A nemzetközi rend mélyreható átalakuláson megy keresztül. A második világháború után az Egyesült Államok vezetése alatt kialakult liberális nemzetközi rend fokozatosan helyet ad egy egyre széttagoltabb és vitatottabb környezetnek, amelyet növekvő kihívások jellemeznek. Ezeket a változásokat részben az amerikai külpolitika irányváltásai és az Egyesült Államok globális szerepéről kialakult felfogás alakulása hajtja előre. Úgy tűnik, az Egyesült Államok egyre kevésbé hajlandó viselni a meglévő nemzetközi rend fenntartásának költségeit, és inkább a szűken meghatározott nemzeti érdekek érvényesítésére törekszik. A kritikusok Donald Trump elnök megközelítését egyfajta „romboló politikának” nevezték, amely megkérdőjelezi az amerikai vezetőszerepről régóta fennálló feltételezéseket.

Az indiai-csendes-óceáni térségben ezek a fejlemények csendes, de jelentős stratégiai újraértékelést váltottak ki. Évtizedeken át a régió államai nagyrészt abból indultak ki, hogy az Egyesült Államok továbbra is elengedhetetlen biztonsági garanciát jelent majd, míg Kína felemelkedését az Egyesült Államok vezette szövetségi hálózat fogja korlátozni. A második Trump-kormányzat első évében azonban ez a feltételezés kevésbé tűnik biztosnak.
2035-re tekintve az indiai-csendes-óceáni térség legtöbb országa nem számít az amerikai hegemónia és a kínai dominancia közötti egyenes átmenetre. Inkább egy hosszan elhúzódó stratégiai együttélés időszakára számítanak, amelyben az Egyesült Államok katonai szempontból továbbra is nélkülözhetetlen marad, Kína gazdasági szempontból központi szerepet tölt be, a középhatalmak pedig egyre nagyobb szerepet játszanak. Ez a jövőkép hasonlít Amitav Acharya „multiplex rend” koncepciójához, amelyben egyetlen hatalom sem dominál, és a regionális szereplők rugalmas koalíciók és konkrét kérdésekre vonatkozó szövetségek révén alakítják az eredményeket. Ez a várakozás máris befolyásolja a regionális biztonsági számításokat. Ahelyett, hogy konkrét döntést hoznának Washington és Peking között, sok indiai-csendes-óceáni állam kockázatcsökkentő stratégiákat követ.
A jövőbeli befolyás legfontosabb mutatói nem kizárólag a katonai képességek lesznek, hanem a politikai hitelesség is: a szövetségek megbízhatósága, a válságkezelési képesség, a technológiai ellenállóképesség, az ellátási lánc biztonsága. A 2026-os iráni konfliktus e tekintetben különösen jelentős, mert próbára teszi azt, hogy az Egyesült Államok növekvő globális kötelezettségvállalásai gyengítik-e az indiai-csendes-óceáni térség biztonságát, és teret engednek-e alternatív regionális megállapodásoknak. A kialakulóban lévő nemzetközi rend valószínűleg egyre inkább hálózatos, rétegzett és hibrid jellegű lesz. Nem az Egyesült Államok által vezetett liberális hegemónia folytatása lesz, sem pedig a hagyományos többpólusú erőegyensúlyi rendszer. Ehelyett egy decentralizált és pluralista rend lesz, amelyben az államok, a regionális szervezetek, a vállalatok, a városok, a civil társadalmi csoportok és a transznacionális hálózatok közösen alakítják a folyamatokat.

Dél-Korea nehéz döntései

Az Egyesült Államok és Kína közötti versengés különösen Dél-Koreának okoz nehéz helyzetet. A dilemmát az jelenti, hogy bár a dél-koreai–amerikai szövetség mind a biztonság, mind a gazdaság szempontjából továbbra is elsődleges prioritás marad, a nemzeti biztonság tekintetében egyre nehezebb kizárólag erre a szövetségre támaszkodni. A jelenlegi helyzet lényege, hogy a szövetség (bár kiemelt fontosságú) egyre növekvő költségekkel és kockázatokkal is jár, és fennáll az elhagyás, vagy a csapdába esés veszélye is. Dél-Korea számára a kihívás nem az, hogy fenntartsa-e a szövetséget, hanem az, hogy miként modernizálja és diverzifikálja biztonsági partnerségeit, miközben a szövetséget sarokkőként megőrzi. Miközben az Egyesült Államokkal való szövetséget előtérbe helyezi, elengedhetetlen feladat a Kínával való stabil kapcsolatok fenntartása is. Az Egyesült Államok és Kína közötti verseny fokozódásával azonban Dél-Koreának egyre nehezebb stabil egyensúlyt fenntartania a két nagyhatalom között. A szöuli és washingtoni felek között jelenleg tárgyalt szövetség modernizációja rendkívül átfogó átalakulást jelent. Ez magában foglalja Dél-Korea védelmi kiadásainak növelését, valamint azt, hogy Dél-Korea vezető szerepet vállaljon a hagyományos elrettentésben és hozzájáruljon Kína visszatartásához. A probléma azonban az, hogy az ellenfél reakciói már nem szórványosak, hanem összehangoltak és egyidejűek. Bár a szövetség modernizálásának általános iránya és keretei Dél-Korea és az Egyesült Államok szemében nagyrészt hasonlóak, továbbra is fennállnak eltérések a nemzeti erőviszonyok, az érdekek prioritásai és a fenyegetések megítélésének tekintetében.

Dél-Korea az Egyesült Államokkal kötött szövetség elsődleges feladatának Észak-Korea elrettentését és a Koreai-félsziget stabilitásának fenntartását tekinti, míg az Egyesült Államok a szövetség hatókörét a Koreai-félszigeten túlra, Északkelet-Ázsia egészére és az indiai-csendes-óceáni térségre kívánja kiterjeszteni. Amennyiben a dél-koreai–amerikai szövetség feladata ilyen módon bővülne, Dél-Korea elkerülhetetlenül belekeveredne Kína visszatartásába is, ami feszült diplomáciai helyzethez vezethet Dél-Korea és Kína között. A dél-koreai Lee Jae Myung-kormány kezdettől fogva a pragmatikus diplomáciai megközelítést támogatta. A pragmatikus diplomácia azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy kizárólag az azonnali, rövid távú hasznot hajszolná. Bár igaz, hogy a diplomáciában a nemzeti érdekek elsőbbséget élveznek az erkölcsi megfontolásokkal szemben, mégis elengedhetetlen egy bizonyos mértékű elvi alap. Egy nemzet identitása bizonyos mértékben elkerülhetetlenül tükröződik értékeiben, és éppen a diplomácia révén fejeződik ki ez a nemzeti identitás.

Szűkebb mozgástér

Dél-Korea pragmatikus diplomáciájának olyan stratégiának kell lennie, amely Dél-Korea alapvető nemzeti érdekei alapján egyértelműen meghatározza a prioritásokat az egyes területeken. Michael Beckley legutóbbi, a Foreign Affairs-ban megjelent cikkéből kölcsönözve egy kifejezést: a középhatalmak számára egyre nehezebbé válik, hogy teljes mértékben semlegesek maradjanak. Beckley állítása szerint a középhatalmak már nem manőverezhetnek szabadon Washington és Peking között a „stratégiai autonómia” vagy a „kockázatcsökkentés” révén. Az egyre élesebbé váló amerikai–kínai rivalizálás végül arra kényszeríti az államokat, hogy szorosabban álljanak az egyik vagy a másik oldal mellé. Ez a nézet arra utal, hogy a középhatalmak korszakának elképzelése talán csak illúzió. Ahogy Beckley fogalmaz: „a választás elkerülése nem opció”.

Dél-Korea pragmatikus diplomáciájának lényege egy elveken alapuló pragmatikus szövetségben rejlik, amely a biztonságot a dél-koreai–amerikai szövetségre helyezi, miközben elkerüli a Kínával szembeni túlzott ellenségeskedést. Először is, a biztonsági szférában csökkenteni kell a stratégiai kétértelműséget. Észak-Korea nukleáris fenyegetései, az Oroszország és Észak-Korea közötti katonai együttműködés, valamint a Tajvani-szorosban és a Dél-kínai-tengeren tapasztalható instabilitás miatt Dél-Korea biztonsági alapja az Egyesült Államok kiterjesztett elrettentésén és a dél-koreai–amerikai szövetségen nyugszik. Ezért Dél-Koreának ugyan meg kell erősítenie az Egyesült Államokkal folytatott katonai, hírszerzési és csúcstechnológiai együttműködését, de ezt Észak-Korea elrettentése és a regionális stabilitás biztosítása szempontjából kell megfogalmaznia, nem pedig Kína visszatartása céljából.

Másodszor, a gazdasági szférában a kockázatok diverzifikálása reálisabb megoldás, mint a Kínától való elszakadás. Bár Dél-Korea nem szakíthatja meg kereskedelmi kapcsolatait Kínával, diverzifikálnia kell ellátási láncait olyan stratégiai ágazatokban, mint a félvezetők, az akkumulátorok, a ritkaföldfémek, a kritikus fontosságú ásványi anyagok és a gyógyszerek. Más szavakkal: egy „Kína +1” stratégiára van szükség.

Harmadszor, a technológiai és ipari szektorokban Dél-Koreának mélyebben be kell illeszkednie az Egyesült Államok által vezetett világrendbe. Olyan területeken, mint a félvezetők, a mesterséges intelligencia, a kvantumtechnológia, az űrkutatás, a kiberbiztonság és a védelem, Dél-Korea az Egyesült Államok kulcsfontosságú partnere lehet. Ahelyett, hogy egyszerűen csak eleget tenne az amerikai követeléseknek, proaktív módon kell tárgyalnia olyan kérdésekről, mint a dél-koreai vállalatok kínai üzleti tevékenységére gyakorolt hatások, a támogatások, az exportellenőrzések alóli mentességek és a technológiai együttműködés feltételei.

Negyedszer, Dél-Korea Kínával szembeni diplomáciájához egy, a szabályozott stabilitáson alapuló, versenyképes együttélésre irányuló politikára van szükség. Dél-Koreának vissza kell vennie a Kínát nyilvánosan provokáló szimbolikus diplomáciából, miközben fenn kell tartania az együttműködési csatornákat olyan kérdésekben, mint az éghajlatváltozás, a közegészségügy, a kultúra, az idegenforgalom, a regionális gazdaságok és az észak-koreai nukleáris kérdés. Ugyanakkor létre kell hoznia egy közös fellépési keretrendszert olyan partnerekkel, mint az USA, Japán, az EU és Ausztrália, hogy csendesen, de határozottan reagálhasson a gazdasági kényszerítésre.

Ötödször: ahelyett, hogy illúziókat táplálna egy középhatalmi koalícióépítésről, Dél-Koreának olyan ad hoc együttműködéseket kellene kialakítania, amelyek konkrét célokra vannak szabva. Az országnak gyakorlati szövetségeket kellene kiépítenie olyan konkrét szektorokban, mint az ellátási láncok, a tengeri biztonság, a fejlesztési együttműködés, a kiberbiztonság, az éghajlatváltozás és a nukleáris proliferáció visszaszorítása.

A megfontolt kockázatkezelés

A globális szinten növekvő geopolitikai kockázatok és bizonytalanságok, valamint az Egyesült Államok és Kína közötti egyre mélyülő stratégiai rivalizálás miatt Dél-Koreának nincs más választása, mint a körültekintő kockázatcsökkentés stratégiáját alkalmazni. A kockázatcsökkentés olyan stratégiát jelent, amelynek keretében egy adott ország a nagyhatalmak közötti versengés helyzetében elkerüli, hogy teljes mértékben az egyik oldalhoz, a kockázat elosztása érdekében együttműködik mindkét féllel. Nyilvánvaló okokból az Egyesült Államok és Kína közötti óvatos egyensúly fenntartása az egyik legsúlyosabb kihívás, amellyel Dél-Korea az elkövetkező években szembesül. Az erő, vagyis az önellátás, az ország túlélési képességének megerősítését jelenti az alapvető képességeinek kiépítésével. Ez nem csupán az ország fizikai erejét (például a katonai, technológiai és gazdasági önellátást) foglalja magában, hanem olyan immateriális tényezőket is, mint a nemzeti egység és a hatékony kormányzás.

Mivel a nagyhatalmak továbbra is aláássák a multilaterális intézményeket, a középhatalmak közötti együttműködés elengedhetetlenül fontos lett a szabályokon alapuló rend helyreállításához. Mark Carney kanadai miniszterelnök januárban a davosi fórumon elhangzott beszédében emlékeztetett bennünket arra, hogy szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a jelenlegi nemzetközi rend már nem működik úgy, mint korábban. Carney határozottan felszólította a középhatalmakat, hogy alakítsanak koalíciókat, csökkentsék a domináns hatalmaktól való függőségüket, és közösen álljanak ellen a gazdasági kényszerítésnek. Egy maroknyi nagyhatalom kivételével a nemzetek túlnyomó többsége kis- vagy középhatalom. Nincs ok arra, hogy ennyi ország ne tudná egyesíteni erőit. A közepes hatalmak cselekvőképessége végső soron csak akkor lehetséges, ha magabiztosak és meggyőződéssel rendelkeznek szerepükről, identitásukról.

Hivatalba lépése óta a Lee Jae Myung-kormány a válságkezelésre összpontosított, és az Egyesült Államok vámokkal való fenyegetése és a közel-keleti válsághoz hasonló kedvezőtlen külső tényezők közepette a pragmatikus, nemzeti érdekekre összpontosító külpolitikát helyezte előtérbe. A kormány tavaly, a Trump elnökkel tartott első csúcstalálkozójával szilárd első lépést tett a dél-koreai–amerikai kapcsolatok stabilizálása felé. Kínával kapcsolatban a Lee-kormány felgyorsította a kapcsolatok javítására irányuló erőfeszítéseit azzal, hogy Hszi Csin-ping dél-koreai látogatása, valamint Lee elnök idei kínai látogatása után bejelentette a dél-koreai–kínai kapcsolatok teljes helyreállítását. A dél-koreai–japán kapcsolatok terén is helyreállás volt tapasztalható a vezetők közötti ingadiplomáciában, amelynek keretében hét csúcstalálkozóra és megbeszélésre került sor. Látható, hogy Dél-Koreát alkalmasnak tartják arra, hogy vezető szerepet töltsön be a középhatalmak közötti szolidaritás előmozdításában. A jelenlegi globális geopolitikai zavarok komoly kihívást jelentenek a Lee-kormány számára, ugyanakkor lehetőséget is kínálhatnak Dél-Korea nemzetközi tekintélyének növelésére. Hogy a kormány passzívan reagál-e, vagy lehetőséget lát benne, az teljes mértékben rajtuk múlik.

Sang Hyun Lee elemzésének szemléje. 

A teljes írás elolvasható itt: Global Asia