KÜLPOLOGIKA

Madurizmus Maduro nélkül? Hogyan tovább Venezuelában?

Szerző: | márc 22, 2026 | Amerika, Elemzés, Gazdaság

 

Január 3-a kora reggelén az Egyesült Államok végrehajtotta az Absolute Resolve hadműveletet, amelynek során elfogták és New Yorkba szállították Nicolas Maduro venezuelai elnököt. A kábítószer-kereskedelem és narkoterrorizmus vádjával végrehajtott katonai beavatkozás korántsem szűkíthető le belpolitikai felfordulásra, ez geopolitikai szinten is precedensértékű a nagyhatalmi vetélkedés és a nemzetközi jog érvényesülésének területén. A kérdés az, hogy mi történt azóta és mi várható a jövőben Venezuela számára?

Delcy Rodríguez politikai szerepe és egyensúlyozása

 

Maduro elnök elfogása után a korábbi alelnök, Delcy Rodríguez tette le az esküt ügyvivő elnökként, aki gyakorlatilag fenntarthatatlan politikai egyensúlyozásra kényszerül. Egyszerre kell eleget tenni Washington követeléseinek és egyben tartani a chavista koalíciót, már amennyiben el akar kerülni egy belső katonai puccsot. A pozíciójának konszolidálása érdekében a volt alelnök jelentős átalakításokat hajtott végre a vezetésben, ezekkel gesztust téve a Trump-adminisztrációnak. 

Habár Maduro elnök elfogása után Rodríguez még a szabadon bocsátását követelte, azóta az együttműködésének révén 2026 márciusában az Egyesült Államok hivatalosan elismerte őt Venezuela egyedüli államfőjének. Ez azért jelentős, mert az amerikai jog szerint kizárólag az elnök joga eldönteni, kit ismer el egy külföldi állam vezetőjének, és ezt az amerikai bíróságoknak követniük kell. Ezzel a lépéssel a venezuelai állam amerikai eszközei, mint a milliárdos értékű Citgo olajvállalat feletti rendelkezés formálisan a Rodríguez kormányhoz kerülhet, a jogi procedúrák leküzdése után. Ettől kezdve Rodríguez belső, alkotmányos legitimitásának kérdése az amerikai (és brit) jog és külpolitikának betudhatóan irrelevánssá vált.

Az olajipar helyzete és a gazdasági érdekek

 

Jogosnak tűnhet az a feltevés, hogy a világ legnagyobb bizonyított kőolajtartalékával rendelkező ország elleni beavatkozásnak lehetnek gazdasági szempontjai. A Trump-adminisztráció korántsem titkolt célja, hogy a leromlott, körülbelül 100 milliárd dolláros újjáépítést igénylő infrastruktúrát amerikai vállalatok bevonásával állítsák helyre. Ennek érdekében az amerikai Pénzügyminisztérium kiadta az 52-es Általános Engedélyt, amely lehetővé teszi az amerikai cégek számára a PDVSA-val, azaz a venezuelai állami olajvállalattal való üzletkötést. Ezt persze azzal az egyértelműen szuverenitást sértő feltétellel, hogy a bevételek és adók amerikai ellenőrzés alatt álló számlákra folynak be. Ez az intézkedés hosszú idő után először teszi lehetővé, hogy a venezuelai állami olajvállalat közvetlenül üzletelhessen amerikai entitásokkal, ami kitörési pontot jelent az ország gazdasági elszigeteltségéből a szankciók miatt.

Ennek az intézkedésnek sürgető jellegét érthető okokból az amerikai-izraeli-iráni konfliktus miatt lezárt Hormuzi-szoros adja, melynek következtében soha nem látott olajárrobbanásnak lehetünk szemtanúi. Az iráni konfliktus miatt a szoros tranzitforgalma gyakorlatilag leállt, március 13. óta a Brent kőolaj hordónkénti ára nem ment le 100 dollár alá, és március 19-én már elérte a 119 dollárt is. A perzsa-öbölbeli kínálat kiesésével az ázsiai vásárlók kétségbeesetten keresnek alternatív forrásokat, ami azonnal felértékelte a venezuelai nyersolajat a világpiacon. Elemzői becslések szerint az átlagos olajár minden egyes dolláros emelkedése mintegy 400 millió dolláros profitot generál Caracas számára, különösen az amerikai szankciók további enyhülése esetén.

A társadalom állapota

 

Venezuela társadalma több mint egy évtizedes humanitárius katasztrófán megy keresztül, ez idő alatt nagyjából 8 millió ember menekült el, amely a valaha volt legnagyobb feljegyzett szám egy olyan ország esetén, amely nincs háborúba. Ennek fényében a társadalom megosztottan fogadta a történteket: eleinte a venezuelaiak jelentős része ünnepelt a katonai beavatkozás után, a chavista bázis azonban tüntetéseken követelte a szuverenitás tiszteletben tartását. Ez a megosztottság tükröt mutat regionális szinten is: míg a latin-amerikai baloldali kormányok, mint Brazília és Kolumbia elítélték a nemzetközi jog megsértését, addig a jobboldali vezetésű országok, mint Argentína, El Salvador kifejezetten üdvözölték a diktátor eltávolítását.

A feszültség enyhítésére a venezuelai Nemzetgyűlés elfogadott egy a “Demokratikus Együttélésért” amnesztiatörvényt, amely elméletben a politikai foglyok szabadon bocsását célozná. A valóság viszont erősen vitatott, emberi jogi szervezetek jelentései szerint a törvény túl sok kaput hagy a további üldözteténsek. Ez abból fakad, hogy a rezsimek gyakran nem politikai bűncselekmény miatt csukják le az rendszer ellenzőit, hanem koholt köztörvényes vádakkal. Így ha az amnesztia csak “politikai” ügyekre vonatkozik, érdemben a börtönben lévők nagyrésze nem lesz szabadlábra helyezve. Ráadásul a külföldre menekült ellenzékiektől elvárja, hogy térjenek haza és álljanak a rezsim bíróságai elé

Világrendi jelentőség és a lehetséges kimenetelek

 

Az Absolute Resolve hadművelet alapjaiban rengette meg a már egyébként sem stabil lábakon álló nemzetközi jogot. Egyértelművé vált, hogy a nemzetközi kapcsolatok működését továbbra is az érdekszférák politikája diktálja. Az Egyesült Államok egyszerre lépett fel az emberi jogok védelmezőjeként és a nemzetközi jog megsértőjeként. Újabb epizódját láthattuk annak, hogy ameddig az olyan szervek, mint az ENSZ Biztonsági Tanács nem rendelkezik egy kikényszerítő erővel, addig a nagyhatalmaknak kell az emberi és nemzetközi jogot garantálnia, morálisan megkérdőjelezhető eszközökkel. Ennek a beigazolódása tovább fokozódik a közel-keleten zajló eseményeknek köszönhetően.

1. Pragmatikus alkuk és stabilizáció

A vélhetően legvalószínűbb kimenetel szerint Delcy Rodríguez kormánya sikeresen egyensúlyozgat a washingtoni gazdasági, politikai követelések és a belső elit elvárásai között. Egyfajta madurizmust Maduro nélkül, fenntartva a látszatát, hogy a volt elnök még visszatérhet, elkerülve ezzel az azonnali választások kiírására vonatkozó alkotmányos kötelezettséget (mivel a venezuelai alkotmány szerint ha az elnök véglegesen hiányzik, 30 napon választást kell kiírni, ami az ügyvivő kormány számára kockázatos lehet). Ez két évet adna a Rodríguez kormánynak a normalizációra a szankciók feloldása mentén bizonyos mértékű gazdasági stabilitást, ezáltal nemzetközi elismerést szerezve. Az amerikai olajcégek átveszik az olajtermelés felett a kontrollt, a rezsim pedig a túlélés érdekében lemond a nyílt orosz, iráni és kínai együttműködésről.

2. A rendszer belső törése

Bár Rodríguez irányít formálisan, a chavista elit radikálisai, de a hadsereg egyes frakcióin belül is vannak olyan “hardlinerek” akik esetében a szövetségesekkel való kapcsolat leállítása egy vörös vonal átlépését jelentené. A legmélyebb ideológiai kihívást a Kubával való kapcsolat végleges megszakítása jelentené, mivel a venezuelai hadsereg és titkosszolgálat nem önmagában ilyen hatékony az elnyomásban. A kubai hírszerzési tanácsadók továbbra is beágyazottak venezuelai biztonsági szolgálatokban, ehhez pedig a belső kontroll fenntartásához Rodrígueznek szüksége van. Egy belső törés esetén az Egyesült Államok kénytelen lenne egy “második hullám” végrehajtására az olajinfrastruktúra védelme érdekében, amit Donald Trump ki is jelentett.

3. Demokratikus átmenet

A harmadik és egyben legvalószínűtlenebb kimenetel esetén az újjászerveződő társadalom rákényszeríti az ideiglenes kormányt és talán ami még fontosabb, Washingtont, hogy egyezzenek meg a demokratikus ellenzékkel. Ez jelenleg María Corina Machado Nobel-békedíjas személyében nyilvánul meg, bár a Trump-adminisztráció nyíltan leírta az ellenzék képességét az ország irányítására. Amennyiben ez mégis bekövetkezne, egy hiteles és nemzetközileg ellenőrzött választásokat írnának ki, a politikai foglyokat feltétel nélkül szabadon engednék és talán elkezdődhetne egy demokratikus átmenet.

 

 

Felhasznált irodalom: