Donald Trump visszatérése a hatalomba véglegessé tette a nemzetközi rend széttöredezettségét. Ez azonban egy olyan folyamat csúcspontja volt, amely az elmúlt évtizedben fokozatosan alakult ki: Hszi Csin-ping vezetésének megszilárdulása Kínában 2012-ben, az első Trump-kormány 2017-ben, valamint Oroszország Vlagyimir Putyin elnök vezetése alatt 2022-ben végrehajtott katonai inváziója Ukrajnában. Ma ez a három egyre inkább hátat fordít a szabályokon alapuló nemzetközi rendnek, és ehelyett saját befolyási övezeteik kiépítésére koncentrálnak. A Trump-kormány által 2025 novemberében bejelentett Az Amerikai Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Stratégiája (NSS) nem csupán az amerikai diplomáciát, hanem a nemzetközi politika általánosabb irányvonalát is meghatározó dokumentumnak tekinthető. A dokumentum hangsúlyozza, hogy az USA külpolitikai érdekei a nyugati féltekén gyökereznek, és kijelenti, hogy „érvényesíteni és végre fogjuk hajtani a Monroe-doktrína Trump-kiegészítését”.
Ezt követően aláhúzza a globális erőegyensúly fenntartásának fontosságát, azzal érvelve, hogy mivel az Egyesült Államok elutasítja a saját globális dominanciájára vonatkozó végzetes koncepciót, meg kell akadályozza mások globális, és egyes esetekben akár regionális dominanciáját is. A Közel-Kelet kiemelt prioritást élvez, az Izraellel együttműködésben Irán ellen indított nagyszabású támadás e politika közvetlen végrehajtásának tekinthető. A dokumentum az indiai-csendes-óceáni térséget olyan régiónak jellemzi, amely már most is, és a jövőben is a következő évszázad legfontosabb gazdasági és geopolitikai csatatereinek egyike lesz. A nemzetközi politika három nagyhatalmának jelenlegi helyzetét szem előtt tartva Mark Carney kanadai miniszterelnök január 20-án a davosi Világgazdasági Fórumon mérföldkőnek számító beszédet tartott, amelyben a közepes hatalmak nagyobb önismeretére szólított fel.
Kiemelte: Egy szakadás közepén vagyunk, nem pedig egy átmenetben. Hozzátette, hogy a szabályokon alapuló nemzetközi rend hanyatlásának idején a középhatalmaknak elvszerűnek és pragmatikusnak kell lenniük, és együtt kell cselekedniük, mert ha nem ülnek az asztalnál, akkor a menün lesznek.
Mondani sem kell, hogy a középhatalmak nem szakíthatják meg teljesen kapcsolataikat a nagyhatalmakkal. A nagyhatalmakkal való kapcsolataikban a megfelelő egyensúly megtalálása valójában az egyik legfontosabb kihívásuk. Bár Carney beszédét az Egyesült Államokkal szembeni dacként is lehet értelmezni, fontos szem előtt tartani, hogy Kanada exportjának mintegy 70 százaléka, importjának pedig 50 százaléka az Egyesült Államokba irányul. Kanada számára a kínai piacra való belépés annyiban jelentős, amennyiben segít csökkenteni az Egyesült Államoktól való függőséget. Amerika fontossága nem tűnik el egyszerűen, hiba lenne Carney beszédét az Egyesült Államokkal való szakítás kinyilvánításaként értelmezni.
Kanadához hasonlóan Japán stratégiájának középpontjában is a liberális nemzetközi rend újjáépítését célzó közepes hatalmak közötti együttműködés előmozdítása, a nagyhatalmakkal való kapcsolatok kiegyensúlyozott kezelése áll. Ugyanakkor, hasonlóan Abe Sinzo volt miniszterelnökhöz az első Trump-kormány idején, Takaichi miniszterelnök úgy tűnik, hogy nincs világos elképzelése a japán–amerikai szövetségre épülő kereten túl. Japán stratégiai gondolkodása, amely a geopolitika és a hatalmi politika felé hajlik, gyakorlatilag az Egyesült Államokra és az amerikai–japán szövetségre koncentrálódott. Ennek legegyértelműbb illusztrációja a Japán Nemzetbiztonsági Stratégia (NSSJ), amelyet a kabinet 2022 decemberében hagyott jóvá.
A stratégia bevezetője egyszerre szimbolikus és sokatmondó: A nemzetközi közösség korszakot meghatározó változásokkal szembesül. A globalizáció és a kölcsönös függőség önmagában nem szolgálhat a világbéke és a fejlődés garanciájaként. A hidegháború utáni korszakban világszerte kiterjedt szabad, nyitott és stabil nemzetközi rend ma komoly kihívásokkal szembesül, a hatalmi egyensúlyok történelmi változásai és a fokozódó geopolitikai versengés közepette. Oroszország Ukrajna elleni agresszióját, Kína terjeszkedését, az észak-koreai nukleáris fenyegetést észben tartva az NSSJ bevezetőjében a következőket is megjegyzi:
Olyan világban élünk, amely történelmi fordulópontnál áll, és a második világháború vége óta a legsúlyosabb, legösszetettebb biztonsági környezettel szembesülünk. Japánnak meg kell védenie saját nemzeti érdekeit, ideértve Japán békéjét, biztonságát és jólétét, valamint a nemzetközi közösség békés együttélését és közös jólétét, azáltal, hogy határozottan felkészül a legrosszabb forgatókönyvre, beleértve védelmi képességeinek alapvető megerősítését.
Bármennyire is növeli Japán a védelmiköltségvetését, vagy erősíti védelmi képességeit, önmagában nem tud szembenézni a Kína, Oroszország és Észak-Korea okozta geopolitikai kihívásokkal. Ez a valóság teszi elengedhetetlenné az amerikai–japán szövetséget, mert stratégiai értelmet ad Japán védelmi felkészülésének. Más szavakkal, az NSSJ egy szerkezeti torzulást tár fel: minél inkább hangsúlyozza Japán az önellátás iránti elkötelezettségét, annál szorosabban kötődik az Egyesült Államokhoz. Ebben az értelemben az amerikai–japán szövetség gyakorlatilag Japán stratégiájának „alapbeállításává” vált. Ez a fejlemény a japán politikai döntéshozatali folyamatban megfigyelhető, a politika irányít elnevezésű közelmúltbeli tendencia eredménye, amelynek keretében a konzervatív-nacionalisták kerültek a politikai hatalom középpontjába. Ez a pálya az Abe-kormány második nyolc éve (2012–2020) alatt vált meghatározóvá. Kishida Fumio (2021–2024), akinek politikai meggyőződése eredetileg eltért Abeétől, képtelennek bizonyult túllépni az Abe-korszak politikai keretein. Ishiba Shigeru miniszterelnök (2024–2025) megpróbált liberálisabb álláspontot képviselni, de a konzervatív politikusokkal való súrlódások meghiúsították erőfeszítéseit. Ebben a kontextusban került hatalomra Takaichi, akinek kül- és biztonságpolitikája nacionalista jellegű.
A február 8-i, Képviselőházat érintő országos választásokon a Takaichi vezette LDP a 465 képviselői helyből 316-ot szerzett meg: a párt mandátumainak aránya 68 százalékra emelkedett, meghaladva az alkotmánymódosítás kezdeményezéséhez szükséges kétharmados küszöböt. A győzelem fő tényezője Takaichi személyes népszerűsége volt. A kampány során kevésbé a konkrét politikai részletekre, inkább a határozott retorikával kialakított közvéleményre összpontosított. Ilyen győzelmet aratva Takaichi megszerezte a politikájának végrehajtásához szükséges politikai alapot. A jövőben nacionalista hajlamai felszínre kerülhetnek, de ez valószínűleg nem fog Japán külpolitikájának átfogó jobbra tolódásához vezetni. A háború utáni japán nacionalizmust történelmileg kevésbé egy koherens stratégia vagy irányadó vízió követése határozta meg, sokkal inkább a háború utáni japán liberalizmus elutasítása, amelynek nagy része a háború utáni alkotmányon alapul.
A háború utáni alkotmány azokat az elveket testesíti meg, amelyek irányították Japán ázsiai és csendes-óceáni katonai agressziójának rendezését. A háború elutasítása és az állami hatalom elleni, az emberek alapvető jogainak védelmére irányuló elkötelezettség a háború utáni liberalizmus által fenntartott központi értékek voltak. Ezen elvek középpontjában a háború történetére vonatkozó mély önreflexió áll. Ezzel szemben a nacionalisták azzal érveltek, hogy a liberális értékek lebecsülik az állam szerepét, és hogy történelemszemléletük túlzottan önkritikus. Anélkül, hogy nyíltan támogatnák Japán agresszív háborúit, a konzervatívok igyekeznek azokat a világtörténelem tágabb kontextusában értelmezni, és végső céljuk az államközpontú értékek helyreállítása az alkotmánymódosításon keresztül. A közvélemény megnyerésében elsődleges politikai erőforrásuk a liberalizmus kritikája volt. Az idő múlásával, különösen az elmúlt évtizedek változó nemzetközi rendje közepette, a japán liberalizmus (hasonlóan sok más demokrácia liberalizmusához) fokozatosan elvesztette lendületét.
A Takaichi által támogatott nacionalista biztonságpolitikai program magában foglalja a fegyverkivitelre vonatkozó korlátozások enyhítését, a nukleáris elv felülvizsgálatát, a védelmi kiadások gyorsabb növelését, az alkotmány módosítását. A japán liberálisok régóta támogatják ezeket a politikákat, mivel azok a háború utáni Japán pacifizmusának értékeit testesítik meg, és a japán soft power sarokkövei. A nacionalisták számára azonban ez a program a liberális „fal” lebontását jelenti. Ebben az értelemben az alkotmánymódosítást a japán liberalizmus elleni végső csapásnak tekintik. Objektíven nézve az alkotmánymódosításhoz vezető út továbbra is hosszú és nehéz. Mindazonáltal Takaichi földcsuszamlásszerű győzelme a választásokon lehetőséget teremthet néhány más programpontjának megvalósítására. Ennek ellenére fontos felismerni, hogy sok fiatalabb választó, aki hozzájárult Takaichi „népszerűségi szavazatainak” megszerzéséhez, inkább a mindennapi polgári életben gyökerező liberális értékek motiválják, mint az állam iránti hűség. Takaichi győzelmének politikai következményei továbbra is rendkívül bizonytalanok.
Kissé ironikus módon a liberalizmus hanyatlása Japánban megfosztotta a konzervatívokat elsődleges célpontjuktól, így a nacionalistáknak szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy politikai programjukból hiányzik a jövőbe mutató terv. A helyzet arra is rámutat, hogy a liberálisoknak is meg kell fogalmazniuk saját, jövőorientált víziójukat, stratégiájukat.
A középhatalmi stratégia koncepciója jelentős potenciállal bír, ahol Japán mérsékelt konzervatívjai és liberálisai találkozhatnak. Davosi beszédében Carney hangsúlyozta a középhatalmak közötti többszintű együttműködés előmozdításának fontosságát. Bár a japán diplomácia aktív volt ezen a területen, Japán számos politikai döntéshozója és szakértője továbbra is habozik kizárni az Egyesült Államokat, és hajlamos túlhangsúlyozni a Kínával szembeni ellensúlyozás célját. Ezen túlmenően Japánnak olyan stratégiai szemléletet kell kialakítania, amely magába foglalja a többi középhatalommal való együttműködést a nagyhatalmakkal való kapcsolatok kiegyensúlyozott megközelítésének érdekében.
Közelebbről tekintve Japán és Dél-Korea egyszerre vesz részt két háromoldalú együttműködési keretben: a Japán–Dél-Korea–USA biztonsági együttműködésben, valamint a Japán–Dél-Korea–Kína együttműködésben. Az előbbi az amerikai kormányzat erős támogatásával indult el és működik, míg az utóbbit gyakran a kínai kormány szándékai befolyásolják. Japán és Dél-Korea szempontjából azonban ez a kétféle háromoldalú együttműködés fontos keretként szolgálhat álláspontjuk összehangolásához és a két nagyhatalom között való lavírozáshoz. Bár ez hosszú távú, összetett kihívást jelent, ha a két kelet-ázsiai ország képes lenne megosztani ezt a stratégiai szemléletmódot, az valóban jelentős előrelépést jelentene a középhatalmak közötti együttműködésben. Lee Jae Myung elnök és Takaichi Sanae miniszterelnök közötti nyilvánvaló jó viszony a kétoldalú kapcsolatokban rejlő ilyen dinamika tudattalan megnyilvánulásaként értelmezhető.
Yoshihide Soeya véleménycikke.
A teljes, eredeti véleménycikk elolvasható itt: Global Asia