Egy héttel ezelőtt, szeptember 25-én arra ébredtünk Nuukban, a „Zöld Föld” fővárosában, hogy kész vége, tényleg ennyi volt: eljött a végítélet napja.

Mivel egész napos napsütésben reménykedtünk – legalábbis még vasárnap is ezt jósolták a „legspécibb”  norvég időjárásjelentések – ébresztőt sem állítottam, gondoltam, megteszi az is, ha felhúzva hagyom a redőnyöm, a napfelkeltével együtt felébredek én is, mivelhogy ez a mechanizmus működött eddig. Nyilvánvalóan egy fontos tényezője van a történetnek: a nap.

Utólag tudomást szereztem, nemcsak mi fejtegettük az egyetemen, hogy mi lehet pontosan a titokzatos füstszag eredője, hanem sokan mások is. Azon gondolkodtunk, hogy lehetséges-e, hogy valami itt Nuukban gyulladt ki, esetleg egy gyár vagy a szemétégető-e az oka az égett szagnak. Ez hamar tévesnek bizonyult; egy kis idő múlva ugyanis a nyugati part  több városából is jött a hírközlés, hogy ők is realizálták a vastag füstfelhőket.

A kanadai erdőtüzek

A hónap óta lángoló erdőtüzek történelmet írtak Kanadában. A szokatlanul hosszantartó – bár egyre kevésbé meglepő – száraz és rekord melegnek számító kanadai tavasznak köszönhetően az ország az eddigi legszörnyűbb erdőtüzek nyári szezonját élte meg, aminek még mindig nincs vége.

Az elmúlt hónapokban Kanada nyugati partszakaszán közel 400 tűzesetet regisztráltak és több mint 35 ezer ember evakuálását rendelték el. A brit kolumbiai Kelownában az egyik legsúlyosabb a helyzet, csak itt több mint 200 ház és épület sérült meg vagy égett le. A szövetségi kormány pedig már a katonaságot is beveti az erdőtüzek kezelésében.

A hűvösebb szeptember némi enyhülést hozott Kanadában, bár még a sikeres tűzoltás helyén is száll a tömény füst, fenntartva ezzel a magasfokú légszennyezettséget és egészségügyi kockázatot. A várhatóan szintén rendkívül száraz ősz miatt nagyon negatív és szkeptikus becsléseket lehet olvasni – a tűzoltást egészen az ősz végére datálják, azaz a hónapokban még biztosan eltarthat az erdők maradékának megmentése. Várhatóan a tél beköszöntével lehet majd érdemibb eredményekre számítani.

Grönland

A grönlandi eset rendkívül súlyos, azonban a precedens sajnos nem egyedülálló. Még ez év nyáron az a Quebec felől érkező erdőtüzek sűrű füstjét a szél egészen az Amerikai Egyesült Államok keleti partjáig terelte; ezzel „sötét citromsárgára” festve a nagyvárosok, úgy mint New York állam, egét. A jelentések alapján a szinte már fojtogató szmog olyan erős volt, hogy még a hőmérséklet is visszaesett pár fokkal.

Több beszámoló és közösségi médián megosztott tapasztalat is beszámol arról, hogy az autók és lépcsők kormosak lettek. A túrázók arról mutattak képet, hogy a hó szürkésfehér árnyalatú lett a hegyekben. Habár drasztikus intézkedéseket eddig még nem vetettek be, a különböző hatóságok még mindig fokozottan ellenőrzik a levegő minőségét Grönlandon.

Ennek főleg az az oka, hogy habár a légszennyezés súlyosbodását a szerdán, azaz szeptember 27-én megváltozó légáramlatok megakadályozhatták volna, – a hétfői becslésekkel ellentétben – a füst nemcsak Grönland keleti partjait és Izlandot érte el, hanem az Atlanti-óceánt „átszelve” még Európa északi és nyugati partjaira is továbbterjedt, ezzel elérve Európa számos országát, így mint Németországot, Spanyolországot vagy Norvégiát.

Klímakrízis – konfliktus határok nélkül

Szörnyű belegondolni, hogy közvetlen környezetemben tapasztalom meg a klímaváltozás majdnem minden vonását. Olvadnak a jégsapkák, Grönlandon az állandó szélviharok miatt tönkre mennek a vízerőművek, amik az energiaellátás 2/3-át adják.

Mindenesetre az biztos, hogy mindez felhívja a figyelmünket a körülöttünk zajló éghajlatváltozások határokon átívelő jellegére. Az éghajlatváltozás hatására drasztikusan olvasó jégsapkák, aszályok megjelenése, a szárazság és elsivatagosodás, illetve erdőtüzek hatásai mindig nagy kihívást jelentenek a helyieknek, és átfogó klímavédelmi intézkedéseket kívánnak meg az adott kormánytól.

Azonban érdemes tisztában lenni azzal, hogy ahogy a kanadai erdőtüzek füstje, a klímamenekültek, a óceánok és tengek vízszintjének emelkedése nemhogy nem állnak meg egy adott ország határainál, de évtizedekre, évszázadra is átírhatják az alapvetőn stabilnak vett természet korforgását, kockáztatva mindezzel az emberek fizikai biztonságát és mentális egészségét egyaránt. A határok átívelő éghajlati kockázatok kezelése tehát globális érdek, hisz azok mindenkit érintenek, ugyanakkor a kollektív igényeken kívül az adaptációra kialakított keretrendszer viszont sem állami, sem nemzetközi szinten nem élvez prioritást. Így aztán lehet szívni az jobbnál jobb és tisztábbnál tisztább „levegőt” – amíg van mit.

‍