KÜLPOLOGIKA

A „Donroe-doktrína”, avagy a szabályalapú világrend alkonya

Szerző: | jan 10, 2026 | Amerika, Elemzés, Háború, Politika

Donald Trump a Mar-a-Lagó-i birtokán, Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök társaságában köszöntötte szilveszterkor a 2026-os évet, ahol újévi fogadalmaként ennyit kívánt:
„békét a Földön” .

A 2026-os év kezdete a nemzetközi kapcsolatok rendszerének drámai átalakulását hozta el, amelyet a szakértők egyöntetűen a második világháború utáni, szabályalapú világrend egyik legsúlyosabb válságaként értékelnek. Elemzésünkben vezető amerikai és európai think tankek, köztük a Council on Foreign Relations, a Chicago Council on Global Affairs, a Chatham House, a Bruegel és a Danish Institute for International Studies elemzéseit vizsgáljuk, amelyek egybehangzóan arra mutatnak rá, hogy az Egyesült Államok külpolitikájában bekövetkezett fordulat nem csupán elszigetelt események sorozata, hanem egy koherens, új stratégiai doktrína érvényesülése. Ez a „Donroe-doktrína” (a Monroe-elv Trump-féle agresszív újraértelmezése) a nemzetközi jogot és a multilaterális együttműködést alárendeli a nyers erőnek és a vélt nemzeti érdekeknek, amelynek első gyakorlati demonstrációja a Venezuelában végrehajtott katonai akció volt, a következő, potenciálisan még veszélyesebb célpontja pedig Grönland.

A venezuelai precedens

Az események katalizátora a 2026. január 3-i amerikai katonai razzia volt Venezuelában, amelynek során az amerikai különleges erők, szétlőtték a fővárost és elfogták Nicolás Maduro elnököt és feleségét, majd New Yorkba szállították őket bírósági eljárásra. Bár a hivatalos narratíva a kábítószer-kereskedelem elleni harcra hivatkozott, a Council on Foreign Relations (CFR) és a Danish Institute for International Studies (DIIS) elemzői szerint a beavatkozás valódi mozgatórugója a geopolitikai dominancia visszaszerzése volt. Rasmus Sinding Søndergaard (DIIS) rámutat, hogy az akció időzítése és mértéke aránytalan volt a hivatkozott bűncselekményekkel szemben; a cél sokkal inkább annak demonstrálása volt, hogy Washington kész katonai erővel fellépni bármely, számára ellenségesnek ítélt rezsimmel szemben a nyugati féltekén, különösen, ha azok Kínával vagy Oroszországgal ápolnak szoros kapcsolatot. Leslie Vinjamuri (Chicago Council) kiemeli, hogy Kína a venezuelai nyersolajexport 80 százalékát vásárolta fel az előző évben, így az intervenció célja legalább annyira az erőforrásokhoz való hozzáférés megtagadása a riválisoktól, mint a demokráciavédelem. Az akció ideológiai hátterét Stephen Miller, az elnök belbiztonsági tanácsadójának szavai világítják meg legélesebben, aki a CNN-nek adott nyilatkozatában leszögezte, hogy a világot nem a „nemzetközi finomságok”, hanem az erő, az erőszak és a hatalom „vas-törvényei” irányítják. Michael Froman (CFR) elemzése szerint ez a nyilatkozat a Trump-doktrína legtisztább megfogalmazása, amely szakítást jelent azzal a történelmi konszenzussal, miszerint az amerikai érdekeket a szabályok rendszere szolgálja a legjobban. Ehelyett az Egyesült Államok a szuverenitás és a területi integritás normáit félresöpörve, a puszta hatalomgyakorlást tekinti a rendfenntartás eszközének. Ez a szemléletváltás készítette elő a terepet a következő, a NATO szövetségi rendszerét alapjaiban fenyegető lépéshez: a Grönlandra irányuló nyomásgyakorláshoz.

Grönland célkereszben

A venezuelai sikeren felbuzdulva Donald Trump és adminisztrációja tehát ismét, és ezúttal sokkal fenyegetőbb hangnemben fordult Grönland felé. Ez a retorika túllépett a puszta vásárlási szándékon; a Fehér Ház tisztviselői immár a kényszerítés lehetőségét is felvetették Dánia, egy NATO-szövetséges ellen. A DIIS kutatói, Mikkel Runge Olesen és Ulrik Pram Gad részletesen elemzik Grönland stratégiai jelentőségét. A sziget földrajzi helyzete kulcsfontosságú az Észak-Amerika felé irányuló ballisztikus rakéták korai előrejelzésében, valamint a GIUK-rés (Grönland-Izland-Egyesült Királyság közötti tengeri átjáró) ellenőrzésében, amely az orosz tengeralattjárók Atlanti-óceánra való kijutásának fő útvonala. A Pituffik Űrbázis (korábban Thule) az amerikai rakétavédelmi rendszer sarokköve. Ugyanakkor a szakértők rámutatnak az amerikai követelések abszurditására is. Például az 1951-es védelmi megállapodás és annak későbbi kiegészítései révén az Egyesült Államok már most is rendelkezik mindazon katonai jogosultságokkal, amelyekre biztonsági szempontból szüksége van. A Bruegel elemzése szerint a hidegháború csúcsán 15 000 amerikai katona állomásozott a szigeten; ma ez a szám mintegy 150, de nem jogi korlátok, hanem amerikai döntés miatt. Dánia és Grönland nyitott lenne a jelenlét bővítésére a meglévő keretek között, így a szuverenitás átruházásának követelése nem biztonsági szükségszerűség, hanem birodalmi ambíció. A Chatham House nemzetközi jogi szakértője, Marc Weller professzor elemzése megerősíti, hogy Dánia igénye Grönlandra jogilag kikezdhetetlen. A hágai Állandó Nemzetközi Bíróság 1933-as ítélete, valamint az ENSZ 1953-as határozata, amely Grönlandot a Dán Királyság integráns részeként ismerte el, szilárd alapot teremt. Maga az Egyesült Államok is elismerte Dánia szuverenitását több ízben: először 1917-ben, a dán Nyugat-India (ma Amerikai Virgin-szigetek) megvásárlásakor, majd az 1951-es szerződésben. Weller érvelése szerint az a tény, hogy Truman elnök 1946-ban 100 millió dollárt ajánlott a szigetért, önmagában is a dán tulajdonjog elismerése volt, hiszen csak attól lehet vásárolni, akit tulajdonosnak tekintünk.

Miért nem eladó a sziget?

Trump és az adminisztrációja Grönlandot gyakran, mint kiaknázatlan erőforrásokban gazdag területet és stratégiai ingatlant kezeli, figyelmen kívül hagyva a helyi lakosság akaratát és a gazdasági realitásokat. Astrid Nonbo Andersen (DIIS) kiemeli, hogy a grönlandi nép önrendelkezési joggal rendelkezik, amelyet a 2009-es önkormányzati törvény garantál. Grönland nem Dánia tulajdona, hanem a Dán Birodalom része, így Dánia nem adhatja el a szigetet a lakosság beleegyezése nélkül. Az 1953 utáni gyarmati múlt traumáiban gyökerezik egy bizalmatlanság, amikor is a dán állam asszimilációs kísérletei során emberi jogaikat rendszerszinten sértették meg. Ez a bizalmatlanság olyan tragédiákban gyökerezik, mint ami például a „kísérleti gyerekek” tragédiája volt, amikor huszonkét grönlandi gyermeket szakítottak el családjuktól azzal a céllal, hogy Dániában „mintapolgárokká” neveljék át őket. A terv az volt, hogy belőlük hozzák létre az új, dánul beszélő grönlandi elitet, ám a kísérlet eredménye nem a felemelkedés, hanem a gyermekek teljes elidegenedése, anyanyelvük elvesztése és hazatérésük után árvaházi elhelyezésük lett. Hasonlóan mély nyomot hagyott a kollektív emlékezetben az 1960-as és 70-es évek hírhedt „spirálkampánya”, amelynek során a dán egészségügyi hatóságok adminisztratív úton, gyakran a nők és kamaszlányok tudta vagy beleegyezése nélkül helyeztek fel méhen belüli fogamzásgátló eszközöket (IUD), drasztikusan beavatkozva a nők testi önrendelkezésébe és a sziget demográfiai jövőjébe. Ehhez társult a „jogi apátlanok” évtizedekig tartó intézményesített diszkriminációja. Ők olyan, dán apáktól és grönlandi anyáktól származó gyermekek voltak, akiktől a dán jogrendszer megtagadta az öröklési jogot és az apa nevének viselését, másodrendű állampolgárként kezelve őket saját hazájukban. Andersen rávilágít, hogy ezek a történelmi tapasztalatok alapvetően határozzák meg a mai közhangulatot, vagyis a grönlandiak megtanulták, milyen árat fizetnek azért, ha mások döntenek a fejük felett a sorsukról a fejlődés nevében, ezért utasítják el ma olyan hevesen, hogy tárgyként kezeljék őket egy amerikai ügyletekben. Mindezek mellett a Bruegel gazdasági szempontokat figyelembe vevő elemzése rámutat a dán jóléti modell és az amerikai területi státusz közötti szakadékra. A grönlandi lakosság jelenleg ingyenes egészségügyi ellátást, oktatást és jelentős szociális juttatásokat élvez, amelyeket Dánia évi több mint 550 millió eurós blokktámogatással finanszíroz. Ezzel szemben az Egyesült Államok tengerentúli területei (mint Puerto Rico vagy Amerikai Szamoa) lényegesen rosszabb szociális mutatókkal és magasabb szegénységi rátával rendelkeznek. A grönlandiak mindössze 6%-a támogatná az Egyesült Államokhoz való csatlakozást, és a lakosság többsége számára a dán modell biztonsága felülírja az amerikai ígéreteket. A ritkaföldfémek kiaknázása, amely gyakran felmerül amerikai érvként, a zord körülmények és a hiányos infrastruktúra miatt kereskedelmileg jelenleg nem életképes állami szubvenciók nélkül, így Grönland gazdaságilag inkább teher, mint nyereség lenne Washington számára.

Transzatlanti válasz és a NATO jövője

A grönlandi válság legsúlyosabb következménye a NATO egységének megbomlása lehet. A Bruegel intézet elemzői, Marco Buti és Moreno Bertoldi arra figyelmeztetnek, hogy ha az Egyesült Államok katonai lépéseket tenne egy szövetséges területén, az a NATO de facto végét jelentené. Az európai vezetők, tanulva a 2025-ös kereskedelmi tárgyalások kudarcaiból, keményebb álláspontot képviselnek. A Bruegel három „ne tedd” szabályt fogalmaz meg az EU számára: nem szabad bízni abban, hogy Trump meghátrál (TACO-elv azaz a „Trump always chickens out” elvetése), nem szabad tartalmi engedményeket tenni eljárási ígéretekért, és nem szabad véglegesnek tekinteni semmilyen megállapodást. Javaslatuk szerint az EU-nak akár katonai jelenléttel is demonstrálnia kellene elkötelezettségét Grönland védelme mellett, ami elrettentő erővel bírna, hiszen az amerikai kongresszus aligha finanszírozna egy fegyveres konfliktust a legközelebbi szövetségesekkel szemben.

A helyzet iróniája, hogy miközben az Egyesült Államok Kínát és Oroszországot jelöli meg fő riválisként, a szabályalapú rend ilyen mértékű aláásása éppen Peking és Moszkva malmára hajtja a vizet. Ha a világ vezető demokráciája legitimálja a területi hódítást és a szférák szerinti felosztást, azzal  egyfajta engedélyt ad más nagyhatalmaknak is hasonló lépésekre Tajvan vagy Ukrajna esetében. Dánia számára a „szuper-atlanticizmus” korszaka avagy a feltétlen lojalitás politikája véget ért. Mikkel Runge Olesen (DIIS) szerint a dán külpolitika kénytelen lesz európai irányba fordulni, mivel az amerikai biztonsági garancia megkérdőjeleződött. S noha a katonai invázió esélye Grönlandon alacsonyabb, mint Venezuelában volt, a diplomáciai nyomásgyakorlás tartós maradhat.

Belpolitikai fékek és a jövő kilátásai

A válság kimenetele nagyban függ az amerikai belpolitikai dinamikáktól is. A Chicago Council és a Bruegel elemzései rámutatnak, hogy a Kongresszus lehet az utolsó fék az elnöki ambíciók előtt. A Szenátus 2026. január 8-i szavazása, amely a Venezuelával kapcsolatos további katonai lépéseket kongresszusi jóváhagyáshoz kötötte, jelzi a törvényhozás ellenállását. Az amerikai közvélemény 73 százaléka ellenzi a katonai erő alkalmazását Grönland ellen, és a sziget megvásárlása is népszerűtlen a magas költségek miatt. A stratégiai cél tehát Dánia és Grönland számára az időhúzás a 2026. novemberi félidős választásokig, abban a reményben, hogy a politikai erőviszonyok megváltozása gátat szab a Fehér Ház területszerzési törekvéseinek.

Összességében a think tankek elemzéseiből egy viszonylag sötét kép rajzolódik ki, hiszen 2026 elejére az Egyesült Államok a globális stabilitás garanciavállalójából a bizonytalanság fő forrásává vált. A „Donroe-doktrína” nem csupán Latin-Amerikát fenyegeti, hanem a Nyugat belső kohézióját is, miközben paradox módon éppen Kína és Oroszország malmára hajtja a vizet azzal, hogy legitimálja a területi hódítást és az erőpolitikát a nemzetközi rendszerben.

Források

Szerző: Jánó Imre