KÜLPOLOGIKA

A béke nem építhető tervrajz szerint

Szerző: | okt 4, 2026 | Elemzés, Háború, Politika

A békeépítés eddigi gyakorlata vegyes eredményeket hozott. Évtizedes nemzetközi erőfeszítések, szakmai tanulási folyamatok és egyre professzionálisabb intézményi keretek ellenére a háborúk befejezése és a béke fenntartása továbbra is kiszámíthatatlan marad, miközben a nemzetközi közösség gyakran ugyanazokat a sablonos recepteket próbálja alkalmazni egymástól alapvetően különböző társadalmakra. A kérdés ezért nem az, van e jó recept a békéhez. A kérdés az, miért nem létezhet egyáltalán egyetlen, mindenhol működő recept.

Erre a kérdésre ad választ a JICA Ogata Sadako Research Institute for Peace and Development 2026-ban megjelent kézikönyve. A szerzők Cedric de Coning, a Norwegian Institute for International Affairs kutatóprofesszora, Tsunetaka Tsuchiya, a JICA Ogata Intézet kutatási asszisztense, aki a kiadás idején a kiotói Tachibana Egyetem docense is volt, valamint Muto Ako, a JICA Ogata Intézet kifejezetten kinevezett kutatója. A kézikönyv a szerzők 2023-as, Palgrave Macmillan kiadónál megjelent tudományos kötetére épül, és annak gyakorlati, a terepen dolgozó szakemberek számára készült verziója.

Bonyolult rendszerek és összetett rendszerek

A kézikönyv központi fogalma az alkalmazkodó békeépítés, amely szakít azzal a hagyományos megközelítéssel, amelyben külső szakértők előre meghatározott béke fogalmat és egy lineáris, ok okozati elméletet visznek be egy konfliktus övezetbe. A szerzők szerint ennek a hagyományos modellnek az alapvető hibája, hogy összekeveri a bonyolult és az összetett rendszereket. Egy rakéta megépítése bonyolult feladat, de ha egyszer kidolgozták a módját, az megismételhető, kiszámítható eredménnyel. A béke azonban nem így működik, a társadalmak önszervező, folyamatosan alkalmazkodó, nemlineáris visszacsatolásokra épülő rendszerek, amelyekben az emberek szabad akarata miatt egy adott helyen sikeres megoldás egy másik kontextusban akár teljesen hatástalan is lehet. A szerzők szerint a nemzetközi békeépítés és fejlesztési gyakorlat régóta egy mérnöki szemléletű modell csapdájában van, amelyben a külföldi szakértők diagnosztizálják a konfliktust, majd lineáris, lépésről lépésre haladó intervenciós tervet dolgoznak ki, amely állítólag megjavítja a bukott államokat. A kézikönyvben írtak alapján ehelyett induktív, tanulás alapú megközelítésre van szükség, amelyet a szerzők a tanulás cselekvésből, cselekvés tanulásból elvvel foglalnak össze.

Öt alapelv

A kézikönyv öt alapelvet határoz meg, amelyek az alkalmazkodó békeépítés gyakorlatát vezérlik. Az első az aktív tanuláson keresztüli alkalmazkodás, amely elfogadja, hogy egy konfliktus jövőbeli alakulása nem jósolható meg pontosan, ezért a tudást folyamatosan, a kontextusspecifikus próbálkozásokból kell újraépíteni. A második a béke belülről történő felépítése, amely szerint a békét nem lehet kívülről rákényszeríteni egy társadalomra, az csakis az érintett közösség aktív részvételéből eredhet. A harmadik alapelv az alkalmazkodó képesség ösztönzése és a függőség elkerülése, amely szerint ha a külső szereplők túlságosan beavatkoznak, és saját elvárásaik szerint próbálják irányítani a folyamatot, azzal megzavarják azokat a visszacsatolási mechanizmusokat, amelyek az önszervezéshez szükségesek. A kézikönyv itt bevezeti a stabilizációs dilemma fogalmát is, amely szerint ha egy nemzetközi békefenntartó művelet túlságosan hatékonyan biztosítja a stabilitást, a hatalmon lévő politikai elitnek kevés ösztönzése marad arra, hogy valódi politikai megállapodásokba fektessen be a fenntartható béke érdekében. A negyedik elv a hosszú távú béke fenntartásába történő befektetés, amely szerint a békeépítés nem hasonlítható egy ház megépítéséhez, amely előre meghatározott ütemterv szerint, lépésről lépésre haladhat, inkább a kertészethez hasonlít, amelyben folyamatos gondozásra van szükség, és a növények a saját tempójukban nőnek. Az ötödik elv az ellenálló közösségek és társadalmak megerősítése, amely szerint a konfliktus a változás normális és szükséges része, a cél nem a konfliktus megszüntetése, hanem az annak békés kezelésére képes társadalmi intézmények kiépítése.

A négy lépéses módszer és egy kasmíri példa

Ezekre az elvekre épül a kézikönyv négy lépéses módszere, a felmérés és elemzés, a célok kitűzése és a tervezés, a végrehajtás és a nyomon követés, végül a reflexió, az alkalmazkodás és az újrakezdés. A négy lépés nem lezárt folyamat, hanem folyamatosan ismétlődő ciklus, mivel a szerzők szerint az összetett kontextusokban egy adott alkalmazkodás csak rövid ideig releváns, mielőtt új dinamikák lépnének életbe. A kézikönyv nyolc esettanulmánnyal illusztrálja a módszer gyakorlati alkalmazását, ezek közül az egyik a Conciliation Resources nevű brit nonprofit szervezet munkáját mutatja be a kasmíri ellenőrzési vonal mentén. A szervezet 2006 óta dolgozik a térségben, és az egyik kevés olyan szereplő, amely egyszerre van kapcsolatban az ellenőrzési vonal mindkét oldalán élő kasmíriakkal. Mivel az india pakisztáni kapcsolatok évek óta stagnálnak, és nincs formális béketárgyalás, a szervezet egy átfogó feltérképezési folyamattal kezdte munkáját, majd civil társadalmi aktivistákkal közös workshopokat tartott, amelyek olyan konkrét, gyakorlati témákra, mint a kereskedelem vagy a légszennyezés, építve nyitottak párbeszédi csatornákat. Az így létrehozott Sulah nevű párbeszédplatform mára az egyetlen magas szintű india-pakisztáni kezdeményezés, amely a kasmíriakat állítja a középpontba, és amely a helyi szintű tapasztalatokat közvetlenül a két főváros felé is becsatornázza.

Összegzés

A kézikönyv zárásaként a szerzők hangsúlyozzák, hogy az alkalmazkodó békeépítés nem csodafegyver, és nem garantálja a sikert, mivel a siker fogalma is eltérő jelentéssel bír az érintett felek számára. Amit a megközelítés biztosít, az egy keretrendszer, amely garantálja, hogy a munkát mindig a kontextusspecifikusság, a részvétel, az alkalmazkodás, az iteráció és a holisztikus szemlélet vezérli. A szerzők szerint amikor egy békeépítési folyamat kudarcot szenved vagy dilemmába fut, az nem arra ösztönzi a gyakorlati szakembereket, hogy a felelősséget a helyi szereplőkre hárítsák, hanem arra, hogy visszatérjenek a közös reflexió teréhez, és onnan folytassák tovább a tanulást. A könyv végső soron azt üzeni, hogy a békeépítés sikertelenségei nem feltétlenül a tudás vagy a tervezés hiányából fakadnak, hanem abból, hogy a nemzetközi gyakorlat túl gyakran próbál kiszámítható, mérnöki megoldásokat alkalmazni egy olyan problémára, amely jellegében sosem lesz kiszámítható. Hogy ez a felismerés mennyire tud majd beépülni a nagy nemzetközi szervezetek napi gyakorlatába, az a szerzők szerint attól függ, mennyire hajlandóak a döntéshozók lemondani arról az illúzióról, hogy a béke felülről, előre megtervezve irányítható.

Forrás