Ma a cigányság Európa legnagyobb etnikai kisebbsége, számuk mintegy 10-12 millió főt tesz ki, helyzetük azonban mai napig rendezetlen.[1] Ez nem csupán a roma közösségek kulturális sajátosságaiból fakadó különbségek következménye, hanem a többségi, nem roma társadalom kitaszítást erősítő viszonyulásáé is, amelyet a romákat érintő szociális problémák tovább mélyítenek. E tendenciák Európa legnagyobb roma közösségeivel rendelkező államaiban is megfigyelhetők, és éppen e mintázatok hasonlósága adja a roma-kérdés egyik fő sajátosságát.

Bár az utóbbi évtizedekben némileg javulni látszott a cigányság helyzete, a történelmi produktumként értelmezhető, sztereotípiákkal tűzdelt romakép ma is százezrek valóságát jelenti. A diszkrimináció és a társadalmi kirekesztés minden szinten jelen van: iskolákban, munkahelyeken, igazságszolgáltatásban és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférésben egyaránt. Az előítéletekkel való megküzdés mindennapos jelenséggé vált, míg a hivatalos intézkedések gyakran hiányosak vagy egyenesen figyelmen kívül hagyják a romák ügyeit. Ezen súlyos problémák szembetűnősége gyakran elfeledteti, hogy a roma-kérdés valódi megoldása nemcsak szociálpolitikai intézkedésekben, hanem a többségi társadalommal való békés együttélésben is keresendő.

Romák a történelemben

A roma-kérdés megértését nemcsak a jelenlegi társadalmi problémák nehezítik, hanem az is, hogy a cigányságról való gondolkodást évszázadok óta fogalmi, történeti és politikai viták terhelik. A romák helyzetének vizsgálatához ezért szükséges a kérdés történeti hátterének rövid áttekintése. Már ezen a ponton nehézségbe ütközünk, mivel a roma történelemírás évszázadokon keresztül hiányos volt. Bár eredetükre vonatkozóan elméletek léteztek, történelmük részletes feltárására csak később került sor, többek között a nyelvük kutatásának eredményeként. Eszerint őseik Indiából vándoroltak ki i. sz. 700 és 1000 között, feltehetően az iszlám terjeszkedés nyomásának hatására. Az Indiát – azon belül is Pandzsáb térségét – elhagyó csoportok útja később feltételezhetően kettévált: egyik részük Egyiptom felé, míg a másik a Balkán-félszigeten keresztül Délkelet-Európába jutott. Bizonyos tekintetben Európa-szerte hasonló fogadtatásban részesültek, Magyarországon azonban a környező, illetve a nyugati országokhoz képest – ahol a cigányság módszeres kiirtása és kitelepítése zajlott – némileg kedvezőbb körülmények közé érkeztek.[2]

A letelepedést és asszimilációt célzó első törvények erőszakos jellegük következtében egyedül arra bizonyultak elégségesnek, hogy elkezdjék a cigány csoportok magyar társadalomba való integrálását.[3] Az évek során hol kiélezett, hol kevésbé kiélezett viszonyt a többségi társadalom és a roma közösségek között azonban nem sikerült érdemben stabilizálni és megoldást találni azok kiváltó okaira. Ez leginkább annak köszönhető, hogy cigányság európai megjelenése sok esetben kedvezőtlen társadalmi reakciókat váltott ki, mivel a vándorló életmódot folytató közösségeket a helyi társadalmak idegenként, illetve a meglévő társadalmi rendet megkérdőjelező csoportként értelmezték.

Kirekesztés, kontroll, beolvasztás

A kezdetben csak lokális szinten megjelenő elutasítás gyorsan országos ellenszenvvé vált, amely meghatározta a velük szemben kialakult közhangulatot és későbbi törvénykezést is. A romákkal szembeni politikák mögött három visszatérő logika rajzolódik ki: a kirekesztés, az ellenőrzés és az asszimiláció logikája. Egyrészt, Európában való fogadtatásuk jellegéből következik, hogy az első törvényerőre emelkedő intézkedések szándékosan a társadalomból való kirekesztésüket igyekeztek erősíteni. Ezen intézkedések célja lényegében a távolság fenntartása volt a többségi társadalom és a roma kisebbség között, hiszen a romák alapvetően olyan kirekesztett közösség voltak, akiket a többségi populáció nem tekintett a társadalom teljes jogú tagjának. Másrészt, ebből a nyílt kitaszítottságból mondhatni egyértelműen következett a cigányság intézményileg szabályozott ellenőrzése. Ez valójában már a romák szétszórását, elszigetelését és közösségeik megszüntetését jelentette, amely nem feltétlenül területi kiszorítással, sokkal inkább társadalmi eszközökkel valósult meg. Ide tartozott például a tradicionális öltözködés, nyelv és foglalkozások betiltása, a gyerekek szülőktől való elvétele és nem roma családok általi neveltetése. Harmadrészt, a huszadik század közepétől a nyílt jogfosztás és fizikai kirekesztés a nemzetközi normák miatt egyre inkább tarthatatlanná vált. Megjelent az asszimilációs politika, amely a roma közösségek teljes beolvasztását jelentette a többségi társadalomba, megszüntetve azok történelmi és kulturális különbözőségét.

A cigány-kérdés rendezésének ezen módjai nem csak történeti értelemben jelentek meg, hanem a modern állami gyakorlatban is, gyakran keveredve, de mindig a romák társadalmi láthatatlanságát, kontrollját és a többségi normákhoz való igazítását célozva.[4]Az utóbbi években azonban egyre egyértelműbbé vált az asszimilációs politika kudarca, hiszen nem sikerült érdemben csökkenteni a strukturális egyenlőtlenségeket, csakúgy ahogy a romák marginalizációját sem. Ezen nézőpont figyelembevételével a hivatalos célkitűzés már a romák társadalmi integrációja. Felmerül azonban a kérdés, hogy ez csak egy új, politikailag korrektnek tekinthető megfogalmazás-e vagy valós, a romapolitika reformját célul kitűző szándék.

Identitás a többségi társadalom árnyékában

A kisebbségi csoportok laikus szemmel való vizsgálata könnyen arra a megállapításra enged jutni, hogy e csoportok egyik fő megtartó ereje sajátos hagyományaikban, nyelvükben és történelmükben keresendő. A helyzet iróniája, hogy az évről-évre halványuló tradícióik helyett a többségi társadalom elutasító magatartása az, ami leginkább hozzájárult identitásuk megőrzéséhez.[5] Azok a sztereotípiák, amelyek a cigányok diszkriminációjának alapot adnak, kitaszítottságuk mellett összetartásukat is erősíti. A társadalmi megítélés alapjaiban befolyásolja tehát az egyén identitásának alakulását. Az előítéletek és a kirekesztés nemcsak a romák társadalmi helyzetére hatnak, hanem arra is, miként viszonyulnak saját közösségükhöz, kultúrájukhoz és etnikai identitásukhoz.

A roma etnikum többséghez való viszonyát ebből a szempontból az akkulturáció mértéke írja le a legjobban. A mindkét csoporttal való erőteljes azonosulás az integráció – vagyis a kisebbség aktív részvétele a társadalom intézményeiben saját kulturális identitásának megtartása mellett – előrejelzője lehet. Ezzel ellentétben, ha egyik csoporttal sem jött létre azonosulás, marginalizációról van szó. A többségi kultúrával való kizárólagos azonosulás asszimilációt von maga után, míg ha az csak a saját etnikai csoporttal jön létre, szeparációról beszélünk. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy amíg az egyik esetben nincs kifejezett konfliktus a csoportokhoz való alkalmazkodásban, úgy a másik esetben az egyén fölöslegesnek érzi próbálkozásait. Hogy milyen pszichológiai alkalmazkodási lehetőségek adódnak ebben az esetben, az egyénenként változik. A folyamat eredménye viszont általában egy egyénileg kialakított értékrend, mely a negatív társas megítélés okozta nehézségeken való felülemelkedést szolgálja. Az etnikai identitás pozitív megélésének ezen kiskapuja felveti a kérdést, hogy mennyiben lehetséges a cigányság tényleges integrációja, ha a többségi társadalom egyedül az ő kultúrájával való kizárólagos azonosulást preferálja. Az integrációs stratégia megvalósulásának egy előfeltétele maradt tehát: a domináns társadalom és a kisebbség kölcsönös alkalmazkodása.[6]

Felvetődik azonban a kérdés, hogy miért ennyire nehéz a roma és a nem roma csoportok együttélése, és melyek azok a strukturális és társadalomlélektani tényezők, amelyek fenntartják a közöttük húzódó távolságot. Székelyi Mária, Örkény Antal és Csepeli György rendszerváltás utáni reprezentatív kutatása rámutat arra, hogy a cigányságot érő előítéletek a kilencvenes éveket követően több okból kifolyólag is felerősödtek. Ilyen volt a munkaerőpiaci lehetőségek beszűkülése, a gazdasági bizonytalanság, valamint a korábban is létező előítéletek felszínre kerülése. A kulturális és etnikai különbségekhez ekkor már a szegénységhez kötődő stigmatizáció is társult, ami tovább mélyítette a társadalmi szakadékokat. A kutatás ugyanakkor arra is rámutat, hogy a romák stigmatizálásának csökkentése elsősorban az általános társadalmi tolerancia növekedésén múlik, amely nemcsak etnikai, hanem szociális alapú kirekesztéssel szemben is védelmet jelenthet. Ennek kialakulása azonban nem kizárólag az iskolázottság vagy az életszínvonal emelkedésének függvénye, hanem komplex attitűdbeli és kulturális tényezők eredője. A roma–nem roma kapcsolatok javításának kézzelfogható eszköze lehet továbbá a média felelősségteljes szerepvállalása, hiszen a sikeres roma életutak bemutatása hozzájárulhat a kisebbség és deviancia közötti illuzórikus kapcsolat gyengítéséhez, amennyiben ezt társadalmi támogatottság és befogadó közeg is kíséri.[7]

Az együttélés nehézségei nemcsak gazdasági vagy kulturális okokra vezethetők vissza, hanem társadalomlélektani tényezőkre is. A többségi társadalom a romákat sokszor egységes, homogén csoportként kezeli, és különböző negatív sztereotípiákat kapcsol hozzájuk. Ezek az általánosítások leegyszerűsítik a valóságot, figyelmen kívül hagyják az egyéni különbségeket, és könnyen előítéletekhez vezetnek. Gyakran előfordul, hogy bizonyos társadalmi problémákat automatikusan etnikai okokkal magyaráznak, ami tovább erősíti a negatív képet. A sztereotípiák azonban a többségi csoport számára egyfajta önigazoló szerepet töltenek be, hiszen megerősítik a „mi” és „ők” közötti különbséget. Így az együttélés problémái részben abból fakadnak, hogy ezek a berögzült gondolkodási minták fenntartják a társadalmi távolságot a csoportok között.[8]

Az integráció nem lehet egyoldalú

A roma kisebbség megjelenésétől kezdve sztereotípiák és előítéletek tömkelegének van kitéve. Az azóta eltelt több mint hatszáz évben ugyan csökkent a társadalomból való kitaszítottságuk mértéke, mégsem szűnt meg teljesen. Ez nem feltétlenül a megoldásra való igény hiányát, sokkal inkább a probléma összetettségét jelzi. A cigányság integrációját célzó intézkedések jelentős része ugyanis máig elsősorban szociálpolitikai eszközökre támaszkodik, miközben gyakran figyelmen kívül hagyja a roma közösségek identitásküzdelmeit és a többségi társadalommal való viszony társadalomlélektani dimenzióit. A szociálpolitikai megközelítés természetesen indokolt. A lakhatási, oktatási, egészségügyi és munkaerőpiaci hátrányok kezelése nélkül nem beszélhetünk valódi társadalmi integrációról. Mindez azonban önmagában nem jelent érdemi megoldást.

A romakérdés rendezése nem merülhet ki a szegregáció felszámolását célzó intézkedésekben, hiszen a többség és kisebbség együttélési viszonyai ennél mélyebb összefüggésekre világítanak rá. Az, hogy egy társadalom miként viszonyul a nemzeti, etnikai, nyelvi vagy kulturális kisebbségekhez, sok esetben többet árul el a többségi közösség önképéről és értékrendjéről, mint magukról a kisebbségi csoportokról. Egy közösség önmagáról alkotott képének kialakításában ugyanis fontos szerepet játszik a „másikról” alkotott kép is. Ezek általában előítéletek és sztereotípiák mentén alakulnak ki, amelyek bár természetes folyamatai a társadalmi kategorizációs működésnek, mégis sokszor általánosított vélekedésekre és értékítéletekre épülnek, amelyek hosszú távon hozzájárulnak a csoportok közötti távolság fenntartásához.[9] A többségi társadalom számára mindez identitásmegerősítő funkcióval is bírhat, hiszen a „másik” csoport leértékelése sok esetben a saját csoport társadalmi pozíciójának legitimálását szolgálja.[10] A kisebbségi csoportokkal kapcsolatos attitűdök tehát nemcsak egyéni vélekedéseket mutatnak, hanem egyfajta társadalmi tükörképet is.

A többség-kisebbség viszony ilyen mértékű beágyazottsága így csak akkor módosítható érdemben, ha mindkét csoport attitűdjében elmozdulás történik. Az integráció nem lehet egyoldalú alkalmazkodási kényszer: kölcsönös nyitottságot, a kulturális különbségek elfogadását és a strukturális egyenlőtlenségek tudatos lebontását feltételezi. A roma-kérdés rendezése így nem csupán szakpolitikai feladat, hanem társadalmi önreflexió is.

[1] Európai Bizottság: A romák egyenlősége, valamint társadalmi befogadása és részvétele az EU-ban. Elérhető: https://commission.europa.eu/strategy-and-policy/policies/justice-and-fundamental-rights/combatting-discrimination/roma-eu_hu

[2] FRASER, Angus: A Cigányok. Budapest, Osiris Kiadó, 2006.

[3] KÁLLAI Ernő: Cigány csoportok Európában és Magyarországon. In: A romológia alapjai. Pécsi Tudományegyetem BTK Romológiai Tanszék. Pécs. 2015.

[4] LIEGEOIS, Jean-Pierre – GHEORGHE, Nicolae: Roma/gypsies: a European minority. Minority Rights Group, 1995.

[5] SZABÓNÉ KÁRMÁN Judit: „De kik is vagyunk?” = VIGILIA. Vol 76. No 3. 2011. 162-170. p.

[6] PÁLOS Dóra: „Cigány” identitások nehézségei. = ESÉLY – Társadalom- és szociálpolitikai folyóirat. Vol. 21. No. 2. 2010. 41-61. p.

[7] SZÉKELYI Mária – ÖRKÉNY Antal – CSEPELI György: „Romakép a mai magyar társadalomban”. Társadalmi riport 2002. Budapest. TÁRKI. 2002.

[8] BINDORFFER Györgyi: „Sztereotipizáció az interetnikus kapcsolatokban”, in: Csepeli György – Örkény Antal (szerk.): Nemzetek egymás tükrében. Budapest. Balassi Kiadó. 2001.

[9] BINDORFFER Görgyi: Sztereotipizáció az interetnikus kapcsolatokban. = Mindennapi előítéletek. Társadalmi távolságok és etnikai sztereotípiák. ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont. Kisebbségkutató Intézet. Budapest: Balassi Kiadó, 2006.

[10] HUNYADY György: Sztereotípiakutatás, hagyományok és irányok. Budapest. ELTE Eötvös Kiadó 2001.