KÜLPOLOGIKA

Egy euroszkeptikus Unió két lehetséges jövője

Szerző: | szept 23, 2026 | Elemzés, Európa, Politika

Tíz évvel a Brexit után Európa szélsőjobboldali és euroszkeptikus pártjai már nem az Unióból való kilépést tervezik, hanem annak belülről történő átalakítását. Miközben Franciaország, Olaszország és Lengyelország 2027-ben, Németország pedig 2029-ben tart választást, mindhárom országban a radikális jobboldali pártok vezetik a közvélemény kutatásokat, ami reális eséllyel vetíti előre, hogy a következő néhány évben az Európai Tanácsban többségbe kerülhetnek az euroszkeptikus kormányok.

A kérdés ma már ritkán az, sikerül e megállítani ezt a folyamatot. A kérdés az, mit tesznek majd ezek a kormányok, ha egyszer valóban ők irányítják Brüsszelt.

Ezt a kérdést dolgozza fel a Brussels Institute for Geopolitics 2026. augusztus 28-án megjelent tanulmánya. A BIG a belga fővárosban működő, 2022-ben, több uniós vezető támogatásával alapított kutatóintézet, amely kizárólag geopolitikai és stratégiai kérdésekkel foglalkozik. A tanulmány szerzője Thomas Laffitte, az intézet kutatója, aki korábban Budapesten és Kijevben dolgozott külföldi tudósítóként francia lapok, köztük a Le Figaro és a Le Monde diplomatique számára, jelenleg pedig politikai gazdaságtanból doktori fokozatot szerez a bécsi Közép Európai Egyetemen és a párizsi Sciences Po intézetben.

Az euroszkepticizmus mainstreamesedése

A tanulmány szerint a radikális jobboldali pártok, amelyeket a szerző az Európai Néppárttól jobbra álló összes párt gyűjtőfogalmaként határoz meg, választási súlya 2009 óta folyamatosan nő. Az Európai Parlamentben elért szavazatarányuk 9,65 százalékról 25,83 százalékra emelkedett 2024-re, tagállami szinten pedig a szavazatarányuk kevesebb mint 5 százalékról közel 23 százalékra nőtt ugyanezen időszak alatt. Ez már elég ahhoz, hogy a Néppárttal együtt többséget alkossanak az Európai Parlamentben, és egyre inkább befolyást szereznek az intézményeken belül is, az Európai Konzervatívok és Reformerek csoportja jelenleg két alelnöki posztot és három bizottsági elnöki tisztséget tölt be, köztük a költségvetési és mezőgazdasági bizottságokét. A tanulmány Cas Mudde politológus megfigyelésére hivatkozva állítja, hogy nem annyira a radikális jobboldal mérséklődik, mint inkább a mértékadó politika radikalizálódik. Az euroszkepticizmus fajtája is átalakult, a klasszikus, teljes kilépést célzó verzió helyét átvette egy puhább változat, amely nem a mélyebb integráció elvét, hanem annak ütemét és mértékét kérdőjelezi meg. Miközben Orbán Viktor évtizedeken át azt hangoztatta, hogy Magyarország nem lehet Brüsszel gyarmata, valójában folyamatosan kihasználta az uniós tagságot gazdaságpolitikájához, Meloni pedig kormányra kerülve az Unió egyik legharciasabb támogatójává vált. A szerző szerint az euroszkepticizmus egyik új tápforrása a külföldi beavatkozás. Oroszország rendszeresen támogatja az euroszkeptikus pártokat, 2017-ben egy orosz bank hitelezte Marine Le Pen elnökjelölti kampányát, míg 2024-ben Románia elnökválasztásának első fordulóját az ország alkotmánybírósága azért érvénytelenítette, mert a korábban ismeretlen szélsőjobboldali jelölt, Călin Georgescu váratlan előretörése mögött nagyszabású orosz közösségimédia beavatkozás állt. Emellett az Egyesült Államok Trump kormányzata 2025-ös nemzetbiztonsági stratégiájában nyíltan Európa civilizációs eltörléséről beszél, és arra buzdítja az európai szélsőjobboldalt, hogy építsen ellenállást a jelenlegi establishmenttel szemben, JD Vance alelnök pedig személyesen kampányolt Orbán mellett az áprilisi választások előtt.

Két lehetséges jövő

A tanulmány két, egymással szöges ellentétben álló forgatókönyvet vázol fel arra az esetre, ha a radikális jobboldali pártok többségbe kerülnének az Európai Tanácsban. Az első, az „Euhasznos” elnevezésű forgatókönyv szerint ezek a kormányok felismerik, hogy az uniós tagság több erőforrást és hatalmat biztosít számukra, mint amennyivel önmagukban rendelkeznének, ezért pragmatikus, haszonelvű alapon együttműködnek Brüsszellel, miközben nyilvánosan továbbra is euroszkeptikus retorikát folytatnak. A második, az „Euhaszontalan” forgatókönyv szerint ezzel szemben a radikális jobboldali kormányok úgy vélik, az Unió semmit nem ad nekik, ezért folytatják annak politizálását, ami patthelyzethez, széteséshez és nemzeti önérdekek versengéséhez vezet. A tanulmány szerint  a hatalomra kerülés sorrendje döntő fontosságú. Ha 2027-ben Franciaországban a Nemzeti Tömörülés, Olaszországban Meloni második mandátuma, Lengyelországban pedig egy jobboldali koalíció győz, ezek a pártok két évig egyedül uralnák az uniós napirendet, mire a német AfD 2029-ben esetleg kormányra kerülne. Eközben az AfD, amely ellenzékben kényszerül maradni, valószínűleg egyre radikálisabb követeléseket fogalmaz majd meg, hogy megkülönböztesse magát a már hatalomban lévő, kompromisszumkész társaitól, ami nacionalista versengéshez vezethet a radikális jobboldali pártok között is.

Gazdasági kormányzás

Gazdasági téren a tanulmány szerint a legfontosabb közelgő döntés a következő, 2028 és 2034 közötti időszakra vonatkozó többéves uniós költségvetési keret elfogadása. Jordan Bardella, a Nemzeti Tömörülés társelnöke bejelentette, hogy felezni akarja Franciaország uniós költségvetési hozzájárulását, ez azonban valószínűleg csak retorika marad, mivel a francia gazdák és régiók erősen rászorulnak a közös agrárpolitika és a kohéziós alap forrásaira, ráadásul hitelminősítésének további rontásának kockázata miatt Párizs nem engedheti meg magának, hogy aláássa az uniós intézményeket, amelyek fontos forrásszolgáltatói. Az AfD jelenti a legnagyobb bizonytalansági tényezőt. A pártot 2013-ban közgazdász professzorok alapították az eurózóna válság és az Európai Központi Bank monetáris politikája elleni tiltakozásként, és továbbra is határozottan euroszkeptikus identitást tart fenn, miközben 2024-es programjában már nem szerepel a nyílt Dexit követelés. A tanulmány szerint egy AfD vezette kormány képes lenne nagyobb visszatérítéseket kiharcolni a német hozzájárulás fejében, de nem tudná leállítani az újraelosztást a kohéziós alapon vagy a közös agrárpolitikán keresztül, mivel magának Németországnak is szüksége van a fiskális mozgástérre a saját, elakadt gazdasága felpörgetéséhez. A radikálisabb forgatókönyvben viszont egy AfD kormány akár az Európai Stabilitási Mechanizmusból (ESM) is kivonulhatna, amivel az intézmény elveszítené legjobb hitelminősítését, és újra megnyitná az eurózóna válság szellemét. Ezzel szemben Olaszország Meloni vezetésével az Unió elmélyítésének egyik legaktívabb szószólójává vált. Az olasz gazdaság nagyrészt a közel 200 milliárd eurós uniós helyreállítási támogatásnak köszönhetően teljesít viszonylag jól, Meloni pedig a versenyképesség jegyében a tőkepiaci unió befejezését is támogatja, amely egy párizsi székhelyű, szupranacionális felügyeleti hatóság létrehozásával mélyítené el az uniós integrációt a tőkepiacok területén.

A klímapolitika szűk ösvénye

A tanulmány szerint a környezetpolitika az a terület, ahol a két forgatókönyv között a legkisebb a különbség, mivel a zöld átállás elleni fellépés mára a radikális jobboldali pártok egyik legfontosabb mozgósító témájává vált. Az Európai Bizottság már most is húsz deregulációs csomagot fogadott el a környezeti szabályozás gyengítésére, további harminc pedig egyeztetés alatt áll, ezeket jellemzően a versenyképesség és az ellátási lánc ellenállóképességének nevében indokolják, még ha a gyakorlatban a radikális jobboldal deregulációs preferenciáival esnek egybe. Érdekes fordulat, hogy több radikális jobboldali párt éppen az atomenergián keresztül marad elkötelezett a dekarbonizáció mellett, nem környezeti, hanem stratégiai megfontolásból. Franciaországban, ahol az áram több mint 80 százaléka atomenergiából származik, a Nemzeti Tömörülés az atomenergiát nemzeti stratégiai eszközként állítja be, és emiatt hajlandó fenntartani a Párizsi Megállapodáshoz való elköteleződést is, csak hogy megtarthassa az atomenergia megújuló energiaként való uniós minősítését. Hasonló logika mozgatja Meloni olaszországi és a lengyel jobboldal nukleáris energia iránti elköteleződését is, miközben a szén és a földgáz továbbra is központi szerepet kap Varsóban és Berlinben.

Külpolitika, Oroszország, Washington és Peking

A külpolitika a tanulmány szerint a legmegosztóbb terep a radikális jobboldali pártok között, különösen az Oroszországhoz, Washingtonhoz és Pekinghez fűződő viszony kérdésében. A korábban Moszkva barát pártok többsége, Meloni olasz kormányában Salvinival együtt, vagy a francia Nemzeti Tömörülés, gyorsan Ukrajna mellé állt. Az AfD ezzel szemben kivételt képez, a párt pro-pekingi és pro-moszkvai szárnya továbbra is befolyásos, társelnöke, Tino Chrupalla rendszeresen látogat Szentpétervárra, és a párt hosszú távon az orosz gázimport, köztük az Északi Áramlat, újraindítására is nyitott lehet. Washingtonnal kapcsolatban a legnagyobb kivétel Franciaország lehet. A Nemzeti Tömörülés de Gaulle örökségére hivatkozva elméletileg elhagyná a NATO integrált katonai parancsnokságát, amelyet Franciaország 1966-ban hagyott el és 2009-ben, Nicolas Sarkozy elnöksége alatt csatlakozott vissza hozzá, Marine Le Pen és Jordan Bardella azonban egyaránt jelezték, hogy ez nem történne meg, amíg tart az ukrajnai háború. Trump elnök ismételt, Európát sértő kirohanásai emellett még a hagyományosan Amerika barát radikális jobboldali pártokat, köztük Melonit is, egyre inkább eltávolítják Washingtontól, egyedül a lengyel Jog és Igazságosság párt marad kitartóan az amerikai kapcsolat mellett. Kínával kapcsolatban a legnagyobb kockázatot ismét az AfD jelenti, a párt egyik korábbi parlamenti asszisztensét 2025-ben négy év kilenc hónapra ítélték kínai kémkedésért, miközben a párt egyik vezető politikusa, Maximilian Krah régóta Kína és Oroszország barát nézeteket hangoztat. A tanulmány szerint azonban ahogy a német ipar egyre inkább lemarad a versenyben, Berlin is kezdi átgondolni, hogy Kínát ne jóindulatú kereskedelmi partnerként, hanem geoökonómiai versenytársként kezelje, ami korlátozhatja az AfD Kína felé húzó hatását.

Konklúzió, a poszteuroszkepticizmus kora

A tanulmány zárásaként a szerző egy új politikai korszak eljöttét vizionálja, amelyet poszteuroszkepticizmusnak nevez. Ebben a keretben az euroszkeptikus retorika továbbra is fennmarad, a pártok politikai haszonszerzésre továbbra is használják az Unió elleni hangulatot, az EU tényleges felszámolásának törekvése azonban mára eltűnt a radikális jobboldal programjából. Ehelyett az euroszkeptikus pártok az egyre szorosabb unió elvének megakasztására, nem pedig a meglévő struktúra lebontására törekszenek, ami paradox módon azt is jelenti, hogy az Unió nagyfokú intézményi rugalmassága és széttagoltsága, amely megnehezíti egyetlen szereplő számára az egész rendszer feletti kontroll megszerzését, egyszerre erőssége és Achilles sarka is marad.

A tanulmány végül konkrét javaslatot is megfogalmaz a jelenleg tárgyalt, 2028 és 2034 közötti költségvetési keret kapcsán. Szerinte a tervezet két kritikus ponton nem nyújt elég garanciát, a hitelfelvételi kapacitás és a támogatások elosztásának kérdésében. A javasolt új rendszerben a támogatásokat nem közvetlenül a régióknak, hanem a tagállami kormányoknak folyósítanák, amelyek aztán maguk osztanák szét azokat, ez pedig, ahogy Magyarország esete is mutatja, komoly kockázatot jelent a források politikai célú eltérítésére a periférikus régiók kárára. A szerző szerint pontosan ezek a periférikus térségek azok, ahol az euroszkepticizmus a leginkább megerősödött, ezért a kohéziós politika meggyengítése hosszabb távon tovább erősítheti azt a jelenséget, amelynek megfékezésére az Uniónak most a legnagyobb szüksége lenne.

Forrás