Az iráni háború miatt a Hormuzi-szoros nagyrészt kiesett a világkereskedelemből, ahol békeidőben a globális kőolajkereskedelem nagyjából egyötöde halad át. Konténerek százezrei, a június 17-i megállapodás és a szoros újranyitása ellenére még mindig a Perzsa-öböl államainak kikötőiben vesztegelnek. A világkereskedelem fegyverré vált, a földrajzi csomópontok és szorosok pedig a megfélemlítés eszközeivé. A szakértők ezt a kereskedelem „szekuritizálásának” hívják, ami azt jelenti, hogy a kereskedelem már egyértelműen a biztonságpolitika eszközeivel kezelendő.
Ez a folyamat egy olyan versenyt indított el, amely a 19. század „Nagy játszmájára” emlékeztet – ekkor Nagy-Britannia és Oroszország versengett elsősorban Közép-Ázsiáért. Kína már legalább tíz éve versenyben van, legfőképpen az Övezet és Út program keretein belül, amelynek célja alternatív, Kína befolyása alatt lévő kereskedelmi útvonalak kiépítése. Oroszország is egyre nagyobb figyelmet fordít egy új, észak-dél irányú folyosó kiépítésébe, amely Iránnal és Indiával kötné össze az országot. Törökország pedig a közte és Irak között lévő országokban próbál terjeszkedni, és kifejezett célja, hogy Ázsia és Európa határán egy elkerülhetetlen csomóponttá váljon. Minden útvonal egy-egy befolyási övezetet jelöl, minden végpont egy hídfőállás. A most kezdődő évszázadban a „Folyosók térképe” az lesz, ami az előzőben a szövetségek térképe volt: a két blokk közötti valódi határvonal.
Három stratégiai blokk
A felsorolt hegemónia-projektekre a Nyugatnak eddig csupán egyetlen válasszal sikerült előállnia: ez az India-Közel-Kelet-Európa Folyosó (India-Middle-East-Europe Corridor, IMEC). Az útvonal ötlete a 2023-as G20-találkozón, Új-Delhiben született, legfőbb támogatói pedig India, Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, az Egyesült Államok, Franciaország, Németország, Olaszország és az Európai Bizottság. A tervek szerint az IMEC több lenne, mint egy egyszerű logisztikai projekt, hiszen három stratégiai blokkot kötne össze: az indiai demokráciát, amely hamarosan a világ harmadik legnagyobb gazdaságává válhat; a Perzsa-öblöt, amely arra törekszik, hogy a növekvő gazdagságát a hatalom nyelvére fordítsa át; és Európát, amelyen jelentős nyomás van, hogy a függőségeit csökkentse.
Amíg Kína hitelt ad, az IMEC új, közös standardokkal és szabályozással szeretné összekötni a három térséget. A folyosó pedig már át is élte első tűzpróbáját: a hormuzi válság idején a szállítási forgalom a szárazföldi tengely felé tolódott el az Arab-félszigeten, így akár 40 százalékkal is lerövidült az Európába irányuló tranzitidő a Szuezi-csatornához képest. Az IMEC sarokköve Rijád, Szaúd-Arábia viszont a kialakuló új „Nagy játszmában” egyelőre csak visszafogottan vesz részt. Gyakran kételyei vannak az eredeti útvonallal kapcsolatban, miközben alternatív folyosókat támogat Szírián és Törökországon keresztül, emellett pedig elkötelezettségét a regionális kérdésektől teszi függővé, mindenekelőtt Palesztinától. A hormuzi válság viszont újrarajzolhatja a Királyság kereskedelmi térképeit. Amíg a szoros blokád alatt volt, a szaúdi kikötők, mint például Dzsidda és Janbu nyelték el az öbölből eltérített forgalom nagy részét, és megadták Rijádnak azt, amit Szaúd-Arábia egy évtizede keresett a Vision 2030 programjával: valóban összekötötték az ország két tengerpartját, a szárazföldön keresztül. Így Szaúd-Arábia objektív érdekei egybeesnek az IMEC érdekeivel – és az IMEC adja meg a regionális normalizáció legkonkrétabb megtestesülését: ez már nem diplomáciai előfeltétel, hanem a már meglévő kölcsönös függőség logikus következménye. A folyosó nem vár Szaúd-Arábiára; mágnesként vonzza magához az országot.
Továbbra is fennáll a kérdés, amelyet nyilvánosan senki sem akar feltenni, pedig végső soron minden ezen múlik: hol éri el ez a folyosó a Földközi-tengert? Minden tengerparttal rendelkező hatalom a saját kikötőjét igyekszik előtérbe helyezni, minden diplomácia a maga jelöltjét támogatja, és közben azt látjuk, hogy egy állítólag jól felfogott „reziliencia” nevében olyan útvonalak körvonalazódnak, amelyek az India és Európa közötti létfontosságú közlekedési ütőeret bukott államokon vagy milíciák ellenőrzése alatt álló partvidékeken vezetnék keresztül. Máris elfelejtettük volna a Hormuzi-szoros tanulságát? Egy tengerszoros sebezhetőségét nem úgy szüntetjük meg, hogy sebezhető végpontokat hozunk létre. Egy olyan folyosó, amelynek az a célja, hogy elkerülje a kényszerítésnek kitett térségeket, nem végződhet maga is egy ilyen térségben. A geopolitikai válasz létezik, és a G20 már meg is adta: Haifa. Nem az Izrael iránti érzelmi elfogultságból, hanem józan stratégiai elemzés alapján. Haifa a folyosó egyetlen olyan kijárata a Földközi-tengerre, amely egy katonai fölénnyel, jogállamisággal és intézményi folytonossággal rendelkező demokráciában fekszik. Ez az egyetlen kikötő, amelynek üzemeltetője, az indiai Adani-csoport, ahhoz a hatalomhoz kötődik, amely magának a folyosónak a létjogosultságát adja: Indiához. És ez az egyetlen végpont, ahol az NVIDIA a Szilícium-völgy után a második legnagyobb campusát nyitja meg.
Közös anyagi érdek
Az IMEC létrehozásakor kifejezetten politikai célt követett: az Ábrahám-megállapodások kiterjesztését, valamint a stabilitást képviselő hatalmak tengelyének megerősítését a destabilizáció ívével szemben. A Haifai-öböl és a környező térségek ennek már ma is élő előképei: 53 város, közülük 27 arab, ahol zsidók és arabok közösen építik a közös jólétet. Az Öböl-államok geopolitikai gondolkodásában, ahol a radikalizáció elleni küzdelem mára a rezsimek fennmaradásának kérdésévé vált, az együttélésnek ez a laboratóriuma nem imázskérdés, hanem stratégiai garancia. A folyosó haifai lehorgonyzása azt jelenti, hogy az arab monarchiák, India és Európa számára közös anyagi érdeket teremtünk a normalizáció sikerében; vagyis egy diplomáciai fegyverszünetet visszafordíthatatlan kölcsönös függőséggé alakítunk.
Mindez azonban nem mentesít bennünket a tisztánlátás kötelessége alól. Izraelt és Jordániát hivatalosan is be kell vonni a folyosó működését szabályozó megállapodásba, be kell fejezni a jordániai vasúti összeköttetést, és redundanciát kell kialakítani: több be- és kilépési pontot. Hálózatot, igen. De minden hálózatnak van súlypontja, és a súlypontokat nem kijelölik: azok a valóságban rajzolódnak ki. A hormuzi válság véget vetett annak a kedvező időszaknak, amikor még azt lehetett hinni, hogy a kereskedelem elválasztható a hatalmi politikától. A most kialakuló világban a nemzetek nem csupán útvonalakat fognak választani, hanem oldalt is. Európának, amely oly sokat beszél stratégiai autonómiáról, most lehetősége nyílik arra, hogy ezt tényleges politikává formálja. Az Indiából Európába vezető útvonal a Földközi-tenger keleti medencéjén fog áthaladni; az egyetlen kérdés az, hogy a stabilitáshoz vagy a bizonytalansághoz kötődik majd. A földrajz, a gazdaság és a G20 már megadták a választ: egy olyan öbölben fog lehorgonyozni, ahol Kelet találkozik a Földközi-tengerrel.
Nemzetközi véleménycikk-szemle. A cikk írója Frank Melloul.
A cikk eredeti nyelven elolvasható: https://www.welt.de/debatte/article6a86dcd7260b7d1d2f7954f7/strasse-von-hormus-ein-neuer-korridor-von-indien-ueber-den-nahen-osten-nach-europa-waere-ein-jahrhundertprojekt.html