Ki tudja, hogy egy nap a jövő történészei nem úgy emlékeznek-e majd 2024-re, mint a bolygó sorsát meghatározó évre. Az biztos, hogy azok számára, akik átélték ezt az évet Nyugaton, azok számára jelezte a bekövetkező mélyreható változásokat. Elég csak az előző év számtalan politikai választására gondolni, Franciaországban, Ausztriában, Belgiumban, az Egyesült Államokban, Japánban, valamint az Európai Parlament is megújult. A legtöbb választáson a politikai spektrum szélsőségeinél elhelyezkedő radikálisabb pártok sikere, vagy legalábbis jelentős megerősödése volt tapasztalható, mind a jobb-, mind a baloldalon. Az AfD és Sahra Wagenknecht pártjának növekedése a német tartományokban, Le Pen és Mélenchon sikerei Franciaországban, valamint Donald Trump diadala az Egyesült Államokban csak néhány a legszembetűnőbb példák közül.

Olyan eredmények, amelyek ahelyett, hogy egy „szuverenista internacionálé” létezésére utalnának, ahogyan egyesek nevezték, inkább egy „antagonisták internacionáléjának” kialakulására utalnak, amely kitartóan szemben áll az eddigi politikai-kulturális renddel. Tagjait nem annyira egy – akár konzervatív, akár populista – gazdasági vagy társadalmi ideológia köti össze, hanem egy olyan modell elutasítása, amely ma már válságban van.

A szakítás szelleme egyre inkább elhatalmasodik, és soha nem látott módon mutatja a változás iránti egyértelmű vágyat: egyesek számára pozitív, sokak számára ijesztő módon. A félelem nem csak abból a bizonytalanságból fakad, hogy az új erők hogyan fognak viselkedni, hanem abból az egyre erősödő felfogásból is, hogy ezekből a felfordulásokból minden valószínűség szerint nem fog stabil és meghatározott rend kialakulni. Vagy legalábbis a közeljövőben nem. Ez a jövő sokkal nyomasztóbb, mint egy korszak „egyszerű” vége, mert azzal is traumatizál bennünket, hogy ami számunkra öröknek és elpusztíthatatlannak tűnt, az eltűnőben van.

Ez a gondolat a múltban gyökerezik: Francis Fukuyama 1992-ben megjelent, A történelem vége és az utolsó ember című esszéjében a Szovjetunió bukásában egy hosszú történelmi út végét látta, amely évezredeken át a különböző emberi csoportok összecsapását jelentette a világuralomért, míg végül egyetlen győztesre, a liberális Nyugatra korlátozódott. Fukuyama tézise azonnal ellenvetéseket váltott ki, de tükrözte a korszakhoz tartozó kulturális optimizmust: miután a nukleáris önpusztítás veszélye megszűnt, úgy tűnt, hogy a liberális-demokratikus értékek által garantált globális jólét korszaka köszönt be. Persze voltak kisebb fennakadások, és olyan helyek  ahova még nem érkeztek meg ennek az új iránynak az előnyei, de sokan szilárdan hitték, hogy előbb-utóbb mindenki eléri ezt az érettséget és a világ egy békés jóléti korba ér.

A dolgok hamarosan bonyolulttá váltak: az általunk marginálisnak hitt helyekről és valóságokról kiderült, hogy a világ döntő részét képezik. Azoknak a népeknek, akikről azt képzeltük, hogy követik majd demokratikus példánkat, más tervei voltak. Amikor tehát ezek a szereplők igényt tartottak a figyelmünkre, hirtelen felébredtünk álmunkból és  „a történelem vége” véget ért. Az örökkévalónak hitt utópia összeomlásával most az állandó nyugtalanság állapotában találjuk magunkat, amelyet napról napra súlyosbít a növekvő bizonytalanság. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a „technikai receptek” nem lesznek elegendőek ennek leküzdésére, és a tagadásba menekülve sem fordíthatjuk el a tekintetünket. Az út sokkal hosszabb és összetettebb, és sokkal több időbe telik, amíg megértjük és megfelelően kezeljük. Ezért napjaink legsürgetőbb, érzékenységet és elszántságot igénylő kihívása, hogy megtanuljunk együtt élni ezzel a kényelmetlen bizonytalansággal.

Pontosan ez kellene, hogy legyen a politika első és legfontosabb feladata: értelmezni a történelmi pillanatot és végigkísérni bennünket. Ilyen kétértelmű időkben azonban ez rendkívül nehéz küldetés. Az intézményektől azonnali és végleges válaszokat várni ésszerűtlen. De nagyobb őszinteséget kell és lehet követelni. Mert egy ilyen összetett helyzetben nem elfogadható továbbra is azt állítani, hogy minden rendben van, sem pedig drasztikus és határozott recepteket hirdetni, megfeledkezve az emberek traumájáról és kimerültségéről.

Egy érett vezetésnek mindenekelőtt el kell ismernie ezeket a tényeket, tudatában annak, hogy ha még nem is jött el a tisztánlátás ideje, már az is eredmény, ha képesek vagyunk meghallani a szorongásunkat.

Forrás: La Stampa

Írta: Gabriele Segre