„Mi a magyar?” – merül fel a kérdés időről időre. Nemcsak a puszta kíváncsiság, hanem a modern nemzetfogalom belső ellentmondásai is újra és újra arra késztetnek minket, hogy szembenézzünk a saját magunkról alkotott képpel. A nemzet életét meghatározó kulturális, társadalmi vagy politikai válságjelenségek sokasága ma is aktuálissá teszi az erről való gondolkodást. A gyakran belső konfliktusokkal terhelt nemzeti identitás sokkal nagyobb jelentőségű, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Az érzésvilág, mely meghatározza nemzetünkhöz való viszonyunkat nemcsak az önreflexióra ad lehetőséget, de a nemzetközi közösség számára is imázsformáló szereppel bír. De mégis, honnan ered a nemzeti érzés, s ezáltal a nemzetek eme sajátos arculata? Hogyan formálja egy nép nemzete karakterét, és mi az, ami karaktert ad egy nemzetnek?
Nemzetkarakterológia
A nemzeti karakter kutatása hosszú múltra tekint vissza a történelemben. E törekvésből nőtt ki a nemzetkarakterológia, amely a 19–20. század folyamán különösen nagy népszerűségre tett szert. Fejlődéséhez nemcsak a felvilágosodás eszmei öröksége és a modern nemzetté válás folyamata, hanem a két világháború közötti politikai és szellemi válság is hozzájárult. Olyanok indítottak diskurzust a témában, mint Babits Mihály, Németh László, Szekfű Gyula vagy Prohászka Lajos.[1] Írók, költők, publicisták keresték a választ a magyar karakter kérdéseire, s bár a magyar jellem sajátosságait – a rá jellemző sztereotípiák sokaságát – kiválóan összegyűjtötték, a nemzetkarakterológiát nem sikerült tudományos alapokra helyezni. A Szekfű Gyula által szerkesztett „Mi a magyar?” c. tanulmánykötet történeti értéke és gondolatébresztő, sokszor vitaindító szerepe tagadhatatlan. Jelentősége azonban mára már nem abban áll, hogy végérvényes választ adott volna a magyar identitás kérdéseire, sokkal inkább abban, hogy megmutatta: időről időre ugyanazok a dilemmák térnek vissza a magyar önértelmezésben.
Sztereotípiák és a magyar önreflexió
A kortárs reflexiók önmagukban ugyan nem fejtik meg a magyar identitás lényegét, a nemzeti jellemről született sztereotípiák mégis jól körvonalazzák a magyarságról való gondolkodás alapvető irányait. Ennek egyik visszatérő eleme a negatív önreflexió: az önértelmezés, amely a magyar történelmet gyakran veszteségek, levert szabadságharcok és a külső kényszerek sorozataként jellemzi.[2] A Himnusz, mint kulturális szimbólum különösen erősen sűríti ezt a sorsfelfogást. Kölcsey szövege nem diadalmas nemzeti dalként, hanem a bűn, a bűnhődés, a szenvedés és a kegyelem köré épülő imaként szólal meg. A magyar közösségi emlékezetben hasonlóan erősen vannak jelen azok a történelmi fordulópontok, amelyek a szabadságvágy, a veszteség, az áldozat, az újrakezdés és a megmaradás motívumai köré épülnek. Nemzeti ünnepeink jelentős része is ezt a kettősséget hordozza magában, egyszerre idézi fel a közösségi cselekvés reményét és a történelmi vereség tapasztalatát. Ez a történelmi emlékezet, nem csak a „Mi a magyar?” kérdést veti fel, hanem annak magyarázatát is megkívánja. Miért ilyen? Miért pesszimista? A történelem eseményei kétségkívül hatással vannak egy nemzet emlékezetére, de mégis mi gátolja ezen kollektív megélések átfogalmazását?
Csepeli György F. Nietzsche „A morál genealógiája” c. művének értelmezésével próbált választ adni erre a kérdésre. A cselekvő és a szenvedő igeragozás paradigmájának magyar jellemre való levetítése többek között arra enged következtetni, hogy a magyar negativizmus oka alapvetően a szuverenitás hiányában keresendő.[3] A szabadság megélésének hiánya lehetetlenné teszi, hogy az egyén, mint autonóm cselekvő tekintsen magára, és felelősséget vállaljon saját tetteiért. Akár áld, akár ver, az mindig a sors kezétől van.
A cselekvő paradigma ezzel szemben az egyént állítja középpontba, aki képes felelős döntést hozni jó és rossz között. Ezzel ellentétben, a szenvedő paradigma szerint az egyénnek nincs hatalma döntései felett, sőt, egyenesen saját körülményeinek rabja. Eszerint az a közösség, amely önmagát gyakran kénytelen volt külső erőknek kiszolgáltatni, hajlamosabb a kényszerű balsorson és az áldozati szerepen keresztül tekinteni önmagára. A „sors keze” így nem pusztán költői frázis, hanem egy mélyebb politikai-társadalmi tapasztalat kifejeződése, annak érzete, hogy a közösség nem alakítója, hanem elszenvedője saját történelmének. A kérdés tehát nem az, hogy pesszimista-e a magyar, hanem az, hogy milyen történelmi és emlékezeti tapasztalatok tették a veszteség, a sorsszerűség és a szuverenitáshiány nyelvét ennyire meghatározóvá a magyar önértelmezésben.
Kollektív és kulturális emlékezet, avagy a közös gondolkodás kialakulása
A „Mi a magyar?” kérdés tehát nem pusztán kíváncsiságból fakad, hanem abból a tapasztalatból is, hogy a közösség saját sorsának magyarázatában próbál kapaszkodót találni. A nemzeti önértelmezés azonban nem csak egyéni reflexiók egyszerű összessége. Nem csupán az egyén sajátos nemzettudatáról van szó, hanem arról is, hogy a közösség milyen képet őriz múltjáról, milyen történeteket, esetlegesen sémákat ismétel újra, és milyen szimbólumokban ismer önmagára.
Ennek megértéséhez kiváló támpontot jelent Maurice Halbwachs kollektív emlékezetre vonatkozó elmélete illetve az általa megfogalmazott emlékezet társadalmi keretei. Halbwachs szerint az emlékezés soha nem kizárólag egyéni folyamat, mindig társadalmi keretek között zajlik.[4] Emlékeinket, múltértelmezésünket és történelmi tudatunkat jelentősen befolyásolja az a közösség, amelyhez tartozunk, legyen szó családról, egy tágabb közösségről vagy nemzetről. A közösség kijelöli, mire érdemes emlékezni, milyen eseményeket tartunk fontosnak, mit tekintünk veszteségnek, győzelemnek vagy történelmi igazságtételnek. A nemzeti identitás ezért nem pusztán személyes nemzeti érzésekből épül fel, hanem a múlt közösségileg formált képeiből is. Egy nemzetről alkotott kép ugyanakkor nemcsak a közös történetekben rögzül, hanem ünnepekben, szimbólumokban, történelmi narratívákban és emlékhelyekben egyaránt. Ebben az esetben ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy létezik-e egy időtlen magyar néplélek, hanem az, hogy milyen történelmi tapasztalatokat őriz, ismétel és értelmez újra a magyar közösség.
Halbwachs gondolatát tovább árnyalja Jan Assmann kulturális emlékezet fogalma. Míg Halbwachs elsősorban az emlékezés társadalmi kereteire fókuszált, addig Assmann azt vizsgálta, miként válik ez az emlékezet tartós, nemzedékeken átívelővé és meghatározóvá. A kulturális emlékezet hagyományokban, rítusokban, ünnepekben és közös szimbólumokban őrzi meg a közösség önmagáról alkotott képét.[5] Ez az emlékezet nemcsak felidézi a múltat, hanem kijelöli benne a nemzet eredetét, történelmét, sérelmeit és áldozatait. A kulturális emlékezet így nem egyszerűen megőrzi egy nemzet hagyományait, hanem tartósítja és tovább is örökíti azokat a mintákat amelyekből a közösség felépíti saját karakterét. A magyar nemzeti emlékezetben ilyen mintázatként jelenik meg a szabadságra való törekvés, a szuverenitás elvesztésének és visszaszerzésének tapasztalata, a történelmi veszteségek megélése, vagy éppen a megmaradásért való küzdelem. Ezek nem megmagyarázzák a magyar identitást, csak megmutatják, milyen emlékezeti rétegekből épül fel az a nyelv, amelyen a magyar közösség önmagáról beszél.
A szuverenitás elvesztésének és visszaszerzésének tapasztalata
A magyar önértelmezés egyik legmélyebb ellentmondása éppen ebben ragadható meg. Miközben a szabadságra való törekvés a magyarság egyik legerősebb szervezőelve, e törekvés gyakran a vereség és a külső kényszer tapasztalatával kapcsolódik össze. A szabadság így nem csak egyfajta eszményképként, hanem újra és újra elveszített, megsiratott és visszakövetelt állapotként jelenik meg a magyar emlékezetben.
E ponton válik különösen fontossá Bibó István gondolata az eltorzult magyar alkatról. Bibó számára ez nem egyszerűen lélektani sajátosságot jelentett, hanem egy történelmi-politikai állapotot.[6] Azt amikor egy közösség tartósan félelmek és rosszul feldolgozott történelmi tapasztalatok között próbálja meghatározni önmagát. Az alkati torzulás ebben az értelemben nem jellemhiba, hanem a közösségi reagálóképesség zavara, annak nehézsége, hogy a társadalom a történelmi sérelmekből ne pusztán önigazolást, hanem cselekvő önismeretet formáljon.
Amikor tehát ma feltesszük a kérdést, hogy „Mi a magyar?”, nem elégedhetünk meg a magyar jellemről keringő sztereotípiákkal, és nem kereshetünk végső választ a magyar néplélek megfejtésében sem. A kérdés sokkal inkább arra irányul, hogy milyen emlékezeti minták formálták azt a nyelvet, amelyen önmagunkról beszélünk. A magyar identitás tétje ezért nem az, hogy sikerül-e végleg meghatározni, kik vagyunk, hanem az, hogy képesek vagyunk-e a veszteség és sorsszerűség nyelvét az aktív cselekvés nyelvére átfordítani.
Felhasznált irodalom
[1] KOVÁCS Gábor: Mi volt a magyar 1939-ben, és mi 2005-ben? A nemzetkarakterológia problémája tegnap és ma. = Magyar Tudomány Vol. 167 No. 3. 2007. 301–309. p. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00600/00691/00039/pdf/301-309.pdf.
[2] CSEPELI György: Magyar negativizmus. Hozzászólás Hadas Miklós „Mi a magyar? Újratöltve hetvennyolc év után” című cikkéhez. = Replika Vol. 106-107. No. 1-2. 1028. 267-277. p. DOI: 10.32564/106–107.16
[3] CSEPELI György: Magyar negativizmus. Hozzászólás Hadas Miklós „Mi a magyar? Újratöltve hetvennyolc év után” című cikkéhez. = Replika Vol. 106-107. No. 1-2. 1028. 267-277. p. DOI: 10.32564/106–107.16
[4] ASSMANN, Jan: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Ford. Hidas Zoltán. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 1999.
[5] ASSMANN, Jan: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Ford. Hidas Zoltán. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 1999.
[6] BIBÓ István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat 7. Budapest, Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, 2012.