KÜLPOLOGIKA

Kié a közepes hatalmak pillanata? A Globális Dél és a koalíciók kérdése

Szerző: | júl 13, 2026 | Afrika, Amerika, Ázsia, Elemzés, Gazdaság, Politika

Mark Carney kanadai miniszterelnök 2026. január 20-i davosi beszéde váratlan katalizátorrá vált a nemzetközi rendről szóló vitában. Carney a szabályalapú nemzetközi rend megtörésének tézisét fogalmazta meg, és a közepes hatalmakat egy harmadik út megnyitására szólította fel a nagyhatalmak közötti rivalizálás és a kiszolgáltatottság kettőse között. A felhívás széles körben viszhangra talált, például Mette Frederiksen dán miniszterelnök nyilvánosan megköszönte a beszédet, a Carnegie Endowment elemzői a pillanat definíciós erejét méltatták, a Foreign Policy pedig stratégiai emancipációs proklamációként értékelte azt. Egy kérdés azonban feltűnően visszhangtalan maradt: kikhez szólt valójában a felhívás, és mit kínál azoknak, akik nem Ottawa, Canberra vagy London optikáján át néznek a világ rendjére?

Az elemzés és szerzői

A jelen írásban vizsgált anyag a Dél-afrikai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének, a SAIIA-nak 2026 júniusában megjelent szakpolitikai elemzése, amelynek teljes címe Whose Middle Power Moment? The Global South and the Coalition Question. A szerzők Thaís Dória, a University of Warwick doktorandusza, akinek doktori disszertációja a Globális Dél közepes hatalmainak diskurzív önpozicionálásával foglalkozik, valamint Gustavo de Carvalho, a SAIIA Afrika-kormányzás és diplomácia programjának ügyvezető programvezetője, aki Dél-Afrika és a Globális Dél külpolitikájára, BRICS-diplomáciára és a multilateralizmus politikájára specializálódott. A SAIIA 1934-ben alapított, johannesburgi székhelyű független kutatóintézet, amely az afrikai és globális déli perspektívák legbefolyásosabb intézményi képviselői közé tartozik. Az intézet szakpolitikai elemzései rendszeresen tájékoztatják a dél-afrikai külügyminisztériumot, az Afrikai Uniót és a regionális kormányzati szerveket. Az a tény, hogy éppen egy dél-afrikai think tank választja témájává Carney beszédét, önmagában is elhelyezi az elemzést, ahol a Globális Dél felőli olvasat nem egyszerűen kiegészítő perspektíva, hanem a vita lényegi hiányosságait tárja fel.

A törés, amely nem egyforma mindenkinek

Carney davosi beszéde három egymásra épülő tézisre épül. Az első az, hogy a szabályalapú rend a visszatérés lehetősége nélkül tört meg. A második az, hogy az anyagi kapacitás nem az egyetlen valuta a nemzetközi kapcsolatokban, és a kevésbé hatalmasak ereje az őszinteséggel kezdődik. A harmadik az, hogy a közepes hatalmak változó formájú koalíciókat alkothatnak a rögzített szövetségi struktúrák helyett. A SAIIA elemzése nem vitatja ezeket a téziseket, de megmutatja, hogy mindhárom egy vizsgálatlan feltételezésen nyugszik, amelyet a beszéd egyszer sem nevez meg nyíltan, hogy a megszólítottak hasonló helyzetből tekintenek a rendre, és hogy ez a hasonlóság teszi lehetővé az együttműködést. A törés diagnózisa a Globális Dél sok fővárosából másképpen néz ki. A WTO vitarendezési mechanizmusa 2019 óta bénult, az ENSZ Biztonsági Tanácsának reformjai megakadtak, a Bretton Woods-intézmények nem tükrözik a 21. századi gazdasági realitásokat. Amit az atlanti szövetségi rendszeren belülről nézve közelmúltbeli összeomlásnak látnak, azt kívülről egy eredendően aszimmetrikus rend növekedéseként érzékelik, ahol a szabályokat a legerősebbek mindig saját kényelmük szerint alkalmazták. Ezt a pontot tette meg Bandung, a Nem Csatlakozók Mozgalma (Non-Aligned Movement) és az évtizedes fejlődő déli kereskedelmi kampányok kiindulópontjukká. Carney beszéde tehát nem a diagnózist, hanem a diagnózist kimondók körét terjesztette ki az atlanti világ belsejébe.

A Globális Dél és a közepes hatalmi státusz

A dokumentum elemző magja a közepes hatalom fogalmának kritikai vizsgálata. A szerzők rámutatnak, hogy a fogalmat Kanada és Ausztrália köré építették akik gazdag, a háború utáni liberális rendbe ágyazott, multilaterális koalícióépítéssel és mediációval jellemezhető államok. Ez a definíció leíró és normatív egyszerre, mert azt is tartalmazza, hogy a közepes hatalmak a rend konstruktív résztvevői, mivel az rendelésük fenntartása az érdekeiket szolgálja. Ebből következően a fogalom kiterjesztése a Globális Dél államaira strukturálisan eltérő viszonyokat sűrít egyetlen kategóriába. Brazília, Dél-Afrika és Indonézia, amelyeket a szerzők esettanulmányként vizsgálnak, mind ellenállnak a címkének a maguk módján. Brazília évtizedek óta globális szereplőként, nem közepes hatalomként pozicionálja magát, amit az ENSZ Biztonsági Tanács állandó tagságáért folytatott kampánya, az IBSA és a BRICS mint párhuzamos déli szövetségek kiépítése és a felelős védelem, a fenntartható fejlődés és a 2010-es teheráni nyilatkozat normatív vállalkozásai mutatnak. Dél-Afrika a fogalmat szelektíven használja, de az apartheid utáni átmenetből fakadó politikai befolyásra, nem közepes hatalmi státusra alapoz igényt. Indonézia csak a Widodo-adminisztráció nemzeti fejlesztési tervébe emelte be a terminust, miközben külpolitikája a bebas aktif, azaz a független és aktív elv hagyományán nyugszik, amely megelőzi a bandungi konferencia örökségét és visszhangolja azt. A legfrissebb G20 elnökségek jól megmutatják, hogyan fordítják ezek az államok pozíciójukat cselekvési tervvé. Brazília 2024-es elnöksége a globális éhezés és szegénység elleni szövetséget tette fő menetrenddé, 148 alapító taggal, bevezette a milliárdosok adóztatásának kérdését a G20 napirendjére és megújult reformlökést adott a Bretton Woods-intézmények átalakítása felé. Dél-Afrika 2025-ös elnöksége, az első afrikai G20-elnökség, a kritikus ásványokat az ellátásilánc-biztonság keretéből az inkluzív növekedés és iparosítás keretébe helyezte át, és az USA bojkottja ellenére is elfogadtatott egy állami nyilatkozatot. Indonézia 2022-es elnöksége, amelyet közvetlenül az orosz invázió előtt vállalt át, visszautasította az orosz kizárására irányuló nyugati nyomást, és mégis zárónyilatkozatot hozott létre. Ez a négy egymást követő Globális Dél elnökség, Indonéziától Dél-Afrikáig, az intézményi súlypont látható eltolódását eredményezte formális reformok nélkül.

A befolyásolás

A SAIIA elemzése négy befolyásolási módot azonosít, amelyek megjelennek ezekben a nemzetközi játszmákban. Az első a termelő állam pozíciójából fakadó tőkeáttétel. Indonézia 2020-as nyersnikkel-exporttilalma, amely a WTO-vitákat is kiváltott, azt mutatta meg, hogy Jakarta képes elviselni ezeket a költségeket, mert a világ nikkelkészleteinek mintegy felét ellenőrzi. Dél-Afrika hasonló pozícióban van a platinacsoportos fémek terén. Gwede Mantashe ásványügyi miniszter pontosan fogalmazott, miszerint Amerika védelmi rendszerben betöltött szerep szerint definiálja a kritikus ásványokat, Afrikában ennek más jelentéssel kell bírnia. A kritikus ásványok kategóriája a fogyasztói állam pozícióját kódolja. A termelő államok más kérdésből indulnak ki: hogyan nyerjék ki a maximális fejlesztési értéket az erőforrásokból. A második befolyásolási mód az intézményi rotáción keresztüli napirend-meghatározás. A harmadik a normaérvényesítés, amelynek legélesebb példája Dél-Afrika 2024-es, Izrael ellen benyújtott Nemzetközi Bíróság előtti keresete. A negyedik a diskurzív cselekvőség: aszimmetriák megnevezése és alternatív narratívák felkínálása olyan eszköz, amely az anyagi kapacitást nélkülöző államok számára is elérhető. Ezek az eszközök azonban részben csak azért működnek, mert az USA és Kína közötti verseny megnyitotta a mozgásteret, amelyet az unipoláris pillanat lezárt. Az elemzés legélesebb tézise az, hogy a közepes hatalmak közötti tartós együttműködés nem közös identitásból, hanem specifikus érdekek összetalálkozásából fakad. Az IBSA, amelyet közös Globális Dél-identitásra és nem tartós ügyekre alapoztak, 2011 óta nem tartott állami csúcstalálkozót. Az Indonéziáról, Brazíliáról és Dél-Afrikáról szóló esettanulmányok azt mutatják, hogy a kormányváltások nem rendítik meg az érdekalapon szervezett együttműködést, de felbomlasztják az identitásalapút. Brazilia mezőgazdasági kereskedelmi pozíciói Bolsonaro és Lula alatt egyaránt fennmaradtak; a multilaterális klímakötöttségek nem.

Kritikai értékelés

A SAIIA elemzése kivételes elméleti és empirikus sűrűséggel rendelkezik ahhoz képest, hogy szakpolitikai dokumentumként van megjelölve. A szerzők nemcsak leírják a közepes hatalmak viselkedési mintáit, hanem egy koherens alternatív fogalmi keretet is kínálnak, amely a konvergencia fogalmát teszi a középpontba. Az ilyen a keret jobb magyarázóerővel rendelkezik a valóság jelenlegi dinamikáira vonatkozóan, mint Carney változó geometria koncepciója, mert nem feltételez egyforma kiindulópontot. Ugyanakkor az elemzésnek van egy strukturális korlátja, amelyet maga sem hallgat el. A termelő állami tőkeáttétel és a termelői pozíció részben a Kínából érkező alternatív kereslet és finanszírozás meglététől függ, ami egy új függőségi viszony kockázatát hordozza magában. Indonézia nikkelkapcsolata Kínával és az afrikai ásványkincsek iránti kínai kereslet már most is jelzi ezt a feszültséget. A Globális Dél közepes hatalmainak mozgástere tehát nem az északi-déli tengelyen való elmozdulásból, hanem a két pólus közötti kiegyensúlyozó manőverből fakad. Ez a kiegyensúlyozás azonban egyre szűkülő térben zajlik, ahogy a két versengő hatalom maga is aktívan próbálja becsatornázni ezeket az államokat. Végül érdemes megjegyezni, hogy az elemzés Carney beszédét nem elutasítja, hanem korrigálja. A három carneyi tézis mindegyike fennáll, ha megfelelően kiterjesztett keretben olvassuk. A törés diagnózisa pedig érvényes, ha elismerjük, hogy a törés kívülről másképpen mutatkozik meg.

Következtetés

A SAIIA elemzése rámutat, hogy a Mark Carney által Davosban felvázolt stratégia a fejlődő gazdaságok számára nem újdonság. Brazília, Dél-Afrika és Indonézia évtizedek óta sikeresen alkalmazza a több lábon állást és az alkalmi koalíciókat. A nyugati partnereknek a hangzatos retorika helyett el kell ismerniük ezt a diplomáciai tapasztalatot. A jövőbeli együttműködést nem az elméleti szövetségi kategóriákra, hanem a valós, kölcsönös gazdasági érdekekre kell alapozni.

Források