A történelem folyamán az államok megszűnése szinte kizárólag politikai vagy katonai eseményhez kapcsolható folyamatnak bizonyult: szétesés, beolvadás, esetleg hódítás következménye volt. A klímaváltozás okozta tengerszint-emelkedés azonban egy precedens nélküli helyzetet vetít előre, amely négy állam számára egzisztenciális fenyegetést jelent, hiszen a fizikai eltűnés peremére sodorja őket. A hagyományos államiság kritériumai között a fizikai állandóság vélelme is megjelenik, így a nemzetközi jog újabb égető kérdéssel szembesül a modern világ fenyegetéseinek következtében: mi történik, ha egy ország területe a környezeti tényezők miatt megszűnik?
A klímaváltozás új kihívása: az államiság határai
A 21. században a klímaváltozás és a környezetvédelem kérdése globális szinten a közbeszéd szerves részét képezi: nap mint nap hallhatunk a biodiverzitás csökkenéséről, pusztító erdőtüzekről, különböző gazdasági kihívásokról, valamint egyre nagyobb hangsúlyt kapnak az elkerülhetetlen humanitárius következmények is. Létezik azonban a klímaválságnak egy kevésbé tárgyalt, ám éppoly érdekes dimenziója, amely a nemzetközi jog ontológiai alapjait teszi próbára. A kibontakozóban lévő válság ugyanis az államiság fizikai előfeltételét fenyegeti, ezáltal rávilágít arra, hogy a jelenlegi jogszabályok és a kollektíven elfogadott alapvetések képtelenek mit kezdeni egy szuverén entitás esetleges geofizikai megsemmisülésével.
Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) előrejelzései szerint ez a fenyegetés nem egy disztópikus, távoli jövőkép: a század végéig az IPCC átlagosan 98 cm-es tengerszint-emelkedést vetít előre. A tudományos konszenzus szerint ez négy állam számára egyfajta “halálos ítéletként” értelmezhető, ugyanis Tuvalu, Kiribati, a Marshall-szigetek és a Maldív-szigetek területe szinte kizárólag alacsony fekvésű korallatollokból áll. E sajátos és sérülékeny adottságaik miatt a tengerszint folyamatos emelkedésével a felsorolt államok területe belátható időn belül lakhatatlanná válhat, később pedig teljesen elmerülhet.
A folyamat azonban nem csupán környezeti katasztrófa, hanem mélyreható jogi krízis is. Ahogyan Rosemary Rayfuse is rámutat, a válság migrációs keretben való kezelése helytelennek bizonyulhat, hiszen passzív szerepbe kényszeríti a lakóhelyüket elhagyni kényszerülőket, ahelyett, hogy a szuverén jogok védelmét helyezné előtérbe. A helyzet ezáltal megköveteli az államiság fogalmának dekonstrukcióját, elválasztva az önrendelkezést a fizikai terület meglététől.
Az államfogalom krízise
Az államiság hagyományos doktrínájának az 1933-as Montevideói Egyezményt tekinthetjük, amely négy alapvető kritérium mentén határozza meg a szuverén államot: állandó lakosság, meghatározott terület, kormányzat, valamint képesség a nemzetközi kapcsolatok fenntartására. Mindezekből kiindulva jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy a négy szigetállam esetében a lakható szárazföld elvesztése vajon maga után vonja-e az államiság végét is?
A tükörhatás (mirroring effect) dilemmája pontosan azt a kérdéskört vizsgálja, hogy ugyanazon mércéket szükséges-e alkalmazni az állam megszűnésének megállapításakor, mint a létrejöttekor. Különösen releváns felvetés a négy ország esetében, hiszen függetlenségük elnyerésekor a klímaváltozás által előidézett veszély még ismeretlen volt, így a jog nem készült fel ennek következményeire.
A nemzetközi jog történelme során ugyanis az állami lét megszűnése kizárólag politikai vagy katonai keretek között zajlott, gondoljunk csak az NDK beolvadására, valamint a Szovjetunió vagy Jugoszlávia szétesésére. Míg ezekben a klasszikusnak mondható esetekben a jogok és kötelezettségek átszálltak egy utódállamra, az elsüllyedő országok tekintetében ez az utódlás nem valósul meg.
Erre a joghézagra igyekszik választ adni a Nemzetközi Jogi Egyesület (ILA) 2012-es állásfoglalása, amely szerint azonban a szárazföldi terület elvesztésével nem szűnik meg automatikusan az államiság. A szuverenitás megszerzése az egyesület szakvéleménye szerint nem egy visszafordítható jogosítvány, az ENSZ-tagság pedig egyfajta jogi pajzsként védi a nemzetek politikai létezését a terület fizikai megszűnése ellenére is.
A tengerjog dilemmái
A tengerszint-emelkedés és a partvonalak eltűnése a tengerjog alapjait is új megvilágításba helyezi. Az alkalmazott irányelv szerint ugyanis a szárazföld dominálja a tengert: a tengeri övezetek terjedelme a partvonalból ered, tehát annak visszahúzódásával az állam kizárólagos gazdasági övezete is csökken. Ez a zsugorodás – illetve a tárgyalt szigetországok esetében a teljes eltűnés veszélye – azonban nemcsak jogi dilemmákat hordoz magában, hanem esetleges geopolitikai konfliktusok forrásává is válhat. A problémák több területen is kérdéseket vethetnek fel: kit illetnek meg a tengerfenék ásványkincsei, a halászati jogok és miként alakulnak a tengeri határok, ha a területekhez tartozó jogosultságok változnak?
Az eltűnés veszélyével szembenéző államok a kihívások megoldására két fő megoldást igyekeznek alkalmazni: tengeri határaikat kétoldalú egyezményekkel rögzítik, valamint a partvonalak “befagyasztásával” próbálják függetleníteni a tengeri övezeteket a folyamatosan változó bázisvonalaktól. Utóbbinak a lényege, hogy egy adott időpontban rögzítik azon koordinátákat, amelyektől a tengeri övezeteket meghatározzák és nem követik folyamatosan a fizikai változásokat.
Mindkét megoldás esetében ugyanaz az alapelv érvényesül: a tengeri határok stabilitásának megőrzése. Kiribati, Tuvalu, a Marshall-szigetek és a Maldív-szigetek számára ugyanis a tenger nem csupán gazdasági előny, hanem a nemzeti identitás és kultúra egyik meghatározó része is.
Az államiság megőrzésének alternatívái
A probléma azonban nem ér véget a tengeri határoknál. Tuvalu, Kiribati és a hozzájuk hasonló szigetországok arra is kénytelenek válaszokat keresni, hogy miként őrizhető meg a szuverenitásuk, ha az államnak már nem lesz hol léteznie.
Kiribati például a lakosság jövőbeli áttelepülésére készülve új lakóhely biztosítására tett kísérletet a Fidzsi területén történő földvásárlással, ez azonban önmagában nem hoz létre új állami területet, csupán gazdasági tartalékként szolgálhat. Ehhez ugyanis szükség lenne arra, hogy a másik állam lemondjon a területének egy részéről, amelyre a jelenlegi geopolitikai helyzetben kevés precedens és talán még kevesebb politikai ösztönző létezik.
Másik út lehet az egyesülés egy befogadó állammal, amely végső soron biztosítaná a lakosság biztonságát, valamint állampolgársági jogokat, azonban az eredeti állam önállósága megszűnne. Ez az opció azonban különösen ellentmondásosnak tekinthető, hiszen éppen a klímaváltozás által leginkább sújtott, ám annak kialakulásáért kevésbé felelős szigetországok kényszerülnének a szuverenitásuk teljes feladására.
Egy harmadik, jóval szokatlanabb lehetőség lenne az állam és a terület kapcsolatának újragondolása, amelyre a deterritorializált állam modellje tesz kísérletet. Ennek lényege, hogy a saját fizikai terület elvesztése után a szuverén állam nem szűnne meg létezni, a lakosság azonban más országokban szétszóródva, diaszpórában élne tovább. A kormány és egyéb intézmények működése fennmaradna, ahogyan az állampolgársági jogok is érvényesülnének, így az ország nemzetközi jogi személyisége nem veszne el. Tuvalu esetében ez már nem csupán elméleti lehetőség, hiszen a 2023-as alkotmánymódosítás kifejezetten rögzíti, hogy az államiság nem vész el, ha területe a tengerszint-emelkedés következtében eltűnik. A fizikai eltűnésre való felkészülés a szigetország esetében kiegészül az Ausztráliával kötött egyezménnyel, amely a lakosság egy részének áttelepülést biztosít. Azonban a megállapodás bizonyos biztonságpolitikai kérdésekben ausztrál hozzájáruláshoz köti Tuvalut, amely egy újfajta külső függőségre világít rá.
Ezen alternatív lehetőségek tehát egyelőre mind komoly politikai és jogi akadályokba ütköznek, hiszen a jelenlegi világ realitásait tekintve egyik sem kínál egyszerű választ a szuverenitás megőrzésére egy ország fizikai eltűnése esetén.
A jövő kérdései
Tuvalu, Kiribati, a Marshall-szigetek és a Maldív-szigetek dilemmája a klímaválság következményei mellett rámutat arra is, hogy mennyire a fizikai területhez kötött a jelenlegi nemzetközi rendszer államfogalma. A tengerjogtól az államiság meghatározásáig számos olyan jogi és politikai probléma merül fel, amelyre a jelenlegi szabályok nem képesek egyértelmű válaszokat kínálni. Miközben az érintett országok sajátos módszerekkel igyekeznek megteremteni a fennmaradáshoz szükséges kereteket, végső soron a nemzetközi közösség alkalmazkodóképessége is jelentős befolyással bír a szuverenitás megőrzésében. A kérdés tehát nem pusztán az, hogy a négy szigetállam milyen megoldásokkal áll elő, hanem az is, hogy a közösség milyen jogi és politikai kereteket alakít ki, amelyekben az államiság fogalma értelmezhető marad a fizikai terület elvesztése után is.
Források:
Hioureas, C., & Torres Camprubí, A. (2021, June). Climate, state, and sovereignty: Self-determination and sea level rise.
Rayfuse, Rosemary G., W(h)ither Tuvalu? International Law and Disappearing States (April 1, 2009). UNSW Law Research Paper No. 2009-9.
Rosignoli, F. (2026). States without territories? Rethinking statehood in the climate crisis. Territory, Politics, Governance, 1–13.