Az amerikai szűklátókörűség és az önös érdekeket szolgáló politikai döntések aláásták azt a világrendet, amelyet Washington hozott létre a hidegháború idején. Donald Trump elnök venezuelai és iráni támadásai folytatják Washington korábbi háborúit a kommunizmus és a terrorizmus ellen. A globális civilizáció támogatóinak abban kell reménykedniük, hogy Amerika jobbik énje újra megjelenik, és visszavezeti az országot a kölcsönös segítségnyújtás felé, távol a kizsákmányolástól és az egyoldalú haszonszerzéstől.

Thomas Hobbes-nak igaza volt: a rend iránti erős támogatás nélkül anarchia következik – szélsőséges esetben mindenki háborúja mindenki ellen. Az Egyesült Államok által 1945 után létrehozott rend nemcsak a rendet segítette elő, hanem a kölcsönös segítségnyújtás szokásait is, mint például a Marshall-terv és a Fulbright-csereprogramok esetében. Most a Trump-kormány és izraeli partnerei tönkreteszik a világrend és a kölcsönös segítségnyújtás maradványait. Képesek-e más hatalmas szereplők pótolni ezt az űrt? Egyes szakértők igennel válaszolnak, Kína „Egy övezet, egy út” kezdeményezésére, valamint a kínai, indiai és perzsa birodalmi uralom régmúlt jellemzőire hivatkozva. Optimizmusuk azonban figyelmen kívül hagyja az ősi birodalmak negatív vonásait, valamint Kína, India és Irán jelenlegi irányvonalait. A világbéke és a világrend, valamint az emberséges életmód kialakításához és fenntartásához a világnak egy újjászületett Egyesült Államokra van szüksége, amely partnerségben áll az európai és ázsiai demokráciákkal. Együtt nem csupán „nyugati”, hanem globális civilizációt kell kialakítaniuk, olyan magatartásformákkal, amelyek mindenhol elősegítik az emberi fejlődést.

Ha az Egyesült Államok és néhány kulcsfontosságú partnere által kialakított liberális világrend összeomlik, helyébe léphet-e egy másik rendszer? Ha igen, támogatná-e egy vonzó globális civilizációs modell kialakulását? Amitav Acharya professzor, az American University oktatója mindkét kérdésre óvatos igennel válaszol.​Visszautasítja azokat, akik a világrend végét vagy egy új világbeli zűrzavar beköszöntét hirdetik. Acharya idilli képet fest az indiai, kínai és perzsa birodalmi civilizációkról. Mindegyik kialakított olyan elveket, amelyek hasonlítanak a Genfi Egyezményekben és az emberi jogi jogszabályokban ma rögzített elvekhez. De vajon ezek a távoli példák adnak-e bármiféle reményt a 21. századi globális civilizáció számára? Íme négy ok, ami miatt nemmel kell válaszolni.

Az erő alkalmazásának szükségessége

Az ókori India legjelentősebb nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó írója, Chanakya, Machiavellit megelőzve hangsúlyozta az erő szerepét. Leírta, hogyan lehet háborúval, merényletekkel és kémkedéssel terjeszteni egy birodalmat. A Maurja-birodalom harmadik császára, Asóka, mielőtt a békét hirdette volna, háborúval bővítette birodalmát. Chanakya megjegyzi, hogy még azok az indiai uralkodók is, akik a buddhizmust vagy a dzsainizmust vallották, és személyes életükben az erőszakmentességet hangsúlyozták, terjeszkedők voltak, amikor a körülmények megengedték. Chanakya szerint a klasszikus hindu szöveg (a Mahábhárata) az igazságos háború eszméjét védte. A szerző elhallgatja a fatalizmus szerepét ebben a műben. Minden kulcsszereplő tudta, hogy a háború elpusztíthatja őket, de kötelességüknek érezték – vagy kénytelenek voltak – harcolni. Ez rossz tanács egy nukleáris fegyverekkel felfegyverzett világban. Ennek ellenére India „puha hatalma” i. e. 250-től i. sz. 1200-ig alakította Ázsia életét és kultúráját. Létezett egy „indoszféra”, amelyben Ázsia nagy része szívesen fogadta az indiai vallást, művészetet, zenét, táncot, textíliákat, technológiát, csillagászatot, matematikát, orvostudományt, mitológiát, nyelvet és irodalmat. Kr. u. 100 körül a szanszkrit lett a közös irodalmi nyelv Afganisztántól Jáváig.

A leghíresebb kínai hadfilozófus Szun-ce „A háború művészete” című műve a katonai stratégia sarokköve, és évszázadok óta hatással van a világra. A mű egy tömör értekezés, amely hangsúlyozza a tervezés, a megtévesztés, valamint önmagunk és ellenségünk megértésének fontosságát. Ahelyett, hogy a nyers erőre támaszkodott volna, Szun-ce a konfliktusba való belépés előtti aprólékos tervezést és felkészülést szorgalmazta. „Minden hadviselés a megtévesztésen alapul” – írta, kiemelve annak szükségességét, hogy az ellenséget félrevezessük az előny megszerzése érdekében. Ezt a bölcsességét nagyra értékelték Mao Ce-tung és más kínai vezetők, akik olyan konfliktusokban vettek részt, amelyeket ők zero sum game-nek tekintettek belföldi és külföldi ellenségeikkel szemben. Ebben az írásban azonban alig található olyan gondolat, amely segítené a nemzeteket a 21. században a békés együttélésben és az együttműködésben.

Egyik ősi birodalom sem mutatott kiemelkedő képességet arra, hogy megbirkózzon a belső vagy külső kihívásokkal

Perzsiát először Görögország hódította meg, majd jóval később a fanatikus dzsihádisták. A hindu-buddhista India először a muszlim hódítók, majd a brit imperialisták kezére került; Kína először a rivális császárok közötti belharcok, majd a mongolok, a mandzsuk, a brit ópiumkereskedők, végül pedig több mint fél évszázadon át a japánok uralma alá került, akikkel szemben a kommunisták és a nacionalisták nem tudtak összefogni.

Az ókori modellek közül ma már egyik sem működik igazán jól

Annak ellenére, hogy időnként az erőszakmentességet hirdeti, India nem mutat különösebb tehetséget a határain belüli, illetve a Pakisztánnal vagy Kínával fennálló konfliktusok megoldásával kapcsolatban sem. A Times of India 2024. július 17-i száma több mint 100, 1948 óta történt indiai politikai vezető elleni merényletet sorolt fel. Narendra Modi indiai miniszterelnököt 2005-ben kitiltották az Egyesült Államokból a 2002-es gudzsaráti muszlimok elleni tömeggyilkosságban játszott szerepe miatt. Az Indiai Nemzeti Emberi Jogi Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy „a [Modi vezette] állami kormány részéről teljes kudarcot vallott az állam lakosságának élethez, szabadsághoz, egyenlőséghez és méltósághoz való jogainak tartós megsértésének megfékezése”.

Bár Kína ritkán alkalmazott fegyveres erőt szomszédai ellen, Peking állami hatalmát felhasználja a tibeti, közép-ázsiai és mongóliai nemzeti törekvések elnyomására. Kínában minden nyelvet és nyelvjárást elnyom a mandarin. A kínai erők a Dél-kínai-tenger nagy részét elfoglalják, és folyamatosan fenyegetik Tajvant. A kínai ügynökök megpróbálnak értékes technológiákat ellopni külföldről, és transznacionális elnyomást gyakorolnak a külföldön élő kínaiak ellen. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke 2025 júliusában figyelmeztette Hszi Csin-pinget, hogy Kína Oroszországgal fenntartott kapcsolatai immár a „meghatározó tényezők” Kína és az EU közötti kapcsolatokban.

A Chanakya által dicsért ősi birodalmak közül egyik sem közelítette meg az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában ma meghatározott normákat. A legtöbb birodalom rabszolgákat foglalkoztatott és merev kasztrendszert tartott fenn.

A múlt dicsőítése nem megoldás

Ezen civilizációk leszármazottai közül egyik sem szerepel túl jól az ENSZ Emberi Fejlettségi Indexén (HDI) vagy más jóléti mutatókon. Kína viszonylag jól szerepel a nőkkel szembeni bánásmódot mérő nemek közötti fejlettségi indexen, Irán és India viszont a legrosszabbak között található. A világ sajtószabadsági indexén India, a „világ legnagyobb demokráciája”, a 151. helyen áll – ez azonban még mindig jobb, mint Irán, vagy Kína helye.

Irán sokkal brutálisabb, mint Kína. Erői több tízezer ellenzékit megöltek, az Amnesty International 2003. február 6-án beszámolt Irán „szégyenletes évfordulós ünnepségeiről, amelyek évtizedek óta tartó tömeggyilkosságok és eltussolások közepette zajlanak”. Külföldön Irán fegyveres milíciákat támogat, sőt még azokat a rakétákat is biztosítja, amelyekkel a húszi milíciák hajókat süllyesztenek el. Segít felfegyverezni Oroszországot az Ukrajna ellen indított drón- és rakétatámadásokhoz. Menahem Merhavy szerint Irán civilizációs retorikája üres. „Az Iszlám Köztársaság civilizációs időre való hivatkozása nem stratégiai mélységet, hanem annak hiányát leplezi el. Ezek a kijelentések az iráni politikai kultúrában régóta fennálló narratívára épülnek, amely az országot nem államként, hanem inkább olyan civilizációként ábrázolja, amelynek folytonossága túlmutat a politikai rendszereken. Birodalmak emelkedtek fel és buktak el Irán körül… de az ország magába olvasztotta hódítóit, és tovább élt. Mégis az az állam, amely erre a kitartás-történetre hivatkozik, gyakran meglepően rövid távú gondolkodásmóddal kormányoz”.

Mi a helyzet a BRICS-szel?

A Guardian 2025. július 13-án megjegyezte, hogy a BRICS-csoport számára „a súly számít. Jelenleg 11 tagállammal rendelkezik, beleértve Indonéziát is, amely 2025 januárjában csatlakozott, és tagjai a világ népességének felét, valamint a globális gazdaság 40 százalékát képviselik, 20 billió amerikai dollárral meghaladva a G7-et.” De mérete eltakarja az ellentmondásokat. Soraiban túlsúlyban vannak az autokráciák, köztük Kína és Oroszország. A BRICS-nek igaza van abban, hogy a közel-keleti konfliktusokban tiszteletben kell tartani a nemzetközi jogot, de leereszkedik erkölcsi piedesztáljáról azzal, hogy elítéli Ukrajna orosz infrastruktúra elleni csapásait, miközben hallgat Moszkva civilek elleni könyörtelen támadásairól. A csoportot egy kifinomultabb, stratégiaibb törekvés jellemzi: elszigetelni magát Washington vonzáskörétől, miközben együttműködnek egy közös csúcstechnológiai ipari bázis kiépítésén.  A blokk sikere nem csupán az ambíciótól függ, hanem attól is, hogy képesek-e összehangolni a nemzeti érdekeket, ugyanis jelenleg hiányzik az az egységesítő politikai kultúra.

A tökéletlen rendszer oszlopai

A Guardian szerint a világháború utáni rend három oszlopon nyugodott: az USA dominanciáján, a szénhidrogéneken és a szabad kereskedelmen. Ma mindhárom megrendült, nagyrészt magának az Egyesült Államoknak köszönhetően, bár ez túlzottan leegyszerűsítő megközelítés. Figyelmen kívül hagyja azokat az eszményeket és érzelmeket, amelyek a második világháború alatt és után, valamint a hidegháború idején egyesítették a Nyugatot. Ha ízelítőt szeretnénk kapni ebből a szellemiségből, olvassuk el George C. Marshall amerikai külügyminiszter 1947. június 5-én a Harvard Egyetemen elhangzott beszédét, amelyből a Marshall-terv született: egy minden tekintetben kölcsönösségen alapuló modell. A csapatok és a fegyverek segítettek visszatartani a szovjet terjeszkedést, de a nyugati gazdasági intézmények és a NATO a Fulbright-ösztöndíjprogrammal és más kulturális programokkal párhuzamosan fejlődtek, csökkentették a bizalmatlanságot (nemcsak Nyugaton, hanem a Csendes-óceáni térségben is). Ezen felül olyan sajtóorgánumok, mint a BBC, a Voice of America, a Radio Free Europe, majd később a Deutsche Welle eljuttatták az igazság és a szabadság eszméit a fogságban élő nemzetekhez.

A második világháború után kialakult rendszer kétségkívül kedvez azoknak a „gazdag” országoknak, amelyek azt szeretnék, ha minden maradna a régiben. De ezt Washingtonban gyakran nehéz volt elfogadtatni, mivel a szűklátókörű republikánusok gyengítették az olyan nemzetközi intézményeket, mint a Nemzetközi Bíróság kötelező joghatósága, az 1948-as népirtási egyezmény, a tengerjog, a Nemzetközi Büntetőbíróság, az 1972-es ballisztikus rakéták elleni szerződés, a párizsi klímaegyezmény és az iráni atomalku. A Trump-kormány nemcsak a nemzetközi jogot, hanem a bevándorlókkal kapcsolatos amerikai állami és szövetségi törvényeket is megsérti. Úgy tűnik, Trump jóváhagyja a gázai népirtást is, Irán elleni támadásait a Kongresszus nem engedélyezte, és a közelmúltbeli fenyegetése, miszerint elpusztítja az iráni civilizációt, önmagában is a nemzetközi normák megsértését jelenti.

Szinte minden politikai rendszer szenved szűklátókörűségtől, arroganciától és önigazságérzettől. A nyugati világrendben szereplő összes nagyhatalom antidemokratikus hajlamokat mutatott itthon és külföldön egyaránt. Franciaország harcolt Indokína és Algéria függetlensége ellen is; Nagy-Britanniában  (amelynek történelme a világszerte elkövetett gyarmati zsarnokságról szól) szélsőséges rasszizmusú területek léteznek; Németországban pedig a fasizmus újjáéledését tapasztaljuk, különösen keleten. A mai békeszerető hollandok és portugálok véres kezű gyarmatosítók leszármazottai. Az Egyesült Államok és Kanada népirtást követett el őslakos népei ellen, és kormányzati iskolákat kényszerített rájuk, amelyek célja a bennszülött kultúrák megsemmisítése volt.

Túléli-e a globális civilizáció Trumpot és a Nyugat hanyatlását?

Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adhassanak, az elemzőknek ismerniük kell a hanyatlás jellegét és mértékét.​ Ha a MAGA-műveletek három-négy éven belül véget érnek, az Egyesült Államok és partnerei újra összefoghatnak, és folytathatják a békés és bőséges világrend megteremtésére irányuló törekvéseiket. Ha viszont a trumpisták megtartják a hatalmat, 2029 után a hanyatlást nehezebb lesz megfékezni. Természetesen a jövő attól is függ, hogy Kína, India és a BRICS-koalíció többi tagja hogyan fejlődik vagy hanyatlik.  Ma sok amerikait félrevezet a közösségi média, de az ország politikai kultúrája szilárd alapokon nyugszik; sokkal demokratikusabb, mint a múlt nagy birodalmai vagy azok mai leszármazottai. Valószínű, hogy az Egyesült Államok Trump uralma alatt tapasztalt túlkapásait felváltja majd az a fajta liberális és internacionalista politika, amelyet a közelmúltban Bill Clinton és Barack Obama folytatott. Ha így lesz, az a globális civilizáció javát szolgálja. Másrészt, ha az amerikai fasizmus megerősíti hatalmát, az egész emberiség szenvedni fog.

Walter C. Clemens, Jr. véleménycikkének szemléje. 

A teljes írás elolvasható itt: Global Asia