KÜLPOLOGIKA

India geoökonómiai stratégiája és a szabad kereskedelmi megállapodások

Szerző: | máj 2, 2026 | Ázsia, Elemzés, Gazdaság, Politika

India (vagy bármely ország) geoökonómiai stratégiájáról nehéz úgy írni, hogy az ember ne vegye figyelembe, ki írja és kinek írja. Az alábbiakban ismertetett tanulmány szerzője egy indiai think tank égisze alatt publikál, amelynek függetlensége legalábbis kérdéses, és ez az elemzés erre a kontextusra is reflektál.

Az Observer Research Foundation és a kontextus

Az Observer Research Foundation (ORF) India egyik legbefolyásosabb külpolitikai gondolkodóműhelye, amelyet 1990-ben alapítottak New Delhiben. Finanszírozásának hátterét tekintve az intézmény a kezdetektől fogva Mukesh Ambani Reliance Industries-ához kötődik. 2009-ig a költségvetés 95 százalékát a Reliance biztosította, azóta ez az arány körülbelül 65 százalékra mérséklődött, miközben az intézmény finanszírozási bázisa diverzifikálódott a kormányzat, külföldi alapítványok és más szereplők irányába. Az ORF igazgatója, Samir Saran korábban a Reliance kommunikációs osztályán dolgozott, ami önmagában is összefonódásokat sugall. Ami az intézmény és a kormányzat viszonyát illeti: a Modi-kormányzat 2014-15-ös Külügyminisztériumi éves jelentésében rögzítette szándékát, hogy vezető think tankekkel és akadémiai intézményekkel közösen szervez konferenciákat, ennek egyik legkézzelfoghatóbb eredménye a Raisina Dialogue, amelyet az ORF rendez a Külügyminisztériummal közösen. Az összefonódások személyes szinten is látványosak. Dhruva Jaishankar, India külügyminiszterének, S. Jaishankarnak a fia, az ORF America-t vezeti, miközben apjával közösen szerepel az ORF által szervezett Raisina Dialogue-on, ami kérdéseket vet fel az intézet diplomáciai befolyásáról. Független újságírók szerint a Modi-kormányzat narratívakontrollt kíván gyakorolni a médiával és a think tankekkel egyaránt, és az ORF az a gondolkodóműhely, amely más, adóhatósági razziáknak kitett intézményekkel ellentétben zavartalanul működhetett tovább.

A szerzőről, Sankalp Gurjarról annyit érdemes tudni, hogy a Pune-i Gokhale Institute of Politics and Economics oktatója, aki geoökonómiával és az indiai külpolitikával foglalkozik, viszonylag fiatal hangja az indiai stratégiai gondolkodás ökoszisztémájának. A szóban forgó The Role of Trade in India’s Geoeconomic Strategy című tanulmány,  amelyet a továbbiakban megvizsgálunk India kereskedelempolitikájának geoökonómiai dimenzióját vizsgálja, középpontjában azzal a látszólagos paradoxonnal, hogy India 2019-ben visszautasította a Regionális Átfogó Gazdasági Partnerséget (RCEP), miközben ugyanabban az időszakban lelkesen kötött bilaterális szabadkereskedelmi megállapodásokat (továbbiakban: FTA). A paper terjedelme harminckét oldal kereken száz lábjegyzettel alapos munkát sejtet, és valóban impozáns forrásanyagot mozgat meg. A kérdés az, hogy az elemzési keret mennyire képes meghaladni a célirányos legitimáció szintjét.

A geoökonómia mint értelmezési keret és annak korlátai

Gurjar a Blackwill–Harris szerzőpáros 2016-os, War by Other Means című művére támaszkodik a geoökonómia meghatározásához, amelyet úgy definiál, mint a gazdasági eszközök geopolitikai célok érdekében való alkalmazását. Ez egy bevett, széles körben elfogadott definíció, és a keret alkalmazása az indiai esetben első pillantásra ígéretesnek tűnik. India valóban összekapcsolja a kereskedelem és a stratégia szempontjait. Csakhogy a tanulmány hamar beleesik abba a csapdába, amelyet az ilyen típusú, egy ország saját perspektíváját belülről leíró, elemzések általában elkerülhetetlen tesznek: minden indiai döntés stratégiai bölcsességként jelenik meg, a kudarcok és ellentmondások pedig eltűnnek, vagy mellékesnek minősülnek. A geoökonómia fogalmának alkalmazása India esetében kétélű fegyver. Igaz, hogy India tudatosan alkalmaz gazdasági eszközöket geopolitikai céljaira – az orosz olaj vásárlása, a Srí Lanka-nak nyújtott mentőcsomag, vagy a Mauritius-szal kötött FTA mind ehhez a képhez illenek. Ugyanakkor a geoökonómia fogalma az elemzésben elveszíti kritikai élét, mert a szerző nem teszi fel a legfontosabb kérdést: vajon India valóban rendelkezik-e koherens geoökonómiai stratégiával, vagy a döntések inkább reaktív jellegűek, amelyeket utólag ölt stratégiai narratívába a külpolitikai diskurzus? A tanulmány implicite az előbbit feltételezi, holott az empirikus bizonyítékok egy része az utóbbit támasztja alá.

Az RCEP-döntés

A tanulmány egyik legizgalmasabb szakasza az RCEP-döntés rekonstrukciója, ahol a szerző meggyőzően dokumentálja, hogy India visszautasításának hátterében elsősorban a Kínával szembeni növekvő kereskedelmi deficit és a hazai ipar félelme állt, különösen az acél-, textil- és MSME-szektor ellenállása volt hangos. Mindez igaz, de a narratíva egyoldalú. Gurjar alig szentel teret azoknak az érveknek, amelyek szerint az RCEP-kilépés valójában önkárosító döntés volt. Ajit Ranade közgazdász véleményét ugyan idézi, aki szerint India így lemaradhat a globális értékláncokba való integrációról, de ezt az álláspontot néhány sorban intézi el, szemben azzal a részletességgel, amellyel a kormányzati narratívát ismerteti. Az RCEP kontextusában különösen szembetűnő az ellentmondás. India azzal indokolta a kilépést, hogy az egyezmény kedvez a kínai áruknak, ugyanakkor 2020 és 2025 között az India-Kína kereskedelmi deficit szinte megduplázódott, és 2025-26-ra elérte a 100 milliárd dollárt. Vagyis az RCEP-től való távolmaradás nem fékezte meg a kínai importot csupán megfosztotta Indiát attól az intézményes kerettől, amelyen belül tárgyalhatott volna a feltételekről. Ezt az összefüggést a tanulmány érdemben nem vizsgálja.

Önellátás vagy importhelyettesítés 2.0?

A tanulmány negyedik fejezete az Atmanirbharta stratégiát mutatja be, azt a Covid utáni gazdaságpolitikai fordulatot, amelynek lényege az önellátás és a hazai ipar megerősítése. A szerző ezt India geoökonómiai stratégiájának szerves részeként tárgyalja, de nem szembesíti azzal a kritikával, hogy a program számos elemzői vélemény szerint nem más, mint az 1991 előtt meghaladott importhelyettesítő iparosítás újraélesztése. Arvind Panagariya közgazdász – akit a maga is idéz – egyértelműen fogalmaz erről, hogy India 2014 óta visszafordul az 1991-ben feladott protekcionizmus felé, emelt vámokkal, szubvenciókkal és dömpingellenes intézkedésekkel. Ez a fordulat strukturális feszültséget teremt az Atmanirbharta és az egyidejűleg zajló FTA-offenzíva között. Hogyan lehet egyszerre az önellátás híve és lelkes szabadkereskedelmi tárgyaló? Ez az ellentmondás nem oldódik fel, hanem párhuzamos logikákként kezelődik, mintha a kettő nem mondana ellent egymásnak.

A bilaterális FTA-k

A tanulmány kétségkívül erős oldala a 2021 utáni FTA-hullám dokumentálása, ahol India valóban figyelemreméltó aktivitást mutatott, ugyanis megállapodást kötött az Egyesült Arab Emírségekkel, Ausztráliával, az EFTA-val, az Egyesült Királysággal, Ománnal, Új-Zélanddal és az EU-val. A szerző megmutatja, hogy ezek mögött egyértelmű geopolitikai logika is áll. Az UAE-val kötött megállapodás az Indiai-óceán stratégiai egyenletébe illeszkedik, az ausztrál ECTA a Quad-partnerséget erősíti, az Egyesült Királysággal kötött megállapodás pedig részben a Trump-adminisztráció vámnyomására adott válasz. Az, hogy ezek a megállapodások mennyire kiegyensúlyozottak, az már egy másik kérdés. Az UAE-FTA esetében például India nem-olaj exportja valóban nőtt, de az energiafüggőség struktúrálisan változatlan maradt. Az ausztrál ECTA esetében a mezőgazdasági szektor profitált leginkább, de Ausztrália viszonylag kis gazdaság, és a piac mérete korlátozott. Az EFTA-megállapodás ígérete pedig 100 milliárd dollár befektetés és egymillió munkahely ambiciózus számnak tűnik, amelynek teljesülése egyelőre nem igazolt. Ezek az ígéretek kritika nélkül lettek hivatkozva a Kereskedelmi Minisztérium és a Commerce Minister Piyush Goyal nyilatkozataira alapozva ami az intézményi legitimáció tipikus mechanizmusa.

Az Indo-amerikai viszony és a sebezhetőség

A tanulmány egyik legjobb, egyben legőszintébb fejezete az Indo-US kereskedelmi tárgyalásokat tárgyalja. Gurjar nem tagadja, hogy a Trump-adminisztráció által kivetett 50 százalékos vámok érzékeny sebeket ütöttek az indiai gazdaságon. Az Egyesült Államokba irányuló export 8,6 százalékkal esett vissza, a feldolgozóipari aktivitás kilenc hónapos mélypontra süllyedt, és a GDP-növekedés 0,3-0,5 százalékpontos csökkentésével számol a legfőbb gazdasági tanácsadó. Ez a fejezet szükségszerűen vet fel kényes kérdéseket India stratégiai autonómiájáról: ha az Egyesült Államok nyomásra képes volt letörni Indiát, és ha India mégis engedményeket tett a vámcsökkentés érdekében, akkor mennyire valódi az a stratégiai önállóság, amelyet a tanulmány más részeiben büszkén hangoztat? A szöveg nem ad erre kielégítő választ, és a fejezet nyitva marad részben azért, mert az Indo-US deal végleges formája az írás születésének pillanatában is bizonytalan volt.

Összefoglalás

Gurjar tanulmánya értékes olvasmány mindazok számára, akik rendszerezett képet akarnak kapni India kereskedelempolitikájának alakulásáról az elmúlt három évtizedben, különös tekintettel a 2019 utáni fordulatra. A forrásanyag gazdag, a kronológia pontos, és a geoökonómiai keret, noha korlátait nem ismeri be, valóban segít megérteni az összefüggéseket. Az ORF-nek mint intézménynek is van értéke, ugyanis az indiai stratégiai gondolkodás belső logikáját szinte sehol máshol nem lehet ilyen strukturált formában tanulmányozni. Ugyanakkor a paper megmarad az apologetika és az elemzés határán. A Kína-ellenes stratégiai logika végig domináns, és ebből következően az elemzés elveszíti azt a kritikai távolságot, amely egy valódi akadémiai teljesítményhez szükséges lenne. A legfontosabb kérdés, hogy India geoökonómiai stratégiája valóban működik-e, azaz csökkenti-e a Kínától való strukturális függőséget, válasz nélkül marad. Márpedig a 100 milliárd dolláros kereskedelmi deficit, a kínai technológia- és gyógyszerimportból való kiút hiánya, valamint a Trump-vámok okozta exportsokk együttesen azt jelzik, hogy India manővertere szűkebb, mint amennyit az elemzés sugall. Az Atmanirbharta és a bilaterális FTA-offenzíva egymással feszültségben lévő logikák, és addig, amíg India nem képes meghaladni ezt a feszültséget, a geoökonómiai stratégia kevésbé koherens játszma, és inkább egy igen nehéz terepen végzett, kényszerpályás improvizáció.

Források