Az Amerikai Egyesült Államok Iránnal szembeni külpolitikájának alakulása 1953-89 között (I. rész)

Szerző: Tyukodi Lorina Enna | júl 16, 2025 | Amerika, Ázsia, Elemzés, Történelem

Amikor az Amerikai Egyesült Államokat és Iránt egy kontextusban halljuk, gyakran a kiszabott szankciókra asszociálunk, a nukleáris fegyverek kérdésére, és az ellentétes oldalakat támogató proxy-háborúkra. Az állandó bizonytalanságot megtestesítő amerikai-iráni kapcsolatok a 20. század második felére vezethetők vissza, amelyet napjainkban az egyik legkomplexebb és legviharosabb kapcsolatrendszereként ismer a világ. Amerika Irán-politikáját egyes adminisztrációk idején változó tendenciák, azonban néhol folytonosság is jellemezte. Az egymást követő amerikai elnökök, és azok adminisztrációinak elemzése áttekintést nyújt az adott kor külpolitikai szemléletébe, érdekeibe és világrendjébe, amelyek elvezetnek minket jelenlegi kapcsolatuk átláthatóságához.

Truman vs Eisenhower: A demokrácia exportja vagy elfojtása?

Az 1900-as évek elején, az akkoriban Perzsaként ismert Irán úttörő szerepet vállalva a Közel-Kelet első olyan területévé vált, amely 60 évre szóló jogot biztosított egy külföldi, brit kormány által támogatott szereplőnek, William D’Arcy üzletének a térségben lévő olajkutatásra, kitermelésre és értékesítésre. A befektetés az állam modern, olajalapú gazdaságához nagyban hozzájárult, azonban az alku aránytalan természetéből adódóan Irán csupán a bevételek 16%-ára volt jogosult. Az alkut követően több és több olajlelőhelyet véltek felfedezni a térségben, amely arra ösztönözte a brit kormányt, hogy kivásárolja az ausztrál üzletembert, D’Arcy-t és az Angol-Iráni Olajvállalatot (Anglo-Iranian Oil Company – AIOC), amely később a British Petroleum (BP) néven vált ismertté.

A kezdetleges feszültségeket a Nemzeti Gárda politikai szövetségének vezetője, Mohammad Mossaddeq miniszterelnök erőfeszítései kezdeményezték, aki 1951-ben céljául tűzte ki a britek többségi részesedésének megszűntetését, és államosította az Angol-Iráni Olajvállalatot. Az iráni protekcionizmus és a feltételezés, hogy a környező országok, mint Szaúd-Arábia és Irak hasonlóképpen járhatnak el bizonytalansággal töltötte el a nyugatot. A szankciók és a hagyományos diplomáciai eszközök sem bizonyultak elég hatékonynak, ezért az MI6, a CIA segítségével közösen hajtotta végre az 1953-as Ajax hadműveletet, a demokratikusan megválasztott miniszterelnök, Mohammad Mossaddeq elleni puccsot, aki addigra az iráni nacionalizmus megtestesítőjévé vált.

Míg az előző amerikai adminisztáció, Harry Truman (1945-53) ellenezte egy közösen szervezett puccs megvalósítását, addig az 1953-ban hatalomra kerülő Dwight D. Eisenhower (1953-61) támogatta és végbe is vitte azt. Irán geopolitikai szempontból hatalmas jelentőséggel bírt, hiszen a Szovjetunió déli határánál feküdt, ezzel alkalmasabbá téve a kommunizmus terjesztésére. A második világháború után a szovjetek valóban nem kívánták elhagyni Észak-Iránt és egy bábállam létrehozásával próbálkoztak. Truman a hidegháborús stratégia elvét, a kommunizmus befolyás megfékezését helyezte központi szerepbe, és diplomáciai úton elérte a szovjetek kivonulását. Truman bizonytalan volt Mossaddeq elveivel szemben, azonban mégsem támogatta az első brit javaslatot megbuktatásáról – ehelyett közvetítő szerepet vállalt, tárgyalóasztalhoz próbálta invitálni a feleket, hogy megőrizze Irán politikai stabilitását, biztosítsa a nyugati olajellátást, és elkerülje a nyílt konforntációt. Ezzel szemben, Eisenhower beiktatása után elkezdődtek a puccs előkészületei, és az elnök egy agresszívabb külpolitikai stratégiát választott Iránnal szemben. 2013-ban kerültek nyilvánosságra azok a CIA dokumentumok, amelyek hivatalosan is alátámasztották a CIA aktív szerepét a puccsban, amit addig tagadtak. A dokumentumok szerint a cél a ’Sah’ (király), Reza Pahlavi hatalomra való visszatérése, Mossaddeq eltávolítása, és a szovjet terjeszkedés megakadályozása volt. Továbbá, a dokumentumok konkrét CIA hadműveleteket is részleteznek, azon belül is iráni politikusok, tisztek megvesztegetését; zavargások szervezését; és propagandakampányok végrehajtását. Az egyik távirat egyértelműen kiemeli:

„Célpont: Mossadeq miniszterelnök és kormánya.”

„Cél: Egy nyugat-barát kormány beiktatása Iránba, különféle törvényes és félig törvényes eszközökkel.”

Amikor Eisenhower az Amerikai Egyesült Államok elnökévé vált, bevezette a ’Masszív Megtorlás’ doktrínáját, amely arra ösztönözte a nagyhatalmat, hogy elsősorban a nukleáris erejére támaszkodjon védelmi és stratégiai eszközként a hidegháború idején. Ezt kiegészítette egy agresszív taktika, amelynek célja a Szovjetunió ellenséges államokkal való bekerítése volt – amelyek közvetlen Amerikához kötődtek és annak támogatását élvezték. Talán a legnagyobb történelmi irónia, hogy éppen Amerika volt az, aki 1957-ben atomtechnológiát adott Irán kezébe – persze kizárólag a béke céljára. Az elnök által kezdeményezett ’Atomot a Békéért’ (Atoms for Peace) program a nukleáris technológia békés célokra való alkalmazását – elsősorban az energiatermelést – támogatta, amelyhez 1957-ben maga Irán is csatlakozott. Az amerikai érdekek közé tartozott a nukleáris nemzetközi fegyverkezés visszaszorítása, a szövetséges országok stratégiai befolyás alatt tartása, és a pozitív amerikai profil fenntartása a fejlődő országok köreiben a Szovjetunióval szemben. Az USA nukleáris technológiájának megosztása, egy atomreaktor építése és az ahhoz szükséges urán biztosítása Irán nukleáris technológiájának alapját képezte, amely a jelenlegi nukleáris fejlesztésének konfliktusforrásává vált.

Az iráni belpolitikába való beavatkozás és az állam szuverenitásának megsértése nagyban aláásta és tartósan megmérgezte Irán bizalmát Amerikában és a Nyugatban. Azzal, hogy egy demokratikusan megválasztott miniszterelnököt fosztott meg a hatalomtól, az USA nem csak saját demokratikus értékeinek és imázsának mondott ellent, hanem nemzetközi normákat is megszegett – ezzel hitelességét is aláásva, mint a demokrácia globális védelmezője. Emellett, világossá vált, hogy Irán eddigi alkotmányos monarchiájából lassan királyi diktatúra válik.

Az ambivalencia korszaka (1961-77): Kennedy, Johnson, Nixon, Ford

A puccs sikerességének ellenére Pahlavi gyorsan legitimációs válságba került, ugyanis az iráni nép úgy tekintett rá, mint az amerikaiak által beiktatott vezetőre. Emellett, elkezdtek felszínre törni a társadalmi elégedetlenségek is, amelyek leginkább a gazdasági egyenlőtlenségekhez, a politikai és kulturális elnyomáshoz voltak köthetők. Az elit, felső réteg élvezte az olajbevételek abszolút hasznát, a vidéki lakosság nagy része továbbra is feudális körülmények között élt, valamint az infláció és munkanélküliség helyzete tovább romlott.

A politikai szféra sem maradt szabályozás nélkül, ugyanis a SAVAK titkosrendőrség a sah politikai nézeteivel ellentétesen gondolkodók megfigyeléséért és elhallgattatásáért volt felelős, a CIA-tól rendszeresen részesült kiképzésekben, és gyakran kínzott meg iráni állampolgárokat hazai területen, de külföldön is, amennyiben a rendszer ellenségeként tevékenykedtek. Míg elméletben Irán alkotmányos monarchiaként funkcionált, addig gyakorlatban Pahlavi autoriter hatalommal bírt, a választások csupán látszólagosak voltak, és a szólásszabadságot is erősen korlátozták.

A sah a mélyen vallásos síita és a hagyományokra alapuló iráni társadalom értékeit és igényeit sem vette figyelembe, mellyel szintén sikerült maga ellen fordítania idővel a társadalom nagy részét. A vallási vezetők, mint az ulémák (vallási tudósok) és az ajatollahok (legmagasabb rangú vallási vezetők a síiták hierarciájában) nem csak a hit területén, hanem a közösségi élet, az oktatás és a jogi szférában is hatalmas befolyással bírtak, azonban Pahlavi intézkedései egyértelműen aláásták és háttérbe szorították a vallás központi szerepét. Ezzel, a konzervatív, közösségi értékeket képviselő síita társadalom teljesen elidegenedett vezetőjétől, amely idővel egy rendszerváltást kezdeményező forradalomba torkollott.

John F. Kennedy (1961-63) amerikai elnök kormányzása alatt felismerte, hogy ezek a feszültségek előbb-utóbb egy forradalom kitöréséhez vezethetnek, amely a fenyegető szovjetek érdekében állna. Külpolitikájának alapja a nemzetépítés elve volt, ahol a fejlődő országokat modernizációval próbálta szövetségesként megtartani. Célja tehát az volt, hogy megelőzze egy radikális forradalom kitörését, és az azzal járó politikai vákumot, mégpedig egy modernizációs reformprogram kezdeményezésével. Katonai és gazdasági segélyek támogatásával próbálta stabilizálni a sah hatalmát, melyeket társadalmi és gazdasági reformok feltételéhez kötött. Továbbá, támogatta a sah ’Fehér Forradalmát’, amely egy nyugati mintára alapuló iparfejlesztési és szociális program volt, mely többek között támogatta a földosztást, és a nők szavazati jogának és oktatásuk biztosítását foglalta magába. A probléma gyökere azonban az volt, hogy ezek az intézkedések társadalmi ellenállásba ütköztek, hiszen nem az iráni nép többségének igényeit tükrözték, hanem a felülről érkező amerikai nyomást. Ezáltal a törekvések mély társadalmi szakadékot teremtettek a középosztály, a vidéki réteg és a vallási vezetők között. A sah mindemellett úgy kivitelezte a modernizációt, hogy az ne veszélyeztesse centralizált hatalmát, így a demokrácia importálása is sikertelen volt, hiszen a vezető megőrizte autoriter jellemét. Ezzel bizonyossá vált Amerika Irán-stratégiájának lassú kudarcba fulladása, amely alátámasztotta a tényt, hogy az eröltetett reformok nem minden esetben vezetnek demokráciához, ellenben elősegíthetik a zavargások kitörését.

Lyndon B. Johnson (1963-69) adminisztrációja alatt Irán kissé háttérbe szorult az amerikai külpolitikai prioritások között, hiszen a vietnámi háborúban való hegemóniáért zajló küzdelem jelentősen lekötötte az USA figyelmét és leginkább erőforrásait. Azonban kormányzása alatt az amerikai-iráni kapcsolatok új szintre emelkedtek, hiszen Irán alárendelt szövetségesből egyenértékűbb stratégiai szövetségessé és partnerré vált. Johnson átformálta pénzügyi kapcsolatukat, ahol a politikai reformok elvárásain alapuló segélyeket felváltotta a hitel- és kereskedelmi alapú politikája, melynél már anyagi teher is érintette szövetségesét. Ebből az következett, hogy enyhített a hitelek hozzáférési feltételein, a reálpolitika híve lett, és elnézőbbé vált Pahlavi, a sah autoriter, elnyomó uralmával szemben a belső- és ezáltal a regionális status quo megőrzése érdekében. Az USA realizálta, hogy Irán kulcsfontosságú felügyelője és rendfenntartója az Öböl-térségnek, ezért egyértelműen kénytelen volt biztosítani a fegyverhiteleket Irán felé. Mindez annak is köszönhető, hogy Pahlavi azzal presszionálta az elnököt, hogy más fegyverbeszerzési lehetőségek és partnerek után néz (utalva a Szovjetunióra), ha Washington nem változtat óvatos hozzállásán, és továbbra is alábecsüli Irán védelmi igényeit, különösen az olyan regionális hatalmakkal szemben, mint Irak és Egyiptom (melyek szovjet fegyverekben részesültek). Washington csupán el akarta kerülni egy fegyverkezési verseny veszélyét, amely a hatalmi dinamikák és egyensúly potenciális felborulásához vezethetett volna (pl. Irán vs Irak), azonban a sah nyomásgyakorlása működni látszott és az elnök megerősítette Iránt partnerségükről.

Richard Nixon (1969-74) elnöksége idején az USA a vietnámi háború legnehezebb időszakát élte, mikor intenzív szovjet és kínai támogatás érkezett Észak-Vietnám segítségére, és az amerikai közvélemény egyre kritikusabbá vált az amerikai beavatkozással szemben. Ezért Amerika új külpolitikájának alapját a Nixon-doktrína határozta meg, amelynek lényege az volt, hogy csökkentse katonai jelenlétét a szövetséges országokban, és regionális rendfenntartóira bízza a stabilitás megőrzését, közvetlen amerikai beavatkozás nélkül. A Perzsa-Öböl biztonságához azonban Irán masszív amerikai fegyverimportot várt cserébe, amely következtében Nixon, nemzetbiztonsági tanácsadójával Henry Kissinger-el feloldott minden fegyver-kereskedelmi export korlátozást Irán felé, amellyel hozzáférést adott a legfejletebb amerikai fegyverekhez (pl. F-14 ÉS F-15 vadászgépekhez), a világ egyik legjobban felfegyverzett államává vált, és az 1970-74 közötti időszakban Irán amerikai fegyverimportja 23-szorosára nőtt. A fegyverek tömeges beáramlása azonban hosszú távon nem stabilitást, hanem fegyverkezési versenyt eredményezett, Irak szovjet fegyvereivel és Szaúd Arábia amerikai fegyvereivel szemben, aki jogosan érezhetett úgy, hogy Amerika részrehajlóan messze erősebbé formálja Iránt katonailag, mint Szaúd-Arábiát, másik szövetségesét a Közel-Keleten. Nixon ’Két Pillér’ doktrínája, ahol Szaúd-Arábiára, mint a Közel-Kelet őrzőjének nyugati pilléreként, míg Iránra a keleti pillérként tekintett meginogni látszott, hiszen kirajzolódott az egyensúlyhiány, és az hogy az USA egyértelműen többet invesztál Iránba.

Gerald Ford (1974-77) folytatta Nixon külpolitikáját, és teljes támogatást nyújtott a sah-nak, a belső zavargások figyelmen kívül hagyásával. Kapcsolatuk a 1973-as Yom Kippuri háború után még szorosabbá vált, hiszen Irán az OPEC (Kőolaj-Exportáló Országok Szervezet) tagállamaként nem vett részt az USA és a nyugat elleni olajembargóban, és annak ellenére továbbra is biztosította az olajszállítást. Azonban a válság lehetőséget adott az olajárak emelésére, melyet Irán is kifejezetten támogatott, hiszen az nagyban megnövelte bevételeit, amelyből gyorsan tovább gazdagodhatott és fegyverkezhetett.

Az iráni forradalom & az Irak-Irán háború: Carter és Reagan külpolitikájának öröksége

Jimmy Carter (1977-81) elnökké válásával úgy tűnt morális fordulatot vesz az amerikai külpolitika, különösen Nixon után, hiszen az emberi jogok védelme központi szerepbe került. Carter Közel-Kelet politikája és annak hatékonysága azonban máig vitatott. Az 1978-as Camp David-i egyezmény ellenére – amellyel Egyiptom az első arab országgá vált, amely elismerte Izrael legitimitását – az 1979-es iráni forradalom nagyban beárnyékolta elnökségét. Carter Iránnal való kapcsolata kissé ellentmondásossá vált a morális, idealista külpolitikai szemléletével szemben, hiszen a sah egyszerre működtetett egy elnyomó, autoriter rendszert és élvezte Carter támogatását. Ennek ellenére Irán pozíciója, mint Amerika antikommunista, regionális szövetségese és olajpartnere nagyobb fontossággal bírt, ezáltal a stratégiai érdekek elsőbbséget élveztek, mint a demokrácia és az emberi jogok biztosítása. Carter 1977-es újévi beszéde is világosan jelezte az Egyesült Államok Iránnal való szoros együttműködés iránti elkötelezettségét, amikor Pahlavit azért dicsőítette, hogy országát a konfliktusokkal teli térség „stabilitás szigetévé” formálta. Ekkor már azonban aggasztó jelei voltak az iránban zajló belső feszültségeknek, de Carter politikai retorikája ezeket figyelmen kívül hagyva, alábecsülve, vagy szándékosan elhallgattatva pozitívan értékelte a sah rendszerét.

Azonban pár hónapon belül Carter hitelességét aláásva – Pahlavi kulturális elidegenülése, a nyugati befolyás toleranciája, politikai önkényuralma, a társadalmi egyenlőtlenségek, és a modernizáció paradox hatása 1978-ban tömeges tüntetésekhez vezetett. Pahlavi 1979 januárjában száműzetésbe kényszerült, amely politikai vákumot biztosított Ayatollah Khomeini felemelkedéséhez és az Iszlám Köztársaság létrejöttéhez. Ayatollah Khomeini 15 évnyi száműzetésből visszatérve a forradalom szimbolikus alakjává vált, hiszen nem csak mint vallási vezetőként, de mint Pahlavi legfőbb politikai ellenfeleként volt jelen, aki képes volt Franciaországból is mozgósítani az iráni társadalom nagy részét és változást előidézni.

Miután Jimmy Carter kormánya befogadta a száműzött Pahlavit betegsége kezelésének céljából, a helyzet tovább eszkalálódott, mivel a nemzetben felháborodást váltott ki a bűnös sah elmenekülése és az igazságszolgáltatás kikerülése. 1979. november 4-én ezért tehát iráni diákok törtek be az amerikai nagykövetségre Teheránban, és 66 amerikai állampolgárt ejtettek túszul, akiket 444 napon keresztül tartottak fogva. Válaszul az Egyesült Államok megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Iránnal, és gazdasági szankciókat vezetett be. A sah száműzetésben halt meg 1980-ban, Egyiptomban, és a túszokat csak 1981-ben, Ronald Reagan beiktatásának napján engedték szabadon. Ezt Carter ’Eagle Claw’ kudarcba fulladt hadművelete előzte meg, amelynek célja a nagykövetség dolgozóinak kiszabadítása lett volna, azonban ez nem csupán sikertelen volt, de az akcióban résztvevő amerikai katonák is életüket vesztették, amely végsősoron nagyban meggyengítette Jimmy Carter választói támogatottságát. A teheráni túsz-dráma jelentősen traumatizálta a két állam diplomáciai viszonyát, és egyúttal felerősítette az iszlám fundamentalizmushoz társított negatív konnotációt a nyugati közvéleményben.

Khomeini retorikája is radikálisan szakított a korábbi diplomáciai normákkal: az Egyesült Államokat ’a Nagy Sátánnak’, Izraelt ’a Kis Sátánnak’, a Szovjetuniót pedig ’ Kevésbé Sátánnak’ nevezte, ezzel jelezve a teljes ideológiai ellenszenvet. Az új iszlám köztársaság nemcsak ideológiai kihívást jelentett, hanem katonailag is veszélyforrássá vált: megörökölte a sah idején beszerzett fejlett amerikai haditechnológiát, és nukleáris programjának kiépítésébe is belekezdett, ami hosszú távon biztonsági kockázattá vált a Nyugat számára.

A forradalom az amerikai-iráni kapcsolatok fordulópontját eredményezte – az Egyesült Államoknak egy addig nyugatbarát szövetséges helyett egy kifejezetten nyugatellenes rezsimhez kellett alkalmazkodnia. Nem csupán az amerikai, de az izraeli-iráni kapcsolatok is gyökeresen átalakultak…Irán fontos egyensúlya volt az Izraellel szembeni arab ellenségeskedésnek a térségben, azonban Khomeini nyíltan tűzte ki célul Izrael eltörlését a világtérképről. Ez a változás súlyos csapást mért a nyugati érdekek érvényesítésére, egy olyan stratégiailag és gazdaságilag fontos térségben, mint a Perzsa-Öböl.

Ahogy a nemzetközi figyelem Iránra hárult, Khomeini törekedett arra, hogy az iszlám forradalom eszméjét exportálja a térségbe, amely mély aggodalmat váltott ki a szunnita arab államokban (különösen Szaúd-Arábiában, valamint Irakban), és ami közvetetten hozzájárult a regionális proxy konfliktusok kialakulásához. Az iráni zavargásokat kihasználva Irak elnöke Szaddám Husszein, katonai támadást indított Irán ellen a kurdok további támogatása és a Shatt al-Arab deltatorkolat határvonal vitájának ürügyével, amely Tigris és Eufrátesz folyók egyesüléséből keletkező stratégiai vízterület. A valós érdek Irán regionális erőfölényének és befolyásának meggyengítése volt. Jimmy Carter amerikai elnök pártatlanságát fejezte ki a konfliktus kapcsán, feltételezhetően Irakra a kevésbé rosszként tekintett az túszdrámáért felelős Irán után, hiszen nem ítélte el egyértelműen az iraki agresszíót.

Ronald Reagan (1981-89) kormányzása alatt egyértelművé vált, hogy Amerika zárt ajtók mögött Iraknak kedvez. Hírszerzési információkat közvetített, amerikai technológiával támogatta Szaddám Husszein Irakját, valamint elnézte a tömegpusztító vegyifegyverek alkalmazását is – Ayatollah Ruhollah Khomeini fundamentalista nézeteinek megfékezése érdekében. 1985-ben azonban fény derült a hírhedt Irán-Contra fegyvereladási botrányára, amin belül kiderült, hogy az amerikai kormány titokban folytatta a fegyvereladást Iránnak, hogy a pénzből a nicaraguai Contras ellenzéket támogassa a marxistákkal szemben. Az amerikai haditechnikáért cserébe Irán ígéretet tett, hogy segít az amerikai túszok kiszabadításában, amelyért a Libanonban tevékenykedő (Irán által felkarolt) Hezbollah terrorcsoport volt a felelős. Érdekes kettőség rejtőzött az amerikai szerepvállalás mögött – az 1983-as Amerikai Nagykövetség lebombázásáért felelős Hezbollaht finanszírozó, a Hamászt, és a korábban ’terrorizmust támogató államként’ nevezett Iránnal való együttműködés teljes ellentmondást tükrözött. Amerika mindkét oldalnak fegyvereket biztosítva próbálta elhúzni a háborút, a hatalmi egyensúly megteremtésében reménykedve, hogy egyik fél se szerezzen túlzott dominanciát a régióban. Érdekében állt stabilizálni az olajpiacot, hiszen a konfliktus előidézte a második globális olajválságot: a zavargások okozta visszaesett olajtermelés és az azzal járó drasztikus olajár-emelkedés újból rávilágított a nyugati sebezhetőségre, és túlzott energiafüggése elsődleges biztonságpolitikai kérdéssé vált. A OPEC tagállamai kifejezetten jól jártak a regionális krízissel és hatalmas bevételre tehettek szert, hiszen kezükben volt az egyik legbefolyásosabb politikai fegyver, az olaj.

Az újabb közvetett amerikai beavatkozás nagyban hozzájárult a háború elhúzódásához, nem beszélve arról, hogy mindkét fél felfegyverezésével tovább fokozta a térségi bizonytalanságot, és előidézett egy biztonsági paradoxont. Az amerikai érdek lényege az ellenséges felek túlhatalmának megakadályozása volt, azonban ezzel akaratlanul is hozzájárult egy fegyverkezési verseny felszínre töréséhez, ahol Irán és Irak egyaránt fenyegetve érezte magát, tovább fegyverkezett, amely felerősítette a kölcsönös bizalmatlanságot, ellehetetlenítve a stabilitás kialakítását.

A háború 1988-ban ért véget az ENSZ 598. számú határozatával, és több mint 1 millió ember halálával zárult. Ruhollah Komeini 1989-ben elhunyt és helyét Ali Khamenei vette át, aki azóta is az ország legfelsőbb vallási vezetője. Irán áttért a proxy-hadviselésre (a Hezbollah, Hamász, és további milíciák támogatására Irakban, Jemenben, Szíriában), hiszen világossá vált, hogy hagyományos hadviselése kevés a nyugattal szemben, és ez az egyetlen módja, hogy közvetetten, de hatékonyan tartsa fenn és érvényesítse érdekeit.

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy az Egyesült Államok iráni külpolitikája az említett időszakban stratégiai céljaiban folytonos, de taktikáiban és eszközeiben változó volt. A regionális stabilitás és szovjet-ellenes pozíció megőrzésének szándéka végig meghatározó maradt, azonban az ennek érdekében alkalmazott eszközök – a gazdasági segélyen alapuló alárendelt partnerségtől, a CIA által támogatott puccsig, valamint a sah-rendszer nyílt támogatásáig, majd egyenértékű szövetségessé válásáig – folyamatosan alkalmazkodtak a körülményekhez. Ez a kettősség jól tükrözi az amerikai külpolitika pragmatikus jellegét. Az eszközök változtak, de az amerikai külpolitika lényegében mindig a saját gazdasági és stratégiai érdekeit helyezte előtérbe, gyakran a helyi társadalmak és a valódi demokrácia rovására. Ez a megközelítés hosszú távon hozzájárult a térség instabilitásához és az amerika-ellenes érzelmek erősödéséhez.