Oroszország a világ egyik legfontosabb állama, külpolitikai szempontból. Területe a világon a legnagyobb, 140 milliós népességével kilencedik legnépesebb ország a Földön, nukleáris arzenálja pedig az Egyesült Államokét is felülmúlja. Az ukrajnai háború ugyan meggyengítette az országot, nem utolsósorban a presztízsét is, Oroszország azonban a konfliktus után is jelentős nagyhatalom fog maradni. Az ország azonban már a cári időkben, valamint a Szovjetunió idején is egyfajta fekete doboz volt. A nagyfokú centralizáció és az ebből eredő erős központi irányítás miatt rendkívül nehéz belelátni az ország döntéshozatalába, de a társadalmába is. Ezért különösen fontos, hogy megértsük az orosz külpolitikai gondolkodás fő irányzatait, ugyanis ezek segíthetnek megérteni az átfogó elméleteket és világfelfogásokat, amelyek a gyakran átláthatatlan döntéshozatalt és annak sokszor érthetetlen döntéseit irányítják. A cikk Andrej P. Cigankov Oroszország-kutató tipológiáját követve mutatja be a három legfőbb irányzatot: az államközpontúakat vagy etatistákat, a civilizacionalistákat, illetve a Nyugat-orientáltakat.
Az orosz nagyhatalmi realizmus: az államközpontú irányzat
Az államközpontúság a legrégebbi hagyománnyal rendelkező irányzat, azonban ma is erős hatása van a külpolitikai gondolkodásra. Az irányzat a Nemzetközi Kapcsolatok elméletében a realizmusra épít, így alapvető feltevése, hogy Oroszország elsődleges célja nagyhatalmi státuszának a fenntartása. Minden más célt ennek kell alárendelni. Ebből adódóan szükségeltetik egy erős állam, amely biztosítani tudja az ország stabilitását és védelmét, ezáltal garantálni tudja túlélését. Az állam erőssége tehát nem következmény, hanem feltétel. A realizmustól azt is átveszi az államközpontúság, hogy a nemzetközi rendszert anarchikusnak látja. Nincs tehát felsőbb hatalom, amely irányítani tudná az államokat, így azok saját érdekeik szerint cselekednek, hogy maximalizálják hatalmukat. A rendszer így eredendően konfliktusos is, hiszen ha minden állam a saját érdekét követi, bármiféle irányítás nélkül, akkor azok az érdekek inkább előbb, mint utóbb, össze fognak ütközni – és össze is ütköztek például Grúziában, Montenegróban és leginkább Ukrajnában.
Az államközpontúság történelmi gyökerei a cári birodalmi hagyományhoz, illetve a szovjet nagyhatalmi örökséghez köthetők, és ebben az irányzatban látható a leghosszabban tartó történelmi kontinuitás. Különösen fontos az expanzionizmus – a folyamatos területi terjeszkedés, amely garantálni tudja a központi állam biztonságát. Oroszország évszázadok óta ezt a politikát követi: alapvetés, nem pedig kivétel. A mai, nyugati politikusok és szakértők megdöbbenése az orosz agresszió miatt abból eredhet, hogy az 1990-es években szocializálódtak, amikor Oroszország, kivételesen, nem ezt a politikát követte. A 90-es éveken kívül még két ilyen időszak van az orosz történelemben: a 16-17. század fordulójának „zűrzavaros idői”, ami a Rurikid-dinasztia kihalásához köthető, illetve az 1917-es bolsevik forradalmat követő néhány év. Mindhárom korszakot a káosszal és a visszalépéssel azonosítják az orosz történelemben. Az expanzionizmus, ezzel szemben, az orosz történelem fennmaradó részében az alapelv volt.
Az államközpontúak külpolitikai elképzeléseinek legfontosabb eleme a multipoláris világrend támogatása (nem összekeverendő a multilaterálissal). Ebben a rendszerben a szövetségek kis szerepet kapnak, az államok pedig a saját érdekeik mentén, mintsem elvek mentén politizálnak. Az Egyesült Államok hegemóniáját így ellensúlyozni szeretnék, valamint nagy szerepet kap az orosz befolyási övezet fenntartása. Az államközpontúak ugyanakkor elismerik, hogy minden más nagyhatalomnak is „kijár” a saját befolyási zónája. A posztszovjet térség így kiemelkedő jelentőséget kap – az államközpontúság szerepét mutatja, hogy a legtöbb orosz külpolitikai stratégia ezt a régiót tartja a legfontosabbnak. A NATO-t alapvető biztonsági fenyegetésként ítéli meg az irányzat, hiszen annak bővítése veszélyezteti mind az államot, mind annak érdekszféráját. Az EU-val való viszony viszont ambivalens, ugyanis a gazdasági együttműködést fontosnak tartja, míg a politikai alapút elveti. Cigankov szerint az államközpontúak alapvetően pragmatikusak, és nem ideológiai, hanem hatalmi alapon utasítják el a Nyugatot – amellyel el is fogadható az együttműködés, ha az Moszkva érdekeit szolgálja.
Az államközpontúság első képviselője Cigankov szerint I. Nagy Péter volt, azonban kiemeli, hogy az irányzat alapvető eszméit már előtte is követték az orosz uralkodók. Gorcsakov, a 19. századi cári Oroszország legnevesebb külügyminisztere is ehhez a vonalhoz tartozott. A szovjet vezetők közül Kruscsov az egyetlen, aki tisztán államközpontú külpolitikát folytatott, a többi vezetőt inkább irányzatok közé lehet besorolni. Az 1990-es évek végén hivatalba lépő külügyminiszter, Jevgenyij Primakov államközpontú világfelfogása pedig jelezte Oroszország egyfajta visszatérését tradicionális külpolitikájához, amely Vlagyimir Putyin orosz elnök korai külpolitikájára is hatott. Szergej Lavrov mai külügyminiszter továbbvitte Primakov elképzeléseit, és ugyan retorikája mára erősen nyugatellenessé vált, alapvető elképzelései még mindig a realizmushoz és az államközpontúsághoz állnak a legközelebb. A 2012 és 2024 között védelmi miniszteri pozíciót betöltő Szergej Sojgu is ide sorolható, az orosz elit jelentős részével együtt.
Civilizációs különállás és eurázsiai identitás
Az orosz külpolitika másik, ma domináló irányzata a civilizacionalizmus. Az államközpontúak feltevését egy szinttel feljebb emelve, a civilizacionalisták szerint Oroszország nem csupán nagyhatalom, hanem önálló civilizáció. Nem a Kelethez, és nem is a Nyugathoz tartozik, hanem önálló történelmi-kulturális pólus a világban. Oroszország ortodox, tradicionális civilizációs önállóságára építenek, amelynek egyedülálló helyet szánnak Kelet és Nyugat között, de egyiknek sem részeként. Ebből eredően a külpolitikát a kulturális és az identitásbeli, de akár a vallási tényezők is erősen befolyásolják.
Az irányzat történeti gyökerei a szlavofil hagyományokhoz nyúlnak vissza, amely szerint a szláv népeknek össze kell tartaniuk, Oroszország vezetésével. Ez az egyfajta messianizmus, Oroszország, mint a szláv népek összefogója és megmentője, történelmileg igencsak népszerű gondolat volt, az ország határain kívül is. A civilizacionalisták így az ukrajnai háborút is gyakran azzal legitimálják, hogy az orosz és ukrán népnek egy országban a helye, amely számukra a háború célja. Más civilizacionalisták ugyanakkor egyenesen tagadják az ukrán nép létezését – ezt a gondolatot feszegette Putyin is egy esszéjében, amely egy évvel a teljes körű invázió előtt jelent meg. Putyin az írásban többször utal arra, hogy a két népnek egy országban a helye, de arra is tesz utalást, hogy az ukrán nép nem teljes különálló az orosztól.
A civilizacionalisták szintén támogatják a multipoláris világrendet, hiszen Oroszország csak így tud érvényesülni, mint önálló civilizáció. Míg az államközpontúak nem feltétlen ítélik el a Nyugattal való együttműködést, amíg az Oroszország érdekeit szolgálja, ez az irányzat értékalapon ítéli el azt. A Nyugat kulturális befolyásának visszaszorítására törekszik, ugyanis azt károsnak, veszélyesnek tartja. Arra, hogy ez a gondolat mennyire áthatja az orosz államot, tökéletes példa a rengeteg Kreml-közeli propagandacikk vagy televíziós adás, amely a „rothadó Nyugatról” ad hírt. Az efféle „sajtótermékekben” gyakran kiemelik az LMBTQ-jogokat, a klímapolitikát, valamint a migrációt, mint „romboló tényezőket”. Ezzel állítják szembe a vallásos, tiszta, tradicionális Oroszországot – amely sok orosz számára meggyőző tud lenni. A NATO és az EU nemcsak stratégiai, hanem civilizációs ellenfelek is, a liberalizmus pedig alapvető fenyegetés.
Az irányzat számára kiemelten fontos a Russzkij mir, azaz orosz világ (vagy orosz béke, a mir egyszerre jelent világot és békét) koncepciója. A gondolat szerint, amely meglehetősen homályos, az oroszajkúak, bárhol is éljenek, illetve azok a népek, akik történelmileg az Orosz Birodalomhoz tartoztak, valamint az Orosz Ortodox Egyház hívei, egy „világban” egyesülnek, Oroszország vezetésével. Az ukrajnai háború szintén magyarázható ezzel a koncepcióval: az orosz invázió csupán azt szolgálja, hogy az ukrán nép, amely történelmileg az orosz világhoz tartozik, visszatérjen ahhoz.
Cigankov tipológiája szerint a civilizacionalisták tehát identitásalapon értelmezik a nemzetközi politikát, és kiemelik az orosz történelmi küldetéstudatot. Az irányzat legfontosabb ideológiai formálója Alekszandr Dugin. Vlagyimir Putyin elnök is talán ehhez a vonalhoz áll a legközelebb, összességében azonban talán az államközpontúság és a civilizacionalizmus közé lehetne a legjobban besorolni – ahogy Sztálint is. Putyin világfelfogása alapvetően realista, azonban egyre gyakrabban feltűnnek benne a kulturális, civilizációs hagyományok, amelyek minden bizonnyal erősen befolyásolni tudják az elnök döntéshozatalát. Szemléletes példa erre a már említett esszé, amely az ukrajnai háború egyfajta előkészítésének is tekinthető.
Nyugati integráció és modernizáció: a Nyugat-orientált irányzat
A harmadik fő irányzat erősen szembemegy az első kettővel, a Nyugat-orientáltak szerepe mára a döntéshozatalban szinte teljesen eltűnt. Az irányzat elképzelései szerint Oroszország a Nyugat szerves része, fejlődése pedig csak a Nyugathoz való közeledésen keresztül lehetséges. Ezt azzal támasztják alá, hogy az ország akkor történelmileg fejlődött a leginkább, amikor nyugati értékek és nyugati kooperáció dominálták a döntéshozatalt (például I. Nagy Péter kora) – ezt az államközpontúak az 1990-es évek káoszával cáfolják, amikor pedig Oroszország, ugyan nem teljeskörűen, de alapvetően megpróbálkozott a demokráciával. A Nyugat-orientált gondolkodók szerint Oroszország modernizálásához nyugati intézményekre és együttműködésre van szükség.
Az irányzat így erősen támogatja a legfőbb nyugati politikai értékeket és intézményeket. A demokratizáció talán a legfontosabb, amivel Oroszországnak szinte semmi tapasztalata nincs, ami van, az pedig inkább eltaszító hatású. A liberalizmus és a gazdasági integráció és interdependencia szintén kiemelendő, azonban ezeknek hasonlóan semmilyen történelmi hagyománya nincs az országban. Az irányzat történelmi gyökerei a 19. századra nyúlnak vissza, amikor megjelentek az első gondolkodók, akik Oroszországot elvi alapon szerették volna Nyugat felé irányítani. Mihail Gorbacsov híres peresztrojka és glasznoszty programjai is fontosak az irányzat számára, ahogy szintén nagy szerepet kapnak az 1990-es évek végső soron sikertelen gazdasági reformjai.
A Nyugat tehát sem stratégia, sem ideológiai ellenfél, hanem potenciális partner. Az 1990-es évek végén történt pénzügyi és gazdasági válság, azonban megbélyegezte az évtized kísérletezésének a megítélését. A nyugati támogatás nem érte el a várt hatást, Oroszország pedig közel sem került ahhoz, hogy a NATO-hoz vagy az EU-hoz csatlakozzon. A Nyugat-orientált irányzat így elvesztette hitelét a társadalomban, és mára szinte teljesen kiszorult a döntéshozatalból. Túlzott nyugatfüggőséggel, naiv idealizmussal és az orosz sajátosságok figyelmen kívül hagyásával vádolták és vádolják ma is az irányzatot.
Az irányzat első döntéshozójának I. Sándor cár mondható, aki a Szent Szövetségben egyesítette Moszkvát a nyugati hatalmakkal. A modern kori legfőbb képviselője Gorbacsov után az első orosz elnök, Borisz Jelcin volt, illetve külügyminisztere, Nyikolaj Kozirev. Érdekesség, hogy a mára teljesen radikális, X-en őrjöngő Dmitrij Medvegyev elnöksége idején igen közel állt ehhez a vonalhoz. Medvegyev programjában kiemelt szerepet kapott a modernizáció, illetve az Egyesült Államokkal is viszonylag jó kapcsolatra törekedett – ugyanakkor elnöksége első évében lerohanta Grúziát, amely merőben eltér az irányzat elveitől.
Összefoglaló
Az orosz külpolitikai gondolkodás fő irányzatainak vizsgálata kulcsfontosságú Oroszország nemzetközi viselkedésének megértéséhez. Az államközpontú, Nyugat-orientált és civilizációs irányzatok többek, mint elvont, elméleti kategóriák a politikatudomány számára. Ezek olyan gondolkodási keretek, amelyek hosszú idők óta meghatározók az orosz elit külpolitikai percepciói és stratégiai döntései tekintetében. A különböző irányzatok eltérően viszonyulnak a Nyugathoz, a nemzetközi rendszerhez, valamint Oroszország identitásához és nagyhatalmi szerepéhez, ezért segítségükkel jobban értelmezhető az orosz külpolitika változása és folytonossága is. A három irányzat közül napjainkban különösen az államközpontú és a civilizációs megközelítés bír jelentős befolyással az orosz döntéshozatalban. A jelenlegi orosz vezetés külpolitikájában egyszerre jelenik meg a geopolitikai realizmus, a multipoláris világrend támogatása, valamint az a civilizációs narratíva, amely Oroszországot különálló történelmi és kulturális pólusként értelmezi. Ennek megértése nélkül nehezen értelmezhető Oroszország viszonya a NATO-hoz, az Európai Unióhoz vagy az Egyesült Államokhoz. Az irányzatok elemzése ezért nemcsak elméleti szempontból fontos, hanem hozzájárul az orosz külpolitikai döntések mögött álló motivációk és stratégiai célok mélyebb megértéséhez is.
Forrás:
Tsygankov, Andrei P. Russia’s Foreign Policy: Change and Continuity. Bloomsbury, 2025.