Korszakhatáron – Intézmények helyett arcok a világpolitikában

Szerző: Külpologika | júl 24, 2025 | Elemzés, Történelem

Írta: Iker Előd Sebestyén

A berlini fal lebomlását követően két domináns elmélet igyekezett leírni, vagy inkább megjósolni az új világrend karakterisztikáját és tulajdonságait. Az inkább optimista elméletet Francis Fukuyama amerikai filozófus 1992-es A történelem vége és az utolsó ember című könyve szolgáltatta, melynek fő állítása, hogy a liberális demokráciával a hegeli értelemben a politikai rendszerek fejlődése elérte az utolsó korszakát, mely idővel globálissá válik majd. A másik gyakran idézett elméletet Samuel P. Huntington fektette le A Civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvében 1996-ban. Huntington szerint a különböző civilizációk a globalizáció ellenére sem fognak uniformizálódni, és amennyiben az emberiség nem képes elfogadni a világ sokcivilizációs jellegét, annyiban ezek összeütközése és konfliktusba keveredése elkerülhetetlen. Huntington szerint a nyugati civilizáció túlélése azon múlik, hogy a globális észak – az Egyesült Államok vezetésével – elfogadja saját civilizációjának egyediségét és megerősítik az ezzel járó identitást, így reagálva a nem nyugati társadalmak felől érkező kihívásra.

A 90-es évek optimizmusa

A Szovjetunió felbomlását követően a nyugati társadalmak okkal érezhették, hogy a demokratikus berendezkedés és az azzal járó nyugati intézményrendszer globálissá kezd válni a világ társadalmaiban. A korábbi Varsói Szerződés tagállamai sorra alakítottak demokratikus kormányokat és kötelezték el magukat nyugati szövetségi rendszerek, így a NATO és az EU tagság mellett. Az átmenet természetesen nem volt mindenhol zökkenőmentes, de még azokban az országokban is valamekkora enyhülés volt tapasztalható, ahol a korábbi elit sikerrel mentette át a hatalmát. A korábbi Szovjetunió közel-keleti és észak-afrikai szövetségesei is sorra jelentettek be az emberi jogokat és az államigazgatást érintő reformokat. Emellett pár kivételt, így Észak-Koreát, Kínát és Vietnámot leszámítva szinte minden állam megnyitotta a piacait a globális kapitalizmus ajtaja előtt. Az egyik szuperhatalom megszűnésével látszólag nem maradt alternatívája a nyugati típusú berendezkedésnek, így már csak az tűnt kérdésesnek, hogy az új szereplők milyen sikerrel integrálják a nyugati működési formákat, az azonban megkérdőjelezhetetlennek látszott, hogy a világ a globalizáció és integráció irányába halad, melynek ütemét az Amerikai Egyesült Államok diktálta. Egyre nagyobb hangsúlyt kaptak az olyan multilaterális intézmények, mint az ENSZ, az IMF, a Világbank, az ICC vagy a WTO, melyekben az USA az első pillanattól jelentős szerepet vállalt. Az Egyesült Államok történelmi előnyéből, gazdasági fejlettségéből fakadó soft power fokozatosan behálózta a teljes világot, míg meg nem született az egypólusú liberális világrend az USA megkérdőjelezhetetlen vezetésével, melyet Pax Americanaként szokás emlegetni.

Ez az időszak soha nem látott békét hozott a világon. Regionális konfliktusok természetesen elő-előfordultak, azonban ezek is elsősorban polgárháborúk, forradalmak, mintsem államok közötti háborúk formájában. Az államok külpolitikájukban egyre inkább hagyatkoztak az IR tudományág által neoliberalizmus-ként beazonosított politikára. Vitás ügyeiket a multilaterális intézmények által biztosított platformokon és csatornákon keresztül igyekeztek elintézni, miközben a gazdasági integráció által megképződött interdependencia biztosította, hogy a vezetők a kölcsönös fenyegetettség helyett a kölcsönös gazdasági érdekekre fókuszáljanak. Ez a folyamat idővel kiterjedt egyéb szakpolitikákra is, mint a biztonságpolitika, az egészségpolitika vagy a kutatás-fejlesztés. Általánossá vált a hit, miszerint a multikulturális társadalmak hosszú távon felszámolják, vagy legalábbis elsimítják a civilizációk közötti különbségeket. Fukuyama elmélete működni látszott.

Gyülekező felhők a Pax Americana felett

Az új évezred egyből kihívás elé állította az épülő világrendet. 2001 szeptember 11-én két repülő csapódott a New Yorki World Trade Centerbe, és az épülettel együtt a kollektív biztonságba vetett hit is leomlott. A terrorcselekmény utáni nemzetközi felháborodást kihasználva aztán nem sokkal később az USA és szövetségesei indítottak háborút Irak ellen. A nem kellően megalapozott intervenció elbizonytalanította a világ egy jelentős részét az USA világcsendőr szerepének jogosságában, mely jelentős bizalmi válsághoz vezetett a nyugati és nem nyugati társadalmakon belül is. Hangsúlyos narratívává vált, hogy a hadjárat valódi indítéka a geopolitikai érvényesülés és az anyagi haszonszerzés, mely nem a liberális világrend fenntartását szolgálja, csupán ürügyként használja azt.

2008-ban gazdasági világválság tört ki, ami közel száz éve nem látott gazdasági visszaesést okozott világszerte, mely megmutatta a globális liberális gazdasági rendszer sebezhetőségét. Sok szereplő értékelte fordulópontként a pénzügyi válságot, mely értékítéletük szerint arra figyelmeztet, hogy az integráció és a globális ellátási láncok egymásrautaltsága túlhaladt az egészséges szinten.

Ugyanebben az évben a NATO bukaresti csúcstalálkozóján a tagállamok elnapolták a grúz és ukrán csatlakozási kérelmeket. A döntést azzal indokolták, hogy túl veszélyes lenne fokozni az ellentétet Oroszország és a NATO között azzal, hogy az orosz érdekszférához ennyire közel eső államokat vesznek fel a szövetségbe. Ennek rövidtávon meglett az eredménye. Amíg a világ a pekingi olimpia megnyitójára figyelt, Oroszország a dél-oszét és abház népek önrendelkezési jogára hivatkozva lerohanta Grúziát, és kiszakította a két régiót. A nemzetközi jog szerint Grúziához tartozó területeket mai napig orosz katonák tartják megszállás alatt, a grúz szuverenitás semmilyen formában nem érvényesül a szakadár államokban. E

Putyin 2014-ben ennél jóval látványosabban tudatta a világgal, hogy nem kér többé a Pax Americanából, és nem fogadja el annak játékszabályait. Az Ukrajnában kialakuló káoszban Oroszország annektálta a Krímet, és támogatta a Donyeckben és Luhanszkban megalakuló szakadár köztársaságokat. A lényegi különbséget az jelenti a grúz esethez képest, hogy a Krímet Putyin hivatalosan is Oroszországhoz csatolta, ezzel elismerve a szerepét a történtekben, és az orosz jog szerint jusztifikálva Oroszország területszerzését. Ezek a tettek már élesen ellentmondanak a neoliberalizmus természetének, és a neorealizmus eszköztárába sorolhatóak. Ahogyan az orosz vezetés fogalomkészlete is ezt mutatja; Putyin elhíresült beszédében, melyet a 2007-es müncheni biztonságpolitikai konferencián mondott el, azt kérdezi a nyugati szövetségesektől, hogy „ki ellen történik a bővítés”.

Némileg alultárgyalt, de a folyamatok megértéséhez kulcsfontosságú dátum 2020 március 11. Ezen a napon a WHO világjárvánnyá nyilvánította a SARS-CoV-2 vírus okozta Covid19 elnevezésű betegséget. A Covid felforgatta a globalizált világot. Szinte kivétel nélkül minden nemzet ugyanúgy reagált; bezárkózással. Eddig a pontig a mainstream nyugati diskurzus szerint a biztonság fő kulcsa a nyitottság és az integráció fokozása volt. Ez egy pillanat alatt megváltozott, és a biztonság letéteményesévé a minél szigorúbb ellenőrzés és az ezt garantáló bezárkózás vált. A nyugati médiában jó példává lépett elő a járványra a teljes elszigetelődéssel, a mozgás szabadságának radikális korlátozásával reagáló Kína. A schengeni övezetben például, ahol korábban nyitott határok voltak, ott újra megjelent a határellenőrzés, a globális ellátási láncok összeomlottak, számos termékre vásárlási korlátozásokat vezettek be az üzletekben. A globalizáció megtorpant.

A Pax Americana vége

2022 február 24-én Oroszország teljeskörű offenzívát indított Ukrajna ellen, melynek nyílt és kimondott célja lett az ukrán szuverenitás felszámolása, és Oroszország területének kibővítése. Ezzel mindenki számára egyértelművé vált, hogy Fukuyama tévedett, és az egypólusú liberális világrendnek vége. A világ ismét feloszlott két, de inkább három táborra. A legdefiniáltabb tábor a liberális világrend maradékát védő nyugati szövetségi rendszer nyíltan kiállt Ukrajna mellett, és segítette fegyverekkel, pénzzel, információkkal és tudásmegosztással az ukrán defenzívát. Ebbe a táborba tartozott az a NATO, az EU, és olyan hagyományos szövetségeseik, mint Argentína, Ausztrália és Dél-Korea. Ez az úgynevezett Rammstein-csoport. Egyel kevésbé jól definiálható érdekek mentén határozható meg az Oroszországot nyíltan támogató országok csoportja. Elsősorban az köti össze őket, hagy valamilyen módon érdekükben áll a világrend megváltoztatása és a geopolitikai kártyák újraosztása. Azonban ezen belül az érdekeik igencsak fragmentáltak, és nem ritkán teljesen összeegyeztethetetlenek. Ide sorolható be Kína, Észak-Korea és Irán. A harmadik tábort nagyon nehéz jól definiálni, de talán a legközelebb úgy juthatunk a megértésükhöz, hogy igyekszenek kimaradni a nyílt szerepvállalásból, de hallgatólagosan különböző posztkoloniális és egyéb érdekek miatt hallgatólagosan Oroszországot támogatják. Ilyen például Brazília, Kína, Dél-Afrika és az Öböl-menti országok.

Ha ránézünk erre a geopolitikai térképre, okkal juthat eszünkbe Huntington elmélete a civilizációk összecsapásáról. Látszólag felállt a két oldal, két nagy civilizáció, akik most egymásnak feszülnek, és ha meg akarjuk jósolni a jövőt, csak le kell tennünk a zsetonjainkat az általunk erősebbnek gondoltnak. Azonban az én megítélésem szerint nem erről van szó, és van kevésbé tárgyalt, ám mégoly fontos aspektus, melyet muszáj megvizsgálnunk, ha valamilyen képet akarunk kapni a következő évek fontos kérdéseiről és folyamatairól. Ez pedig az intézmények és erős személyi vezetők dichotómiája, mely fontosabb törésvonal, mint a civilizációk közötti konfliktus.

Donald Trump, vagy az Amerikai Egyesült Államok elnöke?

„Kit kell felhívnom, ha Európával akarok beszélni?” Tette fel a kérdést szellemesen, ám kétség kívül igencsak cinikusan Henry Kissinger, utalva arra, hogy Európának nincs egy jól artikulált vezetője. Jelenleg, ha az ember az Egyesült Államokkal akar tárgyalni, nem kétséges, hogy kit kell felhívnia. Csak az előző két hétben az amerikai kül- és szakpolitikái 180 fokos fordulatokat vettek egyik napról a másikra. Trump először a Fehér Házban rendszabályozta meg egy médiashow keretében a szövetséges Ukrán elnököt, majd megfenyegette Putyint, hogy soha nem látott szankciókat hoz az oroszok ellen, ha nem mutat több tiszteletet Zelenszkij felé. Végül ez nem történt meg, viszont a Felszabadulás Napja alkalmából bejelentett egy, az egész világgazdaságot átformáló vámcsomagot, csak azért, hogy másnap arról posztoljon, hogy most érdemes részvényeket venni, majd visszavonja szinte az összes vámot.

Mindebben nem az az érdekes, hogy ezek jó, vagy rossz intézkedések-e, de még csak nem is az, hogy impulzív döntéseket, vagy valamilyen előre megfontolt tervet látunk-e. Ami az elemzés szempontjából fontos, hogy az amerikai intézményrendszernek semmilyen visszatartó ereje nem tapasztalható. Trump egyszemélyes politikai értékítélete mára az USA hivatalos politikájává vált. Ami nem is csoda, ha megnézzük a kormányát. A Trump adminisztráció ugyanis csupa intézményellenes politikusból áll. Egészségügyi miniszternek az oltásellenes ifjabb Robert F. Kennedy-t, az FBI élére pedig azt a Kash Patel-t jelölte, aki saját bevallása szerint gyűlöli az FBI-t. Sokan korábban azt gondolták, hogy az amerikai érdekek vezérelte külpolitika valamelyest átívelt a demokrata-republikánus törésvonalon, és ennek szól a tapasztalt Marco Rubio külügyminiszteri kinevezése. Azonban a Signal-botrány remekül rávilágít, hogy Rubionak gyakorlatilag nincs szava külpolitikai kérdésekben. A külügyminiszternek ugyanis semmilyen mondandója nem volt a jemeni hutik bombázásáról szóló Signal chatroomban.

Trump meghirdette a forradalmat a „demokrata mélyállam” ellen, és a látottak alapján ez a gyakorlatban egyet jelent az intézményrendszerrel. Mind a belső, mind a külső intézményrendszerrel. Az USA kilépett a WHO-ból és számos egyéb multilaterális intézményből és nemzetközi egyezményből. Elon Musk pedig nemrég arról posztolt X-en, hogy ideje az ENSZ-ből is kilépni.

Mindennek következtében az USA politikája teljesen kiszámíthatatlan és megjósolhatatlan. Trump reflexióval szinte semmilyen formában nem találkozik, ami azért rémisztő, mert számos forrás szerint Putyin is azért indított totális háborút Ukrajna ellen, mert senki sem szólt neki, hogy Ukrajna védekezne. Az intézményrendszerből fakadó fékek, ellensúlyok, stabilitás és kiszámíthatóság mára a múlté. Ahogyan az USA multilaterális kapcsolatai is szakadoznak fel. Sokkal többet számít Trump egyéni szimpátiája, mint az USA szövetségi rendszere által determinált viszonyok.

Az Európai Unió a változó világrendben

Az EU vezetőit is sokkolta korábbi szövetségesük viselkedésének hirtelen megváltozása. Ennek a legszimbolikusabb pillanata az Egyesült Államok alelnökének, J.D. Vance-nek a Müncheni beszéde, melyben biztosította európai szövetségeseit, hogy a korábban megismert USA nem létezik többé.

Azonnal elindult a diskurzus, hogy Európa hogyan szervezhetné újjá magát a megváltozott körülmények mentén. A legbefolyásosabb európai államok vezetői, Starmer, Macron és Merz elkötelezték magukat egy szorosabb politikai és katonai integráció mellett, valamint biztosították Ukrajnát a további támogatásokról.

Emellett megindult az EU belső immunreakciója az intézményrendszereket feltételezhetően kiüresíteni kívánó erős emberek ellen. Romániában az alkotmánybíróság megsemmisítette a román elnökválasztás eredményeit, majd orosz beavatkozásra hivatkozva kizárták a választásból az első forduló győztesét, Georgescut. Franciaországban pedig az EU-s pénzek rossz felhasználása miatt eltiltották a legnagyobb esélyest, Marine Le Pent. Látszólag két külön eset, ám nagyon hasonlóak. Mindkét esetben precedens nélküli, egyértelműen politikai döntés született az intézményrendszer és a demokrácia védelmében.

Összegzés

Fontos látnunk, hogy sem Putyin, sem Trump nem egyszemélyű felelőse a világrend felbomlásának, ahhoz ugyanis a korábban tárgyalt okok komplex folyamata volt szükséges. Ezek az aktorok csupán jól látták meg a változó világrend által kínált lehetőségeket, és sikerrel ragadták meg azokat. Azt, hogy ebben a kontextusban milyen irányba halad a világ, éppen a szereplőinek kiszámíthatatlansága okán felelőtlenség lenne megjósolni, éppen ezért ez nem is célja ennek az elemzésnek. Ami számunkra fontos, hogy megértsük a világpolitika változásainak kontextusát az intézmények és az erős személyi vezetők kapcsolatának perspektíváján keresztül.

Bibliográfia

Könyvek

Fukuyama, F. (1992) A történelem vége és az utolsó ember. Free Press
Huntington, S. P. (1996) A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Simon & Schuster

Tanulmányok

Sógor D, (2015) Eszmélet – 27. évf. 108. sz. Nem arab és nem tavasz. Nem forradalom és nem polgárháború. A szíriai válság és az „Arab Tavasz” mérlege 82-107
Árva L, (2018) Zempléni Múzsa – 18. évf. 2. sz. Globalizáció: kezdet, szakaszai és vége…? 5-13

Nem tudományos cikkek