Háború és fegyverszünet 

Az 1990-es évek elején Moldova nem az egyedüli olyan szovjet állam volt, amelyet a szétszakadás veszélye fenyegetett. Megválaszolatlan kérdés volt, hogy a Szovjetunió, a szétesése esetén, a 15 tagállamra, vagy, egy matrjoska-babához hasonlóan minden tagállam további kisebb államokra fog-e bomlani. Oroszországban ez a kérdés vezetett például a véres csecsenföldi háborúkhoz, Grúziában pedig a mai napig fennálló abháziai és dél-osszétiai konfliktushoz. A függetlenség kimondása után hamarosan mindkét említett új szakadár állam választásokat tartott, amiket Moldova bojkottált, eredményüket pedig nem ismerte el. A választás eredményeképpen Transznisztria elnöke Igor Smirnov lett, aki 10 éven át töltötte be ezt a pozíciót. A transznisztriai Legfelső Tanács 1990. szeptember 2-án megszavazta a Szovjetunióhoz való csatlakozást, aminek erős szimbolikus jelentőségén kívül nagyobb eredménye nem lett, ugyanis a szuperhatalom alig több mint egy évvel ezután széthullott.

A Dnyeszter bal partján 1990 őszén elkezdődtek a fegyveres összecsapások. Az első érintett térség Dubasari volt, ahol már november első napjaiban három halálos áldozata volt a harcoknak a moldovai rendőrség és a szeparatisták között. 1990-91 telén a transznisztriai hatóságok nem hivatalos katonai alakulatokat, úgynevezett munkáskülönítményeket állítottak fel a harcra, majd 1991-ben megalakult a Köztársasági Gárda is. Az augusztusi moszkvai puccskísérletet, mely a széthulló kommunista rendszer megmentését kívánta elérni (mely törekvés sikertelennek bizonyult), Transznisztriában nagy örömmel fogadták, Moldova pedig elítélte. Ugyan 1991-re a chisinaui elit nagy része elfogadta a „két-állam-doktrínát”, azaz Moldova és Románia nem egyesítését, amivel a transznisztriai oroszok és ukránok legnagyobb félelme elhárult, a folyamatot már nem lehetett visszafordítani. Emellett Moldova 1991-ben kimondta a teljes önállóságát, végleg elszakadva a Szovjetuniótól.

1991 végén felgyorsult a „kúszópuccs”, ami a transznisztriai közigazgatás teljes szeparatista átvételét jelentette, sokszor jelentős áldozatokkal: a közigazgatási épületek, a városházák, a rendőrállomások, az iskolák, a rádióállomások és a sajtó épületei mind transznisztriai kézre kerültek. A moldáv lakosság gyakran előlánccal vette körbe ezeket az épületeket, így próbálva megakadályozni, hogy szeparatista kezekbe kerüljenek. Moldova ugyanis, mivel egyrészt el akarta kerülni a nagyfokú aggressziót és a konfliktus eszkalálódását, másrészt mert a katonasága nem tudta volna felvenni a harcot az erősebb transznisztriai erőkkel, ekkor még nem avatkozott be, nem próbálta megállítani a közigazgatás elfoglalását. Először 1991. december 13-án lőtt vissza a moldovai rendőrség a szeparatistákra, Dubosariban, egy közigazgatási épület védelme közben. 1992 tavaszára tovább terjedtek a harcok, és Moldovában március 28-án szükségállapotot vezettek be a hatóságok. Ezzel egy időben a gagauzokkal való konfliktus is eszkalálódott, akik rendszeresen törtek be Moldova déli részére fosztogatás céljából. 1992 május-júniusára a transznisztriai harcok a tetőpontra értek, amikor Tighina (oroszul Bender) városáért csapott össze a két fél. A település ugyan a Dnyeszter Moldova felőli oldalán van, Transznisztria mégis magáénak mondta, így kerülhetett sor június 19-21. között egy döntő csatára a városban. Az orosz 14. hadsereg, kisegítve a szeparatistákat, bevonult a városba, és kiűzte a védekező moldovai erőket. A csatában több száz ember veszítette életét, és százezer ember menekült el a térségből. A tighinai ütközetet a transznisztriai média a háború Sztálingrádjaként tüntette fel, az orosz beavatkozást a második világháború fordulópontjának tekinthető sztálingrádi csatában tanúsított „hősies ellenálláshoz” hasonlította.

A 14. hadsereg már a konfliktus kitörése előtt is a térségben állomásozott. Ugyan Moldova megkapta azokat a szovjet erőket, amik a Szovjetunió felbomlásakor a Dnyesztertől nyugatra, azaz nem Transznisztriában állomásoztak, a túlparton lévő haderő az orosz hadseregbe lett integrálva. A harcokban való segítség mellett a 14. hadsereg fegyvereket és kiképzést biztosított a szeparatistáknak, a parancsnoka, Aleksandr Lebed tábornok mindenben támogatta Smirnov elnököt. Lebed a chisinaui politikusokat háborús bűnösnek, Moldovát pedig fasiszta államnak nevezte, mint ahogyan az orosz vezetés hasonló szavakkal illeti Ukrajnát a jelenleg zajló háborúban. A tábornok egyébként a transznisztriai hatóságokat sem méltatta szép szavakkal, korruptnak nyilvánította őket, valamint azt állította, hogy „elegem van abból, hogy csalók álmán és biztonságán őrködök”. Lebed célja a transznisztriai oroszok védelme volt, a harcok elcsendesülése után Jelcin elnök parancsa ellenére, amely a 14. hadsereg kivonására szólította fel, a tábornok a térségben maradt, ugyanis attól félt, hogy az orosz csapatok hirtelen eltűnése káosszal és a konfliktus újrakezdésével fenyegetne.

A tighinai ütközet, a háború legfontosabb csatája tehát a szeparatisták győzelmével zárult. A várost irányításuk alá vonták, és mind a mai napig meg is tartották. 1992. július 21-én Moldova és Oroszország tűzszünetet kötött. Moldova korábban próbálkozott az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ, angolul CSCE) bevonásával: július 10-én egy békefenntartó küldetés létrehozását kérték. Ennek azonban előfeltétele lett volna egy működő tűzszünet, amit ekkor még nem kötöttek meg, így ez a próbálkozás kudarcba fulladt. Snegur moldovai elnök megegyezett Jelcinnel a harcok azonalli beszüntetésében és egy demilitarizált zóna létrehozásában, amely a Dnyeszter mindkét partján 10-10 km széles lett volna, és magában foglalta volna Tighina városát is. Emellett megegyeztek a békés rendezés elveiben, miszerint figyelemben kell tartani Moldova területi integritását, ugyanakkor azt is kimondták, hogy Transznisztria különleges státuszt igényel, és a lakóinak jogukban áll hovatartozásukról dönteni abban az esetben, ha Moldova egyesülne Romániával – bár ez 1992 nyarán már egyre kevésbé volt valós félelem. A tűzszünet fenntartására és ellenőrzésére létrehoztak egy szervet Közös Irányító Bizottság néven, amelybe Moldova, Oroszország és Transznisztria is ad rendfenntartó egységeket: 10 megfigyelőt fejenként, és összesen 6.000 katonát biztosít mindhárom fél (5 orosz és 3-3 moldovai és transznisztriai zászlóalj). A szerv beavatkozhat, ha a tűzszünetet bármelyik fél megsértené.

A tűzszünet aláírása után némiképp normalizálódott a viszony a harcoló felek között. Moldova beszüntette a szükségállapotot, Transznisztria pedig folytatta Moldova gáz- és áramellátását. A tűzszünetet ugyan kisebb összecsapások követték, egyik fél sem szegte meg igazán. A háborúban, bizonyos források szerint néhány száz vagy akár több ezer ember is meghalt, és nagyjából százezer ember vált menekültté. Ez a posztszovjet térség többi háborújához viszonyítva meglehetősen kevés, ami azzal magyarázható, hogy ez a konfliktus nagyrészben ideológiai harc volt. Nem került sor etnikai tisztogatásra, kivégzésekre, nagymértékű bombázásra vagy terrortámadásokra, mint például a csecsen háborúkban. Béke ugyanakkor sosem született.

A tartós béke gátjai

Ugyan a helyzet mára valamelyest normalizálódott, békeszerződés kötésére, vagy akármilyen más megállapodásra a felek között, amely a konfliktust végleg lezárná, nem került sor. Mindez legfőképpen annak köszönhető, hogy közvetlenül a háború után számos ok miatt lehetetlen volt egy ilyen szerződés aláírása, ami status quo megszilárdulásához vezetett, megnehezítve az esetleges jövőbeli tárgyalásokat. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ, angolul OSCE) szerint négy fő gátja volt a tartós rendezésnek. 

Az első és talán a legfontosabb akadályt a nyelvi és etnikai problémák jelentették. Mint fentebb olvasható, az egész konfliktus kirobbantója egy nyelvtörvény volt, amely Moldovában a románt tette hivatalos nyelvvé, az orosz nyelvet „interetnikai kommunikációs nyelvként” definiálta, a gagauz nyelvet pedig megvédeni kívánta. A törvény 7-es cikkelye továbbá előírta azt is, hogy olyan személyeknek, akik a munkájuk során más állampolgárokkal lépnek kapcsolatba (például egészségügy, oktatás, tömegközlekedés, média), kötelező a román és az orosz, valamint gagauz többségű területeken a gagauz nyelv ismerete. A törvény 5 év haladéki időt írt elő, így 1994-ben lépett volna érvénybe ez a jogszabály, ami elsőre egészen szimmetrikusnak látszik a lakosságra nézve, ugyanis a kettő leghasználtabb nyelv ismeretét tette volna kötelezővé. Valójában ez a törvény azonban rendkívül asszimetrikus volt, ugyanis oroszul szinte mindenki beszélt, mivel 1989 előtt ez volt a hivatalos nyelv. Így a román lakosságnak tulajdonképpen semmilyen változást nem hozott volna, a transznisztriai szlávoknak azonban igen, hiszen nekik meg kellett volna tanulniuk románul: eddig nem beszélték a nyelvet, mert nem volt rá szükség. Transznisztria 1992-ben eltörölte a törvényt, így visszaállt az orosz mint hivatalos nyelv, valamint a románt is cirill abc-vel kellett írni. Transznisztria számos román nyelven működő iskolát zárt be, egyfajta megtorlásként azért, hogy Moldova orosz iskolákkal tette ugyanezt 1989 után. A nyelvi és etnikai problémát tovább fokozta, hogy a háború után több mint 30.000 orosz és ukrán ember hagyta el Moldovát és költözött Transznisztriába. A 7-es cikkely Moldovában az előírt dátumnál később és valamelyest enyhítve, de érvénybe lépett.

A második békés rendezést megakadályozó tényező szintén etnikai természetű. A transznisztriai ellentétek egyik kiváltó oka az orosz és ukrán lakosság félelme volt egy esetleges Romániával való egyesüléssel kapcsolatban. A Szovjetunió mindent megtett, hogy elfojtsa a moldáv lakosságban ezt a vágyat, a szuperhatalom meggyengülésével azonban igen gyorsan napirendre került, különösképp 1989 decembere után, amikor Romániában megszűnt a kommunista rendszer – az egyesülésnek így politikai okai is voltak, ugyanis Moldova így korábban meg tudott volna szabadulni a szovjetektől. A románok jelentős része szerint egyébként moldáv etnikum vagy moldáv nemzeti identitás egyáltalán nem is létezik. A moldáv lakosság azonban nem értett egyet az egyesülést minél hamarabb megvalósítani akaró Moldovai Népfronttal, nagy részük nem támogatta ezt a törekvést – a szláv lakosságról nem beszélve, akik az egyeséget egzisztenciális fenyegetésnek tekintették. Ettől függetlenül a moldáv lakosság még mindig románul beszélt, és a kultúrájuk is nagyon hasonlított a románhoz, ezért a „kulturális románság” kiegészült a „politikai moldávsággal”, a vágy az egyesülésre pedig egyre apadt. Ezt mi sem fejezi ki jobban, mint az 1994-es választások eredménye, ahol az egyesülésre törő Népfront, amely idáig blokkolta a választásokat, a mandátumok mindössze 7%-át szerezte meg (Transznisztriában egyébként nem kerülhetett sor erre a választásra, ugyanis ez tulajdonképpen kimondta volna, hogy Transznisztria Moldova része). Egy, a választásokat követő népszavazáson a moldovaiak 95%-a támogatta Moldova önállóságát. Az eredmény egy fontos üzenetet küldött Transznisztriának, ahol a kormány moldáv-román egység veszélyét propagandacélokra használta fel – ennek a lehetősége 1994-re gyakorlatilag megszűnt, a konfliktus azonban már túlságosan elmélyült ahhoz, hogy ez a fejlemény sokat segítsen megoldásában.

A harmadik ok, amely a konfliktus tartós rendezését akadályozza, az orosz katonai jelenlét. A már említett 14. hadseregnek, és parancsnokának, Aleksandr Lebednek fontos szerepe volt a konfliktus alakulásában: az orosz beavatkozás nélkül lehetséges, hogy más végkimenetele lett volna a harcoknak. A 14. hadsereg a tűzszünet után azonban nem távozott Transznisztriából. Ez az 5 ezer fős, jól felszerelt haderő az 1990-es években az egyetlen katonai alakulat volt a térségben, amely effektív támadó hadműveletre képes volt. Transznisztriában ezentúl sokan, főként a szláv lakosság, úgy vélte, hogy a 14. hadsereg az egyetlen dolog, amely megvédi őket Moldovától – ami részben talán igaz is volt, ugyanis a transznisztriai katonai alakulatok igen gyengék voltak, bár a moldovai ellenfeleik sem voltak sokkal jobb helyzetben. Ugyanakkor Lebed nem állt a legjobb kapcsolatban a transznisztriai vezetőkkel, Smirnov elnökkel különösképp nem. Az orosz vezetés a sereg kivonását egy tartós béke megszületéséhez kötötte, azonban végül 1994-ben beleegyezett, hogy megkezdi a hadsereg kivonását, ami néhány év alatt részben meg is történt. Az orosz források szerint már 1995-ben feloszlatták a sereget, az EBESZ azonban 1996-ban arról tájékoztatta a résztvevő országokat, hogy az orosz hadsereg kivonása nem történt meg. 1999-ben Oroszország ismét ígéretet tett a még megmaradt haderő visszavonására, amit szintén nem tartott be. 2016-ban az orosz vezetés bejelentette, hogy kivonhatja erőit Transznisztriából, amint a 14. hadsereg hadianyag-tartalékait felszámolták. A helyzetet bonyolítja, hogy a tranzit Ukrajnán keresztül vezetne, amivel 2014 óta meglehetősen rossz Oroszország viszonya, 2022 óta pedig háborúban áll vele. Az orosz haderő teljes kivonása a mai napig nem történt meg. Moldova rendszeresen szólítja fel erre az oroszokat, hiába. Az orosz hadsereg jelenléte amellett, hogy a békés rendezést gátolja, nemzetközileg is destabilizáló hatású, és sokan jogosan teszik fel a kérdést, hogy mit keres több ezer orosz katona ezer kilométerre nyugatra Oroszországtól. Az ukrajnai háború kitörésekor sokan tartottak attól, hogy Oroszország a Transznisztriában megmaradt erőit arra fogja felhasználni, hogy nyugatról is támadást indít Ukrajna, különösképpen a fontos kikötőváros, Odessza ellen, amely félelem nem igazolódott be. 

A negyedik – az EBESZ szerint egyben utolsó – gátja a konfliktus tartós rendezésének Transznisztria jogi helyzete volt, az ebből adódó holtponttal együtt. Moldova és Transznisztria 1993-ban kezdett el közvetlenül tárgyalni egymással, a tárgyalást lebonyolító megbízottak hamar majdnem egyezségre is jutottak. A megállapodást azonban a transznisztriai Legfelső Tanács megakadályozta, és egy nemzetközi szerződés megalkotását kérte, ami elismerte volna Transznisztria függetlenségét. Ebbe Moldova természetesen nem egyezett bele, a moldávok célja ugyanis az ország területi integritásának fenntartása volt, tehát semmilyen esetben sem hagyták volna jóvá a szakadár állam függetlenségét. Moldova kész volt magas fokú autonómiát biztosítani Transznisztriának, amit a másik fél viszont elutasított. A kérdést a moldovai parlament is megtárgyalta (a Transznisztria területét képviselők jelenléte nélkül), és elfogadták, hogy a függetlenségen kívül bármiről hajlandó tárgyalni az ország. Az EBESZ a moldáv álláspontot támogatta. 1994. április 28-án Moldova és Transznisztria vezetői egy közös nyilatkozatban kimondták, hogy törekedni fognak a konfliktus átfogó rendezésére, külön hangsúlyt helyezve a gazdasági, pénzügyi és jogi problémákra. A kialakult holtpont azonban- miszerint Transznisztria csak a függetlenséget hajlandó elfogadni, míg Moldova bármit hajlandó elfogadni, csak a függetlenséget nem – bármilyen lényegi megoldást ellehetetlenített.

Források

A források a harmadik rész végénél lesznek feltüntetve.