szigetet. A grönlandi közvélemény már a januári válság előtt megfordult, 2024-re a megkérdezettek mintegy 60 százaléka támogatta az Unióhoz való visszatérést a Grönlandi Egyetem Nasiffik Központjának felmérése szerint. Jens-Frederik Nielsen miniszterelnök 2025 októberében az Európai Parlamentben Grönland és az Unió kölcsönös egymásrautaltságáról beszélt, amit sokan az amerikai függőség csökkentésére irányuló szélesebb stratégia részeként értelmeztek.

Dánia esetében a hangsúly az euróra és a fennmaradó kivételekre helyeződik. A 2022-es népszavazás már megszüntette a védelmi kimaradást, 66,9%-os többséggel. Az euró kérdésében a lakosság továbbra is megosztott, az Eurobarométer 2024-es adatai szerint a dánok 34%-a támogatná a csatlakozást, 58% pedig ellenzi azt, jóllehet az ellenzők aránya 2018 óta jelentősen visszaesett. Ha tovább megyünk láthatjuk, hogy Izland pályája a legváltozatosabb. A 2009-ben Jóhanna Sigurðardóttir kormánya alatt benyújtott kérelmet 2013-ban egy euroszkeptikus kormány felfüggesztette, majd 2015-ben Izland hivatalosan bejelentette, hogy nem tekinti magát tagjelöltnek, anélkül azonban, hogy a folyamatot ténylegesen lezárta volna. A 2024-es választásokat követően hatalomra került, Kristrún Frostadóttir vezette kormány kifejezetten népszavazást ígért a tárgyalások újraindításáról, amelynek időpontját 2026 márciusában augusztus 29-re hozták előre. A hangulatváltás mögött részben az amerikai vámpolitika áll, részben pedig az a diplomáciai vihar, amelyet Billy Long, Trump izlandi nagyköveti jelöltje okozott azzal a tréfának szánt megjegyzésével, hogy Izlandból az USA 52. állama válhatna. A 2026 márciusi Gallup felmérés szerint a válaszadók 57%-a támogatná a tárgyalások újrafelvételét, miközben a teljes tagság kérdésében a vélemények lényegesen megosztottabbak.

Norvégia helyzetét a tanulmány a képviselet nélküli integráció paradoxonával írja le. Az ország az Európai Gazdasági Térségen keresztül a belső piaci jogszabályok mintegy háromnegyedét ülteti át saját jogrendjébe anélkül, hogy részt venne azok megalkotásában, amit Norvégiában fax demokráciának is neveznek. Oroszország inváziója óta Norvégia lett az EU legnagyobb földgázszállítója, ami tovább élezte az aszimmetria körüli vitát. A 2026 januári felmérés szerint a tagságot támogatók aránya 38%-ra nőtt, az ellenzőké 48%-ra csökkent, ez több év óta a legszűkebb különbség, jóllehet a kormány hivatalosan továbbra sem kezdeményezi a csatlakozást.

Svédország 1995 óta tagja az Uniónak, az eurót azonban a 2003-as népszavazás óta nem vezette be. A NATO csatlakozást követően a téma ismét napirendre került, és 2026 januárjában a pénzügyminiszter, Elisabeth Svantesson bejelentette, hogy a kormány hivatalos vizsgálatot indít az euróbevezetés mellett és ellene szóló érvekről, amennyiben a jelenlegi koalíció megőrzi hatalmát a szeptemberi választások után.

Az Egyesült Királyság esete formálisan nem bővítési kérdés, mégis szorosan kapcsolódik a témához. A YouGov 2026 áprilisi felmérése szerint a briteknek már 55%-a támogatná az Unióhoz való visszatérést, harminchárom százalék pedig ellenzi azt. Starmer miniszterelnök 2026 májusi beszéde, amelyben Nagy-Britanniát Európa szívébe kívánta helyezni, valamint az azt követő európai partnerségi törvényjavaslat inkább a szabályozási és intézményi közeledés irányába mutat, nem pedig a belső piachoz vagy a vámunióhoz való visszatérés felé.

Az EU mérlege

A tanulmány szerint egy Grönlandra, Izlandra és Norvégiára kiterjedő bővítés jelentős nyugati és északi irányú terjeszkedést jelentene, több mint 500 milliárd euróval növelve a közös piac össztermékét. Egy ilyen hullám ellensúlyozhatná az ukrán és a nyugat balkáni integráció jelentős pénzügyi és intézményi terheit, miközben magas közigazgatási kapacitású, stabil demokráciákkal bővítené az EU-t. Amennyiben a brit közeledés hosszabb távon akár újracsatlakozásig is elvezetne, ez önmagában a német újraegyesítés óta a legnagyobb egyszeri megerősítése lenne az Unió gazdasági és katonai súlyának.

A svéd és a dán euróbevezetés tovább mélyítené a monetáris integrációt az északi és balti térségben. Mindeközben a bővítés szükségszerűen felveti az intézményi reform kérdését is, különösen a minősített többségi szavazás kiterjesztését, a költségvetési kormányzást és az Európai Parlament szerepének erősítését. Ruiz Devesa szerint azonban a norvég és izlandi esetben az Európai Gazdasági Térségen keresztül, Grönland esetében pedig a tengerentúli országi és területi státuszon keresztül már meglévő magas fokú szabályozási összhang jelentősen megkönnyítené az integráció technikai oldalát.

Nyitva maradó kérdések

Az északi és észak-atlanti térség sokáig perifériás, ám szorosan kötődő pozíciót foglalt el az európai integrációban. A Grönland és a Sarkvidék körüli geopolitikai fejlemények most felborítják ezt az egyensúlyt, a korábban szelektív együttműködési zóna stratégiai térré alakul át. Hogy ez a fordulat végül tényleges bővítéssé formálódik-e, az nagyrészt az érintett országok belpolitikai dinamikáján múlik, valamint azon, mennyire képes az Európai Unió saját intézményeit egy folyamatosan változó stratégiai környezethez igazítani.

Forrás

• Ruiz Devesa, North by Northwest, the pending enlargement to the Arctic and North Atlantic, CIDOB, Documents CIDOB 19, Domènec, 2026 június