Az Amerikai Egyesült Államok Iránnal szembeni külpolitikájának alakulása 1989-2025 között (II. rész)

Szerző: Tyukodi Lorina Enna | júl 20, 2025 | Amerika, Ázsia, Elemzés, Háború, Politika, Történelem

A hidegháború vége és a globális rend átalakulása: George W. H. Bush & Bill Clinton

A Szovjetunió felbomlása és a kommunista rendszer összeomlása olyan történelmi fordulópontot jelentett, amely egy stratégiai lehetőséget, felelősséget és egyfajta önbizalmat adott az Egyesült Államoknak arra, hogy megszilárdítsa pozícióját a világ egyedüli vezető hatalmaként, páratlan katonai, gazdasági és ideológiai hatalmának köszönhetően. Ez azt a reményt keltette, hogy az Egyesült Államoknak sem kell többé globális hatalmi versengésként tekintenie a régióra. George H. W. Bush (1989-93) elnök meghirdette az úgynevezett „új világrend” (New World Order) vízióját, amelynek központi eleme a nemzetközi jogon, multilaterális együttműködésen és ENSZ-felhatalmazáson alapuló békés világpolitika volt. E stratégiai koncepció egyik első próbája az 1991-es Öböl-háború volt, amelyben az Egyesült Államok vezetésével zajló nemzetközi koalíció szabadította fel Kuvaitot az iraki megszállás alól. Az USA beavatkozásának nemcsak biztonsági, hanem ideológiai céljai is voltak: a cél az amerikai vezetésű, liberális világrend megerősítése volt. Ezzel összhangban az Egyesült Államok a hidegháború utáni időszakban egyre tudatosabban törekedett a liberális internacionalizmus elveinek terjesztésére, azaz a demokratikus kormányzás, az emberi jogok védelme, a szabad piacgazdaság, és a nemzetközi szervezetek szerepének erősítése révén kívánta formálni a nemzetközi közösséget. George W. H. Bush vezetése alatt az amerikai-iráni kapcsolatok stagnáltak, hiszen Bush adminisztrációja nem volt hajlandó normalizálni diplomáciai kapcsolatát Iránnal, viszont bizonyos feltételekkel – az amerikai túszok elengedésével és terrorista csoportok támogatásának megszüntetésével – nyitott lett volna rá, azonban erre nem került sor.

Az első kongresszus által elfogadott hivatalos törvény 1992-ben Bill Clinton (1993-2001) adminisztrációja alatt valósult meg, amely megtiltotta a fegyverek- és fejlett technológiák exportját Irán, a szélhámos állam („rogue state”) felé. A kongresszusi törvény már nem csupán elnöki rendelet volt, mint az előző szankciók, hanem kollektív, komolyabb következményeket vont maga után. A 92-es szankciócsomag a nemzetközi közösséget is felszólította az amerikai haditechnikák továbbexportálásának leállítására, és szövetségeseit figyelmezetette, hogy ne exportáljanak Iránnak katonai technológiákat és fegyvereket. Clinton adminisztrációja alatt tehát az amerikai törvényhozók komolyabb lépéseket tettek afelé, hogy az emberi jogok semmibevétele és a terrorista csoportok támogatása Irán nemzetközi izolációval járjon. Ez részét képezte a közel-keleti ’kettős elszigetelés’ külpolitikájának, amely Iránra és Irakra próbált kettős diplomáciai- és gazdasági nyomást gyakorolni, és ezzel legitimásukat meggyengíteni. Az átfogó cél az volt, hogy Amerika stabilitást teremtsen a térségben, biztosítva, hogy sem Irán, sem Irak ne fenyegesse szövetségeseit, ne zavarja meg az olajellátási láncot, és ne jelentsen kihívást az izraeli-palesztin béketárgyalásokra. A 92-es szankciók megalapozták Clinton későbbi, 1995/96-os szigorított szankciós-politikáját. Elnöki rendeleteivel teljes embargót hírdetett Irán ellen, megtiltott minden beruházást Irán energiaszektorába és a kongresszus elfogadott egy olyan törvényt (ILSA, ma: ISA), amely bünteti azokat a külföldi vállalatokat is, amelyek fejlett technológiájú fegyvereket biztosítanak az országnak. Ez egy tökéletes példája annak, hogy miként használja fel az Amerikai Egyesült Államok páratlan globális befolyását arra, hogy a diplomáciai és gazdasági nyomásgyakorlás eszközein keresztül érvényesítse stratégiai érdekeit a nemzetközi színtéren.

George W. Bush: A terrorizmus elleni globális háború és a „gonosz tengelye”

A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások, amelyeket az al-Káida iszlamista szervezete koordinált, az Amerikai Egyesült Államok egyoldalú külpolitikájának kezdetét jelentette. Ennek megtestesítője George W. Bush (2001-2009) amerikai elnök volt, aki a Bush-doktrína bevezetésével megkezdte a terrorizmus elleni globális háborúra épülő külpolitika gyakorlati alkalmazását, amelyben elsőbbséget élvezett a terrorizmus elleni küzdelem és az amerikai nemzetbiztonság. Ez a koncepció magába foglalta a megelőző-csapás elvét, amely felhatalmazta az Egyesült Államokat arra, hogy elsőként mérjen csapást olyan államokra vagy nem-állami szereplőkre, amelyek potenciális fenyegetést jelenthetnek rá nézve. Bush 2002-es évértékelő beszédében Iránt, Irakot és Észak-Koreát a ’gonosz tengelyeként’ (Axis of Evil) emlegette, akiket szerinte összeköt a közös gonosz szándék, vagyis a terrorizmus, a tömegpusztító fegyverek és a globális instabilitás támogatása. Irán egyértelműen hatalmas fenyegetésként interpretálta az elnök beszédét, és Amerika iraki megszállását követően jogosan tehette fel a kérdést: vajon Észak-Kórea vagy Irán a következő? Észak-Kóreának azonban már kezében volt a világ legpusztítóbb és legbefolyásosabb eszköze, a nukleáris fegyver, amely immunitást biztosított számára egy feltételes amerikai támadással szemben. Ez az incidens világossá tette az iráni vezetőség számára, hogy az atomfegyverek létesítése jelenti az egyetlen megbízható elrettentő képességet és biztosítékot az amerikai beavatkozás ellen, melyet a történelemből kiindulva nem kívántak újjáélni.

Bush agresszív politikája elhúzódó háborúkhoz vezetett Afganisztánban (2001-2021) – miután a tálibok menedéket biztosítottak Oszama bin Láden-nek, az al-Káida alapítójának és vezetőjének – valamint Irakban (2003-2011), ahol Szaddám Huszein diktatórikus rendszerének megdöntése, az állítolagos tömegpusztító fegyverek fejlesztésének leállítása és a terrorszervezetekkel való kapcsolatok megszüntetése volt az elsődleges szándék. Az amerikai bevonulás Irakba geopolitikai lehetőséget teremtett Irán számára: ”eltűnt” egyik legfőbb riválisa, akire az iraki-iráni háború óta egzisztenciális fenyegetésként tekintett. Szaddám eltávolítása után, az Iránhoz közel álló iraki síita politikai pártok, vallási csoportok, és milíciák nagyobb teret nyertek és Irán pénzzel, fegyverekkel, kiképzéssel támogatta a síita fegyveres csoportokat a szunnitákkal szemben. Amerika érdeke tehát újból a sajátjaként értelmezett stabilitás megteremtése volt, azonban a rezsim megbuktatása nem egy stabil államot teremtett, hanem előidézte az állam gyors szétesését, a síita-szunnita konfliktust és az Iszlám Állam (ISIS) megerősődését Irakban.

Továbbá, kiderült, hogy Irak valójában nem fejlesztett tömegpusztító fegyvereket, ahogy azt korábban Amerika állította. Emellett, Irak megszállása nem élvezett széles nemzetközi támogatást sem, és Amerika az ENSZ jóváhagyása nélkül lépett fel, a nemzetközi jog rendszerét megkerülve. Mindez tehát azt a benyomást keltette, hogy miközben az Egyesült Államok a demokrácia és a nemzetközi normák elveit hirdeti, addig gyakorlatban gyakran kerül ellentmondásba értékeivel – ezzel képmutató képet festve önmagáról, hitelességét aláásva. Bush egyoldalú külpolitikai hozzáállása jelentős elhatárolódást jelentett a multilaterális Clinton-korszaktól, amely hozzájárult az USA nemzetközi tekintélyének gyengüléséhez, és megingatta a világ bizalmát Amerika globális vezető és védelmező szerepéről.

Az amerikai-iráni kapcsolatok 2003-ban ismét falba ütköztek, amikor az iráni ellenzék (NCRI) leleplezte az addig titkosan működő urándúsító létesítményeket Natanzban, valamint egy nehézvizes reaktor épülését Arakban, amelyek az ENSZ és a Nemzetközi Atomenergia-Ügynökség (NAÜ) jóváhagyása nélkül funkcionáltak. Ezek a felfedések alátámasztották, hogy Irán közel két évtizede folytat nukleáris tevékenységeket titokban, miközben nyilvánosan azt állította, hogy programja kizárólag békés célokat szolgál, amely a nemzetközi egyezmények tiszteletben tartásával működik. A NAÜ több helyszíni ellenőrzés után dúsított urán nyomait vélte felfedezni, amelynek szintje szakértők szerint túl magasnak bizonyult békés célú felhasználáshoz és közelebb állt a nukleáris fegyverek kifejlesztéséhez. Ez súlyos bizalmi válságot eredményezett Irán és a Nyugat között, és egy olyan új biztonságpolitikai veszélyforrást állított a középpontba, amely immár nem csupán nemzeti vagy regionális szintű kockázatot jelentett, hanem globális fenyegetővé emelte Iránt. Fontos azonban megjegyezni, hogy Irán aláírója az 1967-es Atomsorompó-egyezménynek (NPT), amelyet 1970-ben hivatalosan ratifikált is. Az egyezmény kezdettől fogva vitatott volt, hiszen mindössze 5 nukleáris hatalmat ismer el de jure – az Egyesült Államokat, Oroszországot, Kínát, Franciaországot, és az Egyesült Királyságot, amelyek éppenséggel az ENSZ Biztonsági Tanács vétó hatalommal rendelkező állandó tagjai, akik hozzájárulói egy rendkívül egyoldalú, hierarchikus rendszer létrehozásának a nemzetközi közösségen belül. Az öt atomhatalmon kívüli aláírók és ratifikálók vállalták, hogy nem fejlesztenek atomfegyvert, nem gyártanak fegyverminőségű dúsított anyagot, és ugyan végezhetnek békés célú nukleáris tevékenységet, de csakis a NAÜ szigorú ellenőrzése alatt. A NAÜ 2003-ban nem tudta megállapította egyértelműen, hogy Irán nukleáris fegyverek kifejlesztésén dolgozna, de azt megállapította, hogy nem tett eleget az átláthatósági- és bejelentési kötelezettségeinek a hozzáférés akadályozásában, a centrifuga-fejlesztés és az uránkonverzió kapcsán. Sokáig az USA nem vett részt közvetlenül az EU-3 (Németország, Franciaország, Egyesült Királyság) és Irán tárgyalásaiban, amelyen belül Irán vállalta az urándúsítás ideiglenes felfüggesztését, aláírta a NAÜ kiegészítő jegyzőkönyvét (ellenőrzések kiterjesztése), és részleges együttműködésbe kezdett. 2006 után azonban, a nemzetközi szankciók erősödésével, az amerikai kormány engedett, és közvetetten részt vett a többoldalú tárgyalásokban. Ám a feltételek – urándúsítás leállítása, teljes átláthatóság – továbbra is szigorúak maradtak. Miközben a Nyugat próbált olyan diplomáciai fejleményeket megteremteni, amelyek kielégítik Irán biztonsági aggályait, ugyanakkor megakadályozzák a nukleáris fegyverek elterjedését – nem bizonyultak elégnek. Ezeknek a tárgyalásoknak az összetettsége azt tükrözte, hogy a felek alapvetően eltérően vélekedtek Irán nukleáris technológiai jogáról, valamint a szankciók enyhítése és a nukleáris korlátozások közötti összefüggésről.

Barack Obama: Nyitás és diplomáciai áttörés

Barack Obama (2009-2016) elnökké válásával szintén egy jelentős elszakadást figyelhettünk meg, George W. Bush unilaterális, konfrontatív és az amerikai értékek erőszakkal történő népszerűsítésétől egy sokkal inkább miltilaterális, stratégiailag féken tartott külpolitikához. Obama a puha hatalmat, a diplomáciai eszközöket, és a szövetségek újjáépítését részesítette előnyben, aki a kényszerítés ereje helyett a párbeszédet és a kölcsönös elköteleződést hatékonyabb eszköznek vélte. Az amerikai elnök már kampányaiban is kifejezte, hogy készen áll nyitni Irán felé, azonban ezt megelőzte a 2009-es iráni választás, amely tömeges tüntetéseket eredményezett Mahmoud Ahmadinejad elnök újraválasztása miatt, akit elnyomással és csalással kapcsolatos vádakkal illetett az iráni nép. Obama elítélte az iráni vezetőség erőszakát, ugyanakkor tartózkodott az aktív támogatástól, mert attól tartott, hogy ez alááshatja a belső ellenzék hitelességét.

Az Obama adminisztráció továbbra is szigorú gazdasági szankciókat alkalmazott, különösen 2010-2013 között, köztük a ’Comprehensive Iran Sanctions, Accountability, and Divestment Act’-et, amelynek célja az iráni olaj- és bankszektor korlátozása volt. 2013-ban a nyitotabb Hassan Rouhani iráni elnök megválasztásával megkezdődtek a titkos amerikai-iráni tárgyalások Ománban, ami határozott változást jelentett az Iránnal folytatott tárgyalások irányában. 2014-ben életbe is lépett az ’Interim Joint Plan of Action’. Irán részleges/átmeneti nukleáris felfüggesztéséért cserébe enyhébb szankciók érintették az államot a szerződés keretein belül. Az átmeneti szerződés megalapozta a 2015-ös, történelmi pillanatú iráni nukleáris keretmegállapodás (Joint Comprehensive Plan of Action) létrejöttét a P5+1 országok (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Franciaország, Oroszország, Kína + Németország) között. Az egyezmény Irán nukleáris programjának korlátozását foglalta magába, urándúsítási kapacitásai és készletei csökkentésével, és a NAÜ ellenőrzések megerősítését tartalmazta, cserébe a nemzetközi szankciók feloldásáért, ezzel hozzájárulva Irán immár 15 évig visszafojtott olaj-vezérelt gazdaságának fellendüléséhez. A megállapodás megkövetelte Irántól, hogy a dúsított urán szintje ne haladja meg a 3,67%-ot – ez a szám elegendő egy atomerőmű működtetéséhez, de nem elegendő egy atomfegyver előállításához, azaz csakis békés célú, energiatermelési szintnek felel meg.

A JCPOA az amerikai-iráni kapcsolatok egyik legáttörőbb és legfontosabb mérföldköve volt, amely reményt adott a kapcsolatok újjáépítéséhez. Kritikusai szerint azonban, a megállapodás túl sok engedményt tett Iránnak – pl. a centrifugák (amelyek megnövelik az uránban hasadóképes izotóp arányát, amelyre nagy arányban van szükség atomfegyver fejlesztéséhez) számát csupán korlátozta, és nem írta elő a teljes leszerelést. Továbbá, a JCPOA nem szabott korlátokat Irán ballisztikus rakétafejlesztésére, amelyek képesek lehetnek nukleáris robbanófejek szállítására, valamint eltekintett Irán terroristaszervezeteket támogató jellemétől..

Az átfogó megállapodás mély nyomot hagyott az amerikai-izraeli szövetségben is, amit Izrael direkt fenyegetésként tartott számon, és úgy látta, hogy Obama engedményeket tett, és feladta a valódi célt: Irán nukleáris fegyverkezésének teljes megakadályozását. Mivel Teherán többször hivatkozott Izrael elpusztítására, Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnök több alkalommal is hangot adott annak, hogy a végső megállapodás túl sok engedményt ad Iránnak, a ”küszöb-atomállamnak”. Álláspontja szerint a megállapodás nem szünteti meg véglegesen Irán atomfegyver-kifejlesztési képességeit, csak ideiglenesen korlátozza azt, a ’sunset clauses’-nak köszönhetően. A ’sunset clause’ a megállapodás egyik legvitatottabb jogi sajátossága, amely kihangsúlyozza a tényt, hogy az egyezmény nem határozatlan idejű, hanem szinte minden fontos korlátozásnak van lejárati ideje, amivel tehát Irán idővel újra bővítheti nukleáris tevékenységét, immár jogszerűen. Mindemellett, Netanyahu szerint a szankciók felemelésével az iráni gazdaságba visszaáramló több milliárd dollár nem az emberek jólétére, hanem a proxy háborúk finanszírozására (Hezbollah, Houthik, stb.) megy, megerősítve Irán térségi befolyását.

Maximális nyomás, maximális feszültség: Donald Trump első felvonása

Az egyezmény ideiglenesen rendezte a válságot, de 2018-ban az USA, Donald Trump amerikai elnök (2017-2021 ; 2025-) vezetése alatt kilépett a megállapodásból. Azóta a feszültség újra éleződött, és Irán időközben újraindította a dúsítást. Donald Trump már első elnöki kampánya alatt ígéretet tett a megállapodás felmondására, amelyet hibásnak vélt, hiszen nem szabott korlátokat a ballisztikus rakéták ügyében, nem foglalkozott Irán terrorizmust támogató, destabilizáló tevékenységeivel és az egyezmény ideiglenes természetével. Trump első elnöksége alatt egyértelművé vált politikai stratégiája, amely az azonnali kölcsönösségre alapul, ahol háttérbe szorulnak a hosszú távú szövetségek és közös értékek. Bevezette az ’America First’ megközelítést, priorizálva az amerikai érdekeket, mintsem a nemzetközi közösség kollektív céljait, és kilépett több fontos nemzetközi egyezményből, köztük a JCPOA-ból is. Ez egy újabb jelentős irányváltást eredményezett Obama multilateralizmusra épülő külpolitikájától, visszatérve az egyoldalú gyakorlathoz. Trump Iránnal szembeni külpolitikája a ’Maximális Nyomás’ kampányára épült, melynek célja Irán elszigetelése és „helyes” viselkedésre bírása volt. Újabb gazdasági szankciókat vezetett be Irán olaj- és bankszektorára, és nyomást gyakorolt a JCPOA többi tagállamra, hogy hasonló szankciókra számíthatnak, ha fenntartják kereskedelmi kapcsolatukat Iránnal. Emellett, Trump a Forradalmi Gárdát 2019-ben terrorszervezetté nyilvánította. Az elnök legfőbb célja az ország gazdaságának kimerülése, belső feszültségek generálása volt, és egy olyan magatartásbeli változás (rendszerváltás), amely nem csak a nukleáris szektort érintené.

Irán a ’Maximális Nyomás’ kampányra maximális ellenállással válaszolt: felgyorsította uránium dúsítását, megemelte szintjét a JCPOA által megengedett 3,67%-ról 20%-ra, olajszállító hajókat vett célba, amerikai drónokat iktatott ki. 2020-ban az Egyesült Államok elrendelte Qassem Soleimani katonai parancsnok meggyilkolását (a Forradalmi Gárda egyik fejét), amellyel Irán egy amerikai bázissal szemben ballisztikus rakétákkal eszkalálta a helyzetet. Irán elnöke, Hassan Rouhani figyelmeztette Amerikát:

„Béke Iránnal az összes béke anyja, háború Iránnal az összes háború anyja.”

Az iráni nép szemében Mossadeq miniszterelnökhöz (1953) hasonlóan egy újabb nemzeti hős halálát okozta az amerikai beavatkozás, és a nemzetközi egyezményből való hirtelen kilépéssel Amerikát megbízhatatlannak, kiszámíthatatlannak, és hiteltelennek ítélték meg, ami jelentősen hozzájárult az ország szimbolikus vezető szerepének mérséklődéséhez.

Joe Biden: ’compliance for compliance’ elve

Joe Biden (2021-2025) elnöksége alatt a cél az iráni nukleáris alku (JCPOA) újjáélesztése volt, de kibővített, szigorúbb feltételekkel. Biden tehát nyitott volt a kapcsolatok enyhítésére, a ’compliance for compliance’ elv alapján: a kötelezettségek teljesítése a kötelezettségek teljesítése esetén. Azonban Irán ragaszkodott az olyan előfeltételekhez, mint a Forradalmi Gárda lekerülése a terrorszervezetek listájáról, a folytatódó urándúsítás (60%-ig, közel a 90%-os fegyverszinthez) és a szankciók feloldása, amelyekbe Amerika nem egyezett bele, amivel a tárgyalások holtpontra jutottak. Biden figyelmét nagyban lekötötte az orosz-ukrán háború (amin belül Irán aktívan szállít drónokat Oroszországnak), illetve az Izrael-Hamász háború is. Irán, mint a Hamász egyik legfőbb támogatója, a konfliktus részleges felelőseként jelent meg az amerikai diskurzusban. 2023 és 2024 között az USA közvetlen légicsapásokat mért Irán ellen, melyre Irán 2024 végén válaszul közvetlen rakétákat és drónokat küldött Izrael ellen.

Joe Biden Iránnal kapcsolatos külpolitikája tehát egyfajta visszatérés volt Barack Obama megközelítéséhez, de egy sokkal komplexebb és nehezebb geopolitikai helyzetben.

Donald Trump második felvonása

És hol tartunk most? Donald Trump (2025-) még alig egy fél éve tért vissza elnöki pozíciójába, amelyet a háborúk pár napos lezárása melletti kampányával nyert vissza – azonban eddig csupán eszkalációt véltünk felfedezni. 2025 májusában még bíztató jeleket figyelhettünk meg az ötödik amerikai-iráni nukleáris találkozó végett, amely Donald Trump meglepő nyitottságát tükrözte. A tárgyalások során Omán közvetítői szerepet vállalt, és bár konkrét megállapodás nem született, a résztvevők szerint az egyik legszakmaibb forduló volt, ami alapot teremtett a további párbeszédhez. Donald Trump azonban már akkor világossá tette: ha a diplomácia kudarcot vall, katonai eszközöket is kész bevetni. Mindeközben Izrael fenyegetéseket fogalmazott meg Irán nukleáris létesítményeinek megtámadásáról, akár az USA támogatása nélkül is. Irán válaszul kijelentette, hogy az Egyesült Államot fogja felelőssé tenni, ha Izrael támadást indít.

A diplomáciai remények néhány héten belül katonai csapásokká alakultak. 2025 június 13-án Izrael nagy erejű, közvetlen, előzetes légicsapást hajtott végre Irán területén nukleáris- és katonai (majd civil-) létesítmények ellen, amelyre Irán ballisztikus rakétákkal és drónokkal támadt vissza. Június 22-én az Egyesült Államok Irán elleni légicsapásokkal támogatta Izraelt, amellyel kulcsfontosságú nukleáris központokat semmisítettek meg, köztük a Natanz létesítményt – a károk súlyossága azonban vitatott. Irán válaszul rakétacsapást mért egy amerikai bázisra Katarban, amelyre a legfőbb vezető úgy nyilatkozott, hogy ez „kemény pofon volt Amerikának”. Ez volt az első nagyszabású közvetlen, nyílt katonai összecsapás a felek között, amelyet egy tűzszüneti megállapodás követett Izrael és Irán között.

A jelenlegi amerikai külpolitika egyértelműen impulzív, kiszámíthatatlan, rövid távú érdekek és a kölcsönösség elve vezérli. Az ironikus ellentmondás, hogy Amerika volt az a 20.században, aki nukleáris technológiát adott Irán kezébe, és napjainkban éppen ettől próbálja megfosztani, jól szemlélteti, hogy sokszor a hosszú-távú következmények nélküli gondolkodás és a rövid-távú érdekek vezérlik az országot. Ez is azt tükrözi, mennyire összetett és változó az érdekek rendszere. Akkoriban Irán stratégiai szövetséges volt, és az atomenergia fejlesztése békés célokat szolgált. Azóta viszont megváltoztak a politikai viszonyok és a vezetés, ezért az USA most pont azt próbálja megakadályozni, amit akkor segített elindítani.

Egy tehát biztos – nem pusztán politikai döntések vagy jelenkori érdekek formálják ezt a viszonyt, hanem évtizedek alatt felhalmozódott történelmi traumák, hatalmi átrendeződések és identitás különbségek. Ezek a múltbéli események aktívan meghatározzák a két ország közötti bizalmatlanságot, együttműködési nehézségeket, sőt időnként a nyílt feszültségek okát is. A történelmi hatalmi befolyások, legyen szó gazdasági befolyásról vagy kulturális összecsapásokról, mélyen beágyazódtak mindkét nemzet kollektív identitásába, és így formálják a mai diplomáciai dinamikát.