írta: Ari Roland

A Koreai-félsziget már korai államiságától kezdve Kína kulturális befolyása alatt állt, az első direkt hatások érvényesülését i. e. 108-ra teszik a kutatók. A történelem előrehaladtával a két térség kapcsolata egyre több területre terjedt ki, Korea kettészakadását követően pedig Phenjan különösen szorosra fűzte a Pekinggel való viszonyát. Napjainkra ennek intenzitása csökkenni látszik, hiszen kölcsönös elégedetlenség, diplomáciai nehézségek és nagyhatalmi játszmák terhelik a propaganda által fényesnek láttatott köteléket. Ennek tükrében érdemes áttekinteni, milyen főbb tendenciák és mérföldkövek formálták Észak-Korea és Kína államközi kapcsolatait a kezdetektől napjainkig.

A patrónus

Észak-Korea 1948. évi megalapítását és a Kínai Népköztársaság 1949-es kikiáltását követően utóbbi szinte azonnal Phenjan egyik legfőbb támogatójává lépett elő, aminek több oka is volt. Egyrészt, Pekingnek ideológiai kötelessége volt az új kommunista állam pártfogolása, amely akkor még közelebb állt a marxizmus-leninizmushoz, saját eszméjét, a dzsucsét csak később dolgozta ki. Másrészt, Mao Ce-tung kínai elnök saját befolyási övezetét kívánta kiépíteni Ázsiában, amivel erőt próbált demonstrálni nemcsak a Nyugat, de Moszkva és a szovjet blokk felé is.

A gyakorlati segítségnyújtás első megnyilvánulására a koreai háború (1950–1953) alatt került sor. Miután Észak-Korea alapító elnöke, Kim Ir Szen Maót és Sztálint egyaránt kijátszva engedélyt kapott a Dél elleni offenzíva megindítására, csakhamar szorult helyzetbe került. Az Egyesült Államok vezette ENSZ-csapatok már a kínai határ közelében jártak, mikor Peking a beavatkozás mellett döntött. Mao ún. „népi önkénteseket” küldött Koreába, így megakadályozva, hogy Kína tőszomszédságában amerikai egységek állomásozzanak. Ez jelezte a kezdetét annak a hozzáállásnak, amely Észak-Koreát Peking szemében elsősorban egy hasznos ütközőállammá tette.

Sztálin halála után a kínai részvétel is egyre bizonytalanabbá vált, Peking pedig elkezdte sürgetni a fegyverszüneti tárgyalásokat, amelyre még 1953-ban sor is került. Annak ellenére, hogy pártfogoltja, Kim Ir Szen nem könyvelhetett el egyértelmű győzelmet, Mao sikeresen demonstrált erős érdekérvényesítési képességet Washington felé, ezzel pedig sokat profitált a konfliktusba való beavatkozásból. A megsebzett Észak-Korea is jelentős részben kínai támogatásból épült újjá: Peking 1955-ben 800 millió jüant folyósított a Kim-rezsim számára. Ez a fajta segítségnyújtás, kiegészítve a Moszkvából érkező szállítmányokkal többé-kevésbé a hidegháború egészére jellemző volt, elsősorban Kína aktuális gazdasági állapotának függvényében.

A Pekinggel ápolt szoros kapcsolatokat Észak-Koreában is igyekeztek hangsúlyozni, sőt a propaganda szerves részévé tették. Kim Ir Szen gyakran hivatkozott a Kínában 1919 és 1940 között töltött időszakra úgy, mint a kommunizmus eszméjének megismerésével telt hasznos tanulóévekre.

Kölcsönös elégedetlenség

1991-ben a Szovjetunió felbomlásával Észak-Korea elveszítette egyik legfőbb
támogatóját. A helyi tervutasításos gazdaság nem volt képes a lakossági igények kielégítésére, Kína pedig nagyban csökkentette a segítségnyújtás mértékét. A pekingi vezetés nemcsak hogy magas inflációval és a belföldi vállalatok között kialakult adósságháromszöggel küzdött, de egyúttal elítélte a még 1983-ban, Cson Duhvan dél-koreai elnök ellen Burmában elkövetett észak-koreai bombamerényletet is. Mindezek a segélyezés szinte teljes beszüntetéséhez vezettek.

Külföldi támogatás hiányában Észak-Korea pusztító éhínséggel nézett szembe. A „gyötrelmes menetelésnek” vagy „erőltetett menetnek” fordított katasztrófa időben összekapcsolódott a Kim Ir Szen utódja, Kim Dzsongil által megindított atomprogrammal, így még kevesebb pénzügyi forrás jutott a lakosság ellátására. Az immár nukleáris arzenállal felvértezett Észak-Korea új magabiztosságot nyerve folytatta a nemzetközi közösség provokálását, Kína azonban ezen akciók többsége felett már szemet hunyt. Tette ezt főként azért, mert a nyugati hatalmak által szorgalmazott atommentesítéssel szemben a rövid távú regionális stabilitást helyezte előtérbe, Észak-Korea pedig ebből a szempontból különösen nagy stratégiai kockázatot jelentett, amelyet Peking igyekezett óvatosan megközelíteni.

A két ország kapcsolata a felszínen továbbra is felhőtlennek mutatkozott. Kim Dzsongil 2010-ben fiával, Kim Dzsongunnal Kínába látogatott, elsősorban azért, hogy leendő utódját elismertesse a pekingi kormányzattal, amelyet akkor Hu Csin-tao leköszönő elnök és alelnöke, Hszi Csin-ping képviselt. Az észak-koreai vezető egyúttal régi otthonát is felkereste, amely az ötvenes évek háborúja idején menedékül szolgált neki és testvérének, ezzel szimbolikus jelentőséget is biztosítva utazásának.

2011-ben meghalt Kim Dzsongil, fia pedig már uralma első éveiben több olyan lépést tett, amellyel kiváltotta Peking ellenszenvét. Ilyen volt a kínai vezetéssel kivételesen jó kapcsolatot ápoló Csang Szongthek kivégzése, akiben Kim Dzsongun hatalmi riválist látott. Csang Kim nagynénjének, Kim Gjonghinak a férje volt, emellett pedig a kínai típusú, Teng Hsziao-ping és Csu Zsung-csi nevével fémjelzett gazdasági reformfolyamat elkötelezett hívének számított; szorgalmazta a sencseni minta és a különleges gazdasági övezetek meghonosítását. Mindezek fényében a kivégzés különösen rosszul érintette a rezsim északi szomszédját.

Ezzel szinte egy időben, ugyancsak 2013-ban lépett elő Kína elnökévé Hszi Csin-ping, aki már egy kevésbé toleráns Észak-Korea-politikát fogalmazott meg. Nemcsak hogy elítélte a Phenjan által ugyanazon évben kilátásba helyezett, Muszudan közepes hatótávolságú ballisztikus rakéta tesztkilövését – mely végül elhalasztásra került –, de bejelentett egy, a koreai határra tervezett hadgyakorlatot is. Ezen politizáláshoz lendületet adott a Li Mjongbak és Pak Kunhje dél-koreai elnökök által képviselt, Kína felé történő nyitás is.

Phenjan nem késlekedett a válaszreakciókkal. Kim amellett, hogy nem tett eleget a szokássá vált,
észak-koreai vezetők által Pekingben tett látogatásnak, folytatta az ugyancsak tradíciónak számító provokáló műveletek végrehajtását. 2016-ban a hangcsoui G20-találkozó alkalmával, majd egy évvel később a kínai Egy Övezet, Egy Út projekt egy hasonló megbeszélésére időzítve lőtt ki Észak-Korea közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákat. Ezen események és tendenciák mélypontra sodorták a két ország viszonyát, amelyből Washington igyekezett hasznot húzni. Mind Barack Obama, mind Donald Trump sürgették Pekinget, hogy csatlakozzon a Kim-rezsim elleni szankciókhoz, ez pedig a két ázsiai ország kereskedelmi kapcsolatainak drámai leépüléséhez vezetett. 2017-ben a kínai import 33%-kal, az oda tartó export 90%-kal csökkent, míg 2018-ra a büntetőintézkedések eredményeképp Észak-Korea teljes külkereskedelmi forgalma az előző évi érték 50%-ára esett vissza.

Az amerikai maximális nyomásgyakorlás politikájával kiegészülve ez különösen nehéz helyzet elé állította Phenjant, Kim Dzsongun pedig kénytelen volt újragondolni korábbi külpolitikai elképzeléseit. Felismerte a külföld felé nyitás, valamint a Kínától való függetlenedés gazdasági és diplomáciai jelentőségét. Ennek fényében hangzott el híres, 2018 újévén mondott beszéde, illetve került sor a phjongcshangi téli olimpián történő közös koreai részvételre, ami a Mun Dzsein dél-koreai és Trump amerikai elnökökkel lefolytatott csúcstalálkozók nyitányaként szolgált.

Mindezek hatására Peking is rákényszerült arra, hogy stratégiát váltson. Hszi Csin-ping nem kívánt kimaradni a nagy jelentőségűnek ígérkező regionális egyeztetésekből, így ő maga kezdeményezett találkozót az észak-koreai vezetővel. Kim Dzsongun felesége, Ri Szoldzsu kíséretében szimbolikus látogatást tett Pekingben, ez pedig a diplomáciában a lassú közeledés egy új korszakát, a propagandában viszont a szoros államközi kapcsolatok töretlen ápolását jelezte.

Moszkva színre lépése

2020-ra éles fordulat állt be az észak-koreai külpolitikában. Phenjan nyíltan szembefordult a
dél-koreai Mun-kormányzattal, aláásva az addigi diplomáciai erőfeszítések eredményeit. Emellett a koronavírus-járványra válaszul Észak-Korea lezárta Kínával közös határát, a közeli Hjeszan városa pedig gyakorlatilag karantén alá került. Ezzel az ország szinte teljesen felfüggesztette külkereskedelmi kapcsolatait, kritikus ellátási nehézségek elé állítva a lakosságot.

Az egészségügyi veszélyhelyzet elmúltát követően a Kim-rezsim igyekezett új külpolitikai távlatok után nézni. Észak-Korea és Oroszországgal fokozta együttműködését, mely addig nagyrészt az előbbi nukleáris programjának támogatására korlátozódott. Az Ukrajna ellen indított inváziót Phenjan kezdetben fegyverekkel, majd 2024 őszétől katonai egységekkel is támogatta. Az Oroszország által kínált hadi exportpiac átmeneti ipari fellendülést hozott Észak-Koreában, elősegítve a Kim Dzsongun által vizionált, Kínától való függetlenedés megteremtését.

Moszkva patrónussá történő előlépését Peking gyanakvással szemlélte, féltve saját regionális stratégiai pozícióját. Mindez a Kína és Észak-Korea kapcsolatát terhelő ellentétek felszínre kerüléséhez vezetett, melynek egyik jeléül a 2025 áprilisában lezajlott kémügy szolgált. Kínában dróntechnológiai titkok megszerzését végző észak-koreai ügynökök tevékenységét fedték fel, melynek eredményeképp egy egész informatikai hálózat tagjait toloncolták ki az országból. A kínai külügyminisztérium ezt „barátságos szomszédok” között lezajlott személycsereként értékelte, fenntartva a felhőtlen államközi viszony látszatát mind a belföldi, mind a nemzetközi közösség felé.

Várható tendenciák

Oroszország egyre növekvő gazdasági és politikai jelentősége kérdéseket vet fel Kína mint a legfőbb patrónus szerepét illetően, azonban az kétségtelen, hogy Pekingnek stratégiai érdeke fűződik a
Kim-rezsim uralmának fenntartásához. Amellett, hogy egy dél-koreai irányítással végbemenő egységfolyamat következményeként Hszi Csin-ping országa tőszomszédságában számíthatna amerikai jelenlétre, a phenjani vezetés összeomlása által kiváltott menekülthullám sokkhatásként érné Kínát, amelyet jelenleg igyekszik megakadályozni. Mindezen felül Észak-Korea nukleáris kapacitása is aggodalomra adhat okot, tovább növelve Peking regionális bizonytalanságoktól való félelmét.

Ezzel összhangban nem várható drasztikus szakítás Kína és Észak-Korea között, ezt pedig több közelmúltbeli esemény és tendencia is igazolja. Egyrészt, Peking az utóbbi időben a nemzetközi szankciók hatálya alatt sem adta fel Phenjan gazdasági megsegítését, erre pedig a Jalu folyót átszelő Kínai–Koreai Barátság Hídja által a lehető legnagyobb diszkréció mellett nyílt lehetősége. Másrészt, még 2023-ban is Kínával folytatta le Észak-Korea a külkereskedelme 98%-át, egyértelműen jelezve a két ország között fennálló kapcsolat jellegét és szorosságát.

A regionális és nemzetközi átrendeződés azonban nem hagyta érintetlenül az államközi viszonyok alakulását. Várható az ideológiai színezet fokozottabb hangsúlyozása, lévén, hogy Oroszország támogatói szerepkörének tágulása számos külpolitikai tényező kapcsán súlyponteltolódással járhat Phenjan számára. Azaz, a Kínával ápolt kapcsolatok esetében inkább ceremoniális jellegű fenntartásra, míg Moszkva tekintetében a közös érdekek lényegi érvényesítésére lehet számítani, így az sem elképzelhetetlen, hogy az Orosz Föderáció – az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjaként – hivatalos közleményben ismerje el Észak-Korea atomhatalmi státuszát, korlátozva a nemzetközi közösség mozgásterét a nukleáris semlegesítés ügyében.

Peking eddig igyekezte a nyilvánosság előtt távolt tartani magát a kiépülőben lévő Moszkva–Phenjan tengelytől, bizonyos fejlemények azonban ezen hozzáállás felülvizsgálatára engednek következtetni. Az egyik legszembetűnőbb jel Vang Ji kínai külügyminiszter az Európai Unió diplomatáinak tett beismerése volt, mely szerint Peking nem tűrheti Oroszország katonai vereségét, de egyes jelentések kínai kikötőkben talált, az ukrán frontra szánt észak-koreai hadiszállítmányok meglétét is valószínűsítik. Peking minden ez irányú feltételezésre tagadással reagált, a regionális és hatalmi álláspontok elmozdulásának fokozatosságát sejtetve.

Források:

Bermingham, F. (2025, July 4). China tells EU it does not want to see Russia lose its war in Ukraine: Sources. South China Morning Post.

Csoma, M. (2023). Phenjani exodus. L’Harmattan.

Csoma, M. Szemben a világgal. Nemzetközi büntetőintézkedések és autarkia. Rubicon, 2023/1.

De Mente, B. L. (2022). A koreai észjárás. Ismerkedés a kortárs koreai kultúrával. Pallas Athéné.

Dikötter, F. (2022). Kína Mao után. Park Kiadó.

Fifield, A. (2020). Kim Dzsongun. Az észak-koreai diktátor felemelkedése és uralma. Libri.

Háda, B. A koreai háború. Rubicon Bukazin. Hidegháború, 2025/1-2.

Kong, L. (2025, May 7). North Korean spy drama in China may signal Beijing’s unease over growing Pyongyang-Moscow ties. The Conversation. https://theconversation.com/north-korean-spy-drama-in-china-may-signal-beijings-unease-over-growing-pyongyang-moscow-ties-255698

https://www.scmp.com/news/china/diplomacy/article/3316875/china-tells-eu-it-cannot-afford-russian-loss-ukraine-war-sources-say

Lee, S. Y. (2023). Észak-Korea hercegnője. Kim Dzsongun húgának története. Gabo.

Miyamoto, S. (2025, March 12). Can Trump Restart Talks With North Korea? The Diplomat. https://thediplomat.com/2025/03/can-trump-restart-talks-with-north-korea/

Niquet, V. (2025, June 18). China and North Korea: Evolving dynamics since the outbreak of the war in Ukraine. Fondation pour la reecherche stratégique. https://www.frstrategie.org/en/programs/korea-security-and-diplomacy-program/china-and-north-korea-evolving-dynamics-outbreak-war-ukraine-2025

Pak, D. H. (2020). Békeszerető atomhatalom? Kim Dzsongun Észak-Koreája. I. P. C. Könyvek.