írta: Alkonyi Zalán

„Valójában az emberek előjogainak egyike, hogy nem ismerik a jövőt. A szabad akarat általunk viselt diadémjának egyik gyémántja éppen ez. Ha elveszítenénk géppé válnánk egy gépvilágban”

Ernst Jünger

Azokban a korszakokban és térségekben, ahol a percepcionált bizonytalanság válik a közérzet alaphangjává, óhatatlanul sokakban felmerül az igény arra, hogy legyen valaki, aki eligazít a jövőben. A félelmi faktor tehát szerepet játszik abban, hogy ilyenkor tér nyílik a társadalomtudományok leginkább spekulatív hajtásai előtt, melyek – akár a repedéseken keresztül sarjadó növények – épp a kétely látszólag terméketlen talaján virágzanak. E jelenség nem újkeletű – évszázadok óta ismétlődő tünet.

Ebben az írásban nem reménykedünk sem a módszertani válság feloldásában, sem más rendkívüli eredményben, így remélhetőleg az olvasó úgy kezeli a következő sorokat, mint egyfajta esszéisztikus meditációt egy olyan kovácsmester részéről, aki mintegy ráérősen a gondolataiba merült és elbizonytalanodott, hogy műhelyében mi az az eszköz, amihez a legközelebbi kapcsolat fűzi, vagy hogy mégis mi a leghasznosabb a számára, s egyáltalán milyen hívságos a maga munkája.

A felvilágosodás – mai szemmel – naivnak ható optimizmusa, valamint az abból sarjadó fejlődéselmélet talán semmivel sem leplezhető le élesebben, mint azzal a történelmi iróniával, hogy annak egyik fundamentális szövegét – Az emberi szellem fejlődésének történelmi áttekintésének vázlatát – szerzője, Marquis de Condorcet, egy rejtekhelyen, a Nagy Terror tombolása közepette vetette papírra 1794-ben. A szellemtörténeti előzmények, természetesen, nem hiányoznak, elvégre a progressszív gondolat gyökerei visszanyúlnak az antik és középkori filozófiákig – elég, csak Szent Ágoston, Joachim de Fiore vagy Vico nevét említenünk. Ám ezek a régi múltba gyökeredző genealógiai fonalak a jelen írás fókuszának szempontjából periférikus jelentőségűek. Legyen elég most utalni arra a mélyreható változásra, amely elválasztja a modernt az antiktól, miszerint a XVIII. század derekán látszólag megtörténik a filozófia és a „tudomány” szétválasztása. Főleg az empiristákat emlegetjük e változás kapcsán, akik úgy vélték, hogy az egyetlen út az igazsághoz az a megfigyelésekre építő induktív elméletalkotás. A megismételhetőségi és falszifikálhatósági igény tehát megjelenik a tudományos módszerben.

A XIX. század determinisztikus világszemlélete ellenben azért is érdemel mélyebb említést, mert számos vonatkozásban előlegezi meg a „jövőbelátás” dilemmáját, mely a tudománytörténet későbbi korszakait is végigkíséri. Hegel eszméje a „korszellem” evolúciójáról, a történelem szabadság felé tartó dialektikus menetéről szolgált alapul Marx osztályharcelméletéhez, míg Comte a szellem fokozatos fejlődését rajzolta meg a teológiai stádiumtól a metafizikai átmeneten keresztül a pozitív, tudományos világszemléletig. Spencer eközben a társadalmi fejlődést már-már szociáldarwinisztikus talajon képzelte el, ahol az ipari nemzetek dominanciája, tágabban maga a kapitalizmus egyfajta természetes szelekcióként jelenik meg.

Ez az euforikus haladáskép azonban szükségszerűen hívta életre a maga sötétebb ikertestvérét, vagyis a válságtanok és apokaliptikus jóslatok formájában visszatérő eszkatológiába forduló ellenképeket. (Milyen érdekes, hogy ez önmagában is igazolta Hegel azon tételét, miszerint minden idea tartalmazza egyben az ellentétpárját is!)

Malthus – Condorcet idealizmusára válaszul – a népességnövekedésre és az erőforrások kíméletlen aránytalanságára figyelmeztetett, Buckle gondolatai – melyek szerint a nemzeti karaktert a földrajzi és klimatikus adottságok determinálják – mély nyomot hagytak a történeti gondolkodásban, Burckhardt jóslata pedig máig kísért a „rettenetes egyszerűsítőkről”, a nép nevében fellépő demagógokról, akik a tömegdemokrácia hullámán lovagolva számolják majd fel a jogállam utolsó bástyáit is. S ekkor még el sem értünk a tömeglélektan (Le Bon, Ortega) kérdéséhez.

E hagyományoknak ma is bőven akadnak örökösei a történettudomány és a történetfilozófia tájain. Olyan gondolkodók ezek, akik figyelmüket nem elsősorban a nagyhatalmi politikák kérdéskörére vagy a nemzetközi kapcsolatok alakulására fordították, hanem egy egyfajta „mélyáramként” hömpölygő nagy történelmi folyamat értelmezésére. A vallási és archaikus világszemlélet bukásával megszűnt a „Nagy Történet”, amely megadhatja az ember számára a sziklaszilárd kulcsot a létben való eligazodáshoz. Ebben az értelemben a tudományos, filozófiai eszmék könnyen válnak ideologikus módon egyfajta szekuláris vallássá, a tudósok és szakértők pedig a papjaivá.

A huszadik század során e nézetek – hol közgazdaságtani, hol történeti, hol szociológiai köntösben – újabb és újabb formában jelentek meg. Jelen keretek között nincs módunk arra, hogy a teljes szellemi vérvonalat Kanttól Spengleren át egészen Fukuyamáig és Huntingtonig végigkövessük; az egyes szerzőkre csak ott utalunk, ahol az adott elmélet relevanciával bír tárgyunk szempontjából. Némiképp elnagyoltan szólva, a gondolkodás mindmáig e két pólus között ingadozik – a ciklikus sorsszerűség (hol történelmi, hol geostratégiai formában) és a lineáris fejlődés vagy hanyatlás narratívája között, esetleg épp ezek fúziójában. A tudományosság látszatát biztosító empirikus adatok persze ott sorakoznak minden elmélet mögött, ám ismeretes, hogy végső soron gyakran ezek is a már előzetesen kiválasztott elméleti konstrukciók igazolására szolgálnak. (Még az önmagukat kritikaiként meghatározó iskolák sem mentesek e torzító hajlam alól.)

Az alapkérdés azonban mindvégig ugyanaz maradt – s talán örökre az is marad: vajon megjósolható-e a történelem? Feltérképezhető-e az emberi társadalmak jövője – legyenek bár nemzetiek vagy globálisak –, vagy minden efféle vállalkozás óhatatlanul a „megértés illúziójának” kelepcéjébe sétál bele?

A jelen esszé amellett tör lándzsát, hogy céltalan – sőt, veszélyesen naiv – túlzott figyelmet szentelni azoknak, akik azt hirdetik, hogy a „jövő”, mint önálló entitás, holisztikus módszerekkel, netán a legmodernebb nagyadat-technológiák teljes arzenálját bevetve, előrejelezhető volna. E sorok szerzője ezzel az állásponttal óhatatlanul azok között találja magát, akik a „futurológiát” – különösen annak determinisztikus változatát – nem látják többnek, mint miszticizmust és jövőbelátó kuruzslást a tudományosság álruhájában (ennek az egyik legsúlyosabb kórtünete ma talán Harari). Kizárólag azok a diszciplínák és kutatók tarthatnak igényt arra, hogy hiteles magyarázóerővel bíró – a szó legjobb értelmében véve – tudományos (és nem szcientista) szerzőkként tekintsenek rájuk, akik modelljeik és kísérleteik megismételhetőségén, empirikus bizonyítékaikon, s az állítások verifikálhatóságára és falszifikálhatóságára építik fel a munkásságukat. Egy-egy ismert trend mechanikus meghosszabbítása – legyen az bármilyen látványos infografika vagy algoritmikus extrapoláció – nem minősül tudományos megismerésnek, ahogyan a puszta diszkurzív kritikai elemzés sem.

Mindazonáltal teljes egészében elutasítani minden spekulatív irányzatot éppoly meggondolatlan volna, mint vakon követni őket. Értékük ugyanis nem a kimenetelek garantálásában rejlik, hanem a lehetőségek horizontjának tágításában, a jövőről való gondolkodás ösztönzésében. Hovatovább ismételni érdemes; a társadalomtudományokban maga a vizsgált tárgy és az összegyűjtött empirikus adathalom általában valóban (talán szükségképpen) tendenciózus. A jó történész vagy társadalomtudós nem „objektív”, hanem mindenekfelett őszinte. A puszta empirikus kutatás nem megoldás a teoretikus kérdésre; a nemzetközi kapcsolatok területén ilyen huszárvágással ezeket a strukturális problémákat sajnos megoldani nem lehet.

Egy dolgot azonban feltétlenül le kell szögezni; egyetemes érvényű, mindent megmagyarázó modell pedig – bármennyire is áhítjuk – nem létezik. A történészek számára a probléma voltaképpen már régóta jól ismert. 

Dray írja A cselekvések történeti magyarázatának újragondolása című esszéjében – amelyet a törvényszerűségek támadásaként is értelmeznek – hogy a nagy történeti összefüggések (a Braudel-féle „hosszú időtartam”) vizsgálata során is végsősoron egyéni férfiak és nők cselekedeteinek összességének magyarázata zajlik. Ám a konklúzió, vagyis, hogy a történeti megértés akkor valósul meg, amikor a történész belátja, hogy az „ismert meggyőződések tükrében a szereplő ésszerűen cselekedett” és azt helyénvalónként tudja bemutatni, ezer sebből vérzik, s később maga Dray is elismeri ennek a problematikus mivoltát. Nem pusztán azért, mert az emberi ítélőképesség véges, hanem azért is mert ez irracionális tettek racionalizált magyarázataként is szolgálhat, így akadályozva a megértést. Ez a nemzetközi kapcsolatok területén sem ismeretlen probléma lásd a structure és agency ellentétpárját.

Hogyan alkalmazhatóak a fenti megfontolások tágabban a nemzetközi kapcsolatok területére?

Az első világháborút követően körvonalazódó új társadalomtudományi diszciplínák – különösképp a nemzetközi tanulmányok és a geopolitika – már egy specifikusabb, mégis egymással összefonódó térben kezdtek mozogni. A kettő közötti különbség elsősorban módszertani megközelítésükben és fókuszpontjaikban érhető tetten, miközben kölcsönhatásaik nem szűntek meg termékenyíteni egymást. Mindkét tudományterület hasonló ősi kérdésekből sarjad: Hogyan érthető meg a hatalom? Hogyan válik konfliktussá vagy épp kooperációvá a nemzetek közötti viszonyrendszer? Mi az, ami előre jelezhető benne és mi az, ami kisiklik az elméletek hálójából? A nemzetközi viszonyok elemzése tehát nem pusztán technikai kérdés, hanem egyben mindig világértelmezési kísérlet is, mely hol a földrajzi determinizmus sáncai mögé húzódik, hol normatív rendszerek és jogi konstrukciók útvesztőjében keres eligazodást. Áttekinteni minden szerzőt nem lenne lehetőségünk, elvégre a nemzetközi kapcsolatok területének hallgatói így is kénytelenek keményen megküzdeni a szövegek megismerésével az egyetemi éveik alatt.

Az ún. „klasszikus” geopolitikával kapcsolatos fenntartások jó ideje ismertek. Korai irányzatai – legyen szó az angolszászról (Mahan, Mackinder, Spykman) vagy éppen a németről (Ratzel, Haushofer) – hajlamosak voltak a környezeti determinizmus csapdájába esni, mintha a földrajz maga pecsételné meg a nemzetek sorsát, gyakran elfeledve vagy tudatosan bagatellizálva az emberi cselekvés, a kultúra és az intézmények súlyát. (Sajnos ezek a nézetek továbbra is fennállnak a „populáris” geopolitikában, tovább fertőzve a tehetetlenségérzéssel és a determinisztikus dilettantizmussal a szakmát és a szélesebb társadalmat egyaránt.) A diszciplína történetét pedig sötét árnyékként kíséri a gyarmati és a világháborús imperializmus, elvégre helyesen hívták fel a későbbi kritikusok a figyelmet arra, hogy szinte tapintható a posztulátum csaknem minden klasszikus és hidegháborús szövegben mely szerint úgymond nincs más lehetőség, mint többé-kevésbé uralni az egész világot…

A teljes cikk a hamarosan megjelenő Külpologika folyóirat 2025/2. számában lesz olvasható.