A hidegháború lezárását követően sokáig uralkodó nézet volt, hogy a nemzetközi rendszer fokozatosan egységesebbé válik, és a liberális-demokratikus berendezkedés, valamint a vesztfáliai elveken nyugvó államközpontú rend globálisan elfogadottá válik. Henry Kissinger Világrend című művéből kiderül, hogy ez az elképzelés túlzottan leegyszerűsítő volt. A világ különböző régióiban eltérő történelmi tapasztalatok, politikai kultúrák és prioritások alakítják a rend értelmezését, ami napjainkban egyre erőteljesebb feszültségekhez vezet. A Közel-Kelet és Ázsia példái különösen jól mutatják, hogy a világrend nem egységes szabályrendszerként, hanem egymással párhuzamosan létező regionális logikák összességeként működik. A jelenlegi geopolitikai feszültségek ezért nem pusztán konkrét érdekkonfliktusokból fakadnak, hanem abból is, hogy az egyes szereplők eltérő elképzelésekkel rendelkeznek arról, hogyan kellene működnie a nemzetközi rendszernek.

Az amerikai világrend-koncepció: „Az egész emberiségért cselekedni”

Kevés ország gyakorolt akkora hatást a jelenlegi nemzetközi rendre, mint az Egyesült Államok. Külpolitikáját ugyanakkor kezdettől fogva egy sajátos kettősség jellemzi: miközben a vesztfáliai rendszer alapelveinek egyik legfőbb támogatója, külpolitikai szerepvállalását gyakran saját politikai értékeinek globális érvényesítésével is összekapcsolja.

Az amerikai világpolitikai gondolkodás Theodore Roosevelt idején még elsősorban a geopolitikai egyensúly fenntartására épült, Woodrow Wilson azonban erkölcsi alapokra helyezte azt. Felfogása szerint a tartós békét nem a nagyhatalmak közötti erőegyensúly, hanem a demokrácia, az önrendelkezés és a nemzetközi jog biztosíthatja. A második világháborút követően ez a szemlélet intézményesült az ENSZ és a Bretton Woods-i rendszer létrehozásával.

A hidegháború lezárulta után az Egyesült Államok egyedüli szuperhatalommá vált, és egyre inkább saját politikai modelljét tekintette a nemzetközi rend alapjának. Kissinger szerint éppen ebben rejlik az amerikai világrend-felfogás legnagyobb dilemmája: miközben Washington univerzális értékekből indul ki, más civilizációk eltérően értelmezik a rend, a szuverenitás és a legitimáció fogalmát.

Az Egyesült Államok szerepe továbbra is meghatározó a nemzetközi politikában, a 21. század kihívása azonban már nem pusztán a liberális rend fenntartása, hanem annak felismerése, hogy a globális rendszerben egyre több, egymással versengő rendfelfogás létezik. A világrend jövője így nem egyetlen modell globális érvényesítésén, hanem a különböző politikai és civilizációs elképzelések együttélésén múlik.

Kína

A nyugati, az államok egyensúlyát hirdető vesztfáliai rendszerrel ellentétben Kína történelmi világszemléletét a „Középbirodalom” felfogás határozta meg. Ebben önmagát a civilizált világ központjának, a környező államokat pedig alárendelt, hűbéres szereplőknek tekintette. Ez a rend nem a vesztfáliai egyenrangú szuverén államokra, hanem hierarchiára és kulturális felsőbbrendűségre épült. A nyugati hatalmak katonai és gazdasági nyomása a 19. században kényszerítette Kínát a vesztfáliai rendszer elfogadására, amit az ország megalázó történelmi kényszerként élt meg.

A 20. században Mao Ce-tung ideológiai és forradalmi eszközökkel próbálta visszaállítani Kína globális jelentőségét, de ez belső káoszhoz és nemzetközi elszigetelődéshez vezetett. Teng Hsziao-ping pragmatikus fordulata után Kína fokozatosan integrálódott a nemzetközi rendszerbe, miközben megőrizte saját civilizációs önképét. Kína mai külpolitikáját e kettősség határozza meg: formálisan elfogadja a vesztfáliai rendet, de hosszú távon egy hierarchikusabb, Kína-központú ázsiai rendben érdekelt. A kínai gondolkodást részben a kommunista szemlélet is alakítja, de egyre nagyobb mértékben érvényesül benne a hagyományos kínai gondolkodásmód is, ez merőben különbözik az amerikai világszemlélettől. Ez a fajta különbség lényegében a két nagyhatalom közötti rivalizálásból fakad, amely már nem kizárólag kereskedelmi vagy katonai kérdés, hanem arról is szól, hogy melyik hatalmi modell képes nagyobb befolyást gyakorolni a nemzetközi rendszer jövőjére.

Ázsia és Európa

A modern nemzetközi rend alapvetően európai történelmi tapasztalatokra épült, középpontjában a szuverén államok közötti hatalmi egyensúllyal. Ázsiában ugyanakkor a vesztfáliai államrend mellett tovább élnek olyan történelmi hagyományok is, amelyek a hierarchiát, a civilizációs központok szerepét és a pragmatikus érdekérvényesítést helyezik előtérbe. Ennek következtében a térség hatalmi logikája ma is jelentősen eltér az európaitól.

Japán volt az első ázsiai állam, amely tudatosan alkalmazkodott a nyugati nemzetközi rendszerhez. A Meidzsi-restauráció során átvette a modern állam intézményeit, és néhány évtized alatt nagyhatalommá vált. A 20. század első felében ugyan saját, Japán vezette regionális rend kialakítására törekedett, a második világháborús vereség után gyökeresen megváltozott külpolitikai irányvonala. Azóta biztonságát az Egyesült Államokkal kötött szövetségre alapozza, miközben a status quo fenntartásában érdekelt szereplőként jelenik meg.

India ezzel szemben történelmi tapasztalataiból kiindulva a stratégiai autonómiát választotta. A függetlenséget követően Nehru külpolitikája az el nem kötelezettségre, a szuverenitás tiszteletére és a nagyhatalmak közötti egyensúlyozásra épült. Ez a szemlélet ma is meghatározza Újdelhi külpolitikáját: India nem kíván egyetlen hatalmi blokkhoz sem kizárólagosan kötődni, hanem saját nemzeti érdekei mentén alakítja kapcsolatrendszerét.

Ázsia regionális rendje ezért nem hasonlítható az európai hatalmi egyensúly modelljéhez. A térségben egyszerre vannak jelen regionális és globális nagyhatalmak, miközben az államok többsége elsősorban saját mozgásterének megőrzésére törekszik. A diplomácia, az alkalmi partnerségek és a stratégiai egyensúlyozás ennek megfelelően jóval nagyobb szerepet kap, mint a merev szövetségi rendszerek.

Összefoglalás

A bemutatott regionális példák alapján a 21. század világrendje nem egyetlen, univerzálisan elfogadott szabályrendszerként működik. Sokkal inkább eltérő történelmi tapasztalatok, politikai kultúrák és legitimációs elvek együttéléséről van szó, amelyek gyakran konfrontációt eredményeznek. Ázsia hierarchikus hagyományai, Kína civilizációs önképe és az Egyesült Államok erkölcsi univerzalizmusa mind azt mutatják, hogy a vesztfáliai rend önmagában nem képes egységes keretet adni a globális politikának.

A világrend stabilitása ezért nem egyetlen modell globális kiterjesztésén múlik, hanem azon, hogy a különböző értelmezések képesek-e egymás mellett létezni anélkül, hogy állandó konfliktusba sodornák a nemzetközi rendszert. Eszerint a cél nem egy „helyes” világrend kikényszerítése, hanem egy olyan egyensúly kialakítása, amelyben a hatalom, a legitimáció és a kulturális különbségek összhangba hozhatók. Ennek hiányában a világrend nem megerősödik, hanem fokozatosan széttöredezik, növelve a regionális konfliktusok és a nagyhatalmi konfrontációk kockázatát.

Felhasznált irodalom:

Kissinger, H. (2015): Világrend. Budapest: Antall József Tudásközpont.