„A harc folytatódik!” – ez volt a mozambiki nép hívószava a portugál gyarmatosítás elleni harcban. Mozambik évszázados szenvedésen és kizsákmányoláson ment keresztül a portugál birodalom által. Ahogy a felszabadítási hullám végigsöpört az afrikai kontinensen, a mozambiki népet is arra ösztönözték, hogy fegyvert ragadjon elnyomói ellen. Kilenc évig tartó gerillakonfliktus következett, amely végül a nemzet szabadságához vezetett. A mozambiki függetlenségi háború a zsarnoksággal szembeni kollektív küzdelem és áldozatvállalás fontosságát foglalja magában.

Mozambik a portugál gyarmati uralom alatt

Az afrikai Mozambik már a 15. század végén kapcsolatba került a portugál telepesekkel. Ebben az időszakban Portugália korai kereskedelmi állomásokat létesített a mozambiki partok mentén, amelyeket arra használt fel, hogy kiaknázza a régiót az értékes arany és elefántcsont miatt.

Portugália gyarmati törekvéseit azonban nem elégítették ki csupán Mozambik erőforrásai. A 18. században Portugália elkezdte rabszolgasorba taszítani a mozambiki népet, és elsősorban a brazíliai, kubai és észak-amerikai francia gyarmatokra adta el őket. A 19. századra Mozambik a rabszolgaság egyik legnagyobb központjává vált a világon. Becslések szerint körülbelül egymillió mozambiki került rabszolgának.

Ez idő tájt kezdte Európa hivatalossá tenni Afrika meghódítását (Scamble for Africa). Az európai nemzetek az Afrikáért folytatott küzdelem során szívtelenül felosztották egymás között az afrikai kontinenst, és az 1885-ös berlini konferencián megszilárdították területi hódításaikat. Mozambikot a Nagy-Britanniával folytatott tárgyalásokat követően, 1891-ben hivatalosan is portugál területként ismerték el.

A portugálok azonban a mozambiki nép határozott ellenállásába ütköztek, különösen a Gázai Birodalom részéről, amely továbbra is ellenőrzése alatt tartotta az ország déli régióinak nagy részét. Gungunhana, a Gázai Birodalom királya hevesen ellenállt a portugál megszállásnak, de több véres összecsapás után végül 1895-ben vereséget szenvedett.

Miután átvette az ellenőrzést Mozambik felett, a portugál kormány az ország nagy részének igazgatását magáncégekre bízta, amelyek kényszermunkára kényszerítették az őslakosokat. Mozambik a dél-afrikai és dél- rodéziai bányák egyik fő munkaerőforrásává vált. Mozambikiak ezreit kényszerítették át a határon, hogy szörnyű körülmények között dolgozzanak. A mozambikiakkal szembeni bánásmód olyan borzalmas volt, hogy becslések szerint ezrek menekültek át a határon a brit ellenőrzés alatt álló területekre, ahol állítólag kevésbé voltak elnyomóak.

Afrikai felszabadító mozgalmak a hidegháború idején

Mozambik, mint Afrika nagy része, a 20. század első felében Európa kizsákmányoló ellenőrzése alatt állt. A második világháború végét követően azonban ez folyamatosan változni kezdett. Európát sokkal inkább foglalkoztatta saját, lepusztult kontinensének újjáépítése, mint afrikai gyarmatai. Afrika feletti hatalmuk egyre lazult.

Az afrikai függetlenségi és gyarmatellenes mozgalmak az 1960-as években rohamosan nőttek. Ezeket támogatta az ENSZ 1960-as határozata, a gyarmati országok és népek függetlenségének megadásáról szóló nyilatkozat, amely megerősítette a gyarmati uralom alatt álló népek függetlenségének megadását. A függetlenségi hullám végigsöpört a kontinensen, amikor Franciaország és Belgium számos afrikai gyarmatának „megadta” a függetlenséget. Úgy tűnt, hogy egész Afrika hamarosan szabad lesz.

Az afrikai függetlenségi mozgalmak a hidegháború idején is zajlottak. Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió 1953 és 1964 közötti vezetője agresszív álláspontot képviselt a gyarmatosítással szemben, kijelentve, hogy a Szovjetunió támogatni fog minden olyan nemzetet, amely a felszabadításáért küzd.

Annak ellenére, hogy számos európai gyarmatosító állam szoros szövetségese volt, az Egyesült Államok, mint egykori gyarmat maga is határozottan fellépett a gyarmatosítás ellen. Az USA egyre inkább aggódott amiatt, hogy az afrikai nacionalista erők kommunista szimpátiát fejlesztenek ki, és végül a Szovjetunió mellé állnak. Ezért John F. Kennedy kormánya párbeszédet kezdeményezett a nacionalista mozgalmakkal, hogy megpróbálja megakadályozni a kommunizmus terjedését. Még az angolai és mozambiki mozgalmakkal is tárgyaltak a lehetséges pénzügyi támogatásról. Ezek azonban nem valósultak meg, miután Portugália azzal fenyegetőzött, hogy megvonja az USA hozzáférését a portugáliai Azori-szigeteken található Lajes Field légitámaszponthoz.

Bár egyre nagyobb nyomás nehezedett Európára, hogy enyhítse Afrika feletti ellenőrzését, Portugália vonakodott ezt megtenni. António de Oliveira Salazar portugál miniszterelnök és diktátor nem volt hajlandó megadni gyarmataiknak a függetlenséget. Kijelentette, hogy Portugália afrikai területei nem gyarmatok, hanem „tengerentúli tartományok”, és így a portugál szuverenitás szerves részét képezik. Egyre világosabbá vált, hogy Portugália nem fogja békésen feladni Mozambik feletti ellenőrzését.

A muedai mészárlás és a FRELIMO születése

Az 1960-as évek elején Mozambikban már forrongott és számos felszabadító mozgalom kezdett támogatást gyűjteni. 1960. június 16-án a civil társadalom két prominens vezetője Észak-Mozambikba látogatott, hogy találkozzon a régió gyarmati adminisztrátorával. Nagy tömeg gyűlt össze a gyarmati iroda előtt Muedában, hogy támogassa őket, sokan plakátokat tartottak a kezükben, amelyeken szabadságot és függetlenséget követeltek. A portugál erők azonban azt kérték, hogy a mozambiki tömeg tisztelegjen a portugál zászló előtt.

A tömeg ezt megtagadta. A feszültség hamarosan elszabadult, és tovább fokozódott, amikor a két vezetőt letartóztatták. A portugál csapatok tüzet nyitottak a tömegre, és több mint 500 embert öltek meg. A muedai mészárlás, a békés mozambiki tüntetők brutális meggyilkolása volt az a szikra, amely Mozambikot forradalomba taszította.

1962. június 25-én három felszabadító mozgalom – a MANU, az UDENAMO és az UNAMI – megállapodott abban, hogy egyesítik erejüket, és megalakítják a Frente de Libertação de Moçambique (Mozambiki Felszabadítási Front), ismertebb nevén a FRELIMO-t. Az új mozgalom Eduardo Mondlane antropológust nevezte ki vezetőjének, aki a Northwestern Egyetemen doktorált, majd a Syracuse Egyetemen dolgozott, mielőtt visszatért Mozambikba, hogy a felszabadításért harcoljon. A FRELIMO hamarosan Mozambik függetlenségi harcának kiemelkedő szervezetévé vált. A FRELIMO központja a tanzániai Dar es Salaamban volt. A tanzániai kormány szimpatizált Mozambik ügyével, miután 1961-ben elnyerte függetlenségét Nagy-Britanniától.

A FRELIMO megalakulását követően sok mozambiki, különösen fiatal diákok, átlépték a határt Tanzániába, hogy csatlakozzanak a mozgalomhoz. Ahogy nőtt a számuk, eljött az ideje annak, hogy eldöntsék, hogyan érje el Mozambik a függetlenségét. A szervezeten belül sokan még mindig békés úton szerették volna elérni a győzelmet. Sokakat azonban Angola Portugália ellen folytatott fegyveres harca és Algéria Franciaország elleni monumentális győzelme inspirált. A FRELIMO végül úgy döntött, hogy a Kínában és Vietnamban vívott harcokhoz hasonló gerilla népi háborút folytat.

A fegyveres harc megkezdődik

Az algériai kiképzés után a FRELIMO-erők készen álltak arra, hogy megkezdjék a függetlenségi harcot. 1964. szeptember 24-én a mozgalom egyidejűleg támadásokat indított a gyarmati adminisztráció épületei és a kulcsfontosságú infrastruktúra ellen, hogy megpróbálja destabilizálni a portugál gyarmati uralom alapjait. A FRELIMO gerillataktikát alkalmazott, gyakran kis létszámú csapdát állított a portugál erőkre, mielőtt visszavonultak volna a vadonba. A háború első néhány évében a FRELIMO-erők kis létszáma miatt a harc lassú és fáradságos volt. Számuk azonban lassan növekedett, és 1967-re a FRELIMO-n belül a gerillák számát 8000-re becsülték. Portugália azonban szintén növelte erőit, a csapatok létszáma 1964 és 1967 között 8000-ről 24 000-re emelkedett. Így a FRELIMO nehezen tudott nagyobb hatást gyakorolni a portugál uralomra.

A mozgalom jelentős teret hódított Mozambik északi régióiban. Ez lehetővé tette a FRELIMO számára, hogy megszilárdítsa az irányítást, és lassan behatoljon az ország központi régióiba.

A FRELIMO működésében 1966-ban történt egy figyelemre méltó fejlemény, amikor a mozgalom lehetővé tette a nők számára, hogy aktív szerepet játsszanak a felszabadító harcban. Miután kiképzésben részesültek, a nők különböző minőségben járultak hozzá a FRELIMO munkájához, bár általában nem a frontvonalban. A nők kulcsfontosságú szerepet játszottak a hírszerzésben és a támogatás mozgósításában a FRELIMO ellenőrzése alatt nem álló területeken. A FRELIMO igazgatása alatt álló felszabadított területeken is meghatározó szerepet játszottak, részt vettek azok védelmében, és hozzájárultak olyan szociális kezdeményezésekhez, mint az írástudási kampányok és az egészségügyi ellátás.

Belső konfliktus a FRELIMO-ban

A FRELIMO-n belüli megosztottság hamarosan felszínre tört, ahogy a felszabadítási harcban elért haladás megtorpant. Lazaro Nkavandame, a FRELIMO egyik vezetője és a MANU korábbi vezetője egyre inkább kiábrándult a mozgalom irányából. Nem értett egyet azokkal a szocialista elképzelésekkel, amelyeket a FRELIMO ellenőrzése alatt álló felszabadított övezetekben valósítottak meg. 1968-ban kisebb erőszakos cselekményekre került sor a FRELIMO és a MANU tagjai között, és Nkavandame megpróbált egy új, különálló szervezetet létrehozni. Végül a MANU tagjaival együtt kizárták a FRELIMO-ból. Nkavandame később állítólag kapcsolatot létesített a portugálokkal, és a FRELIMO egyik legfontosabb kritikusa és propagandistája lett.

A FRELIMO belső kohéziója megsemmisítő csapást szenvedett, amikor 1969. február 3-án meggyilkolták vezetőjüket, Eduardo Mondlane-t. Korábban három másik merényletkísérletet is megúszott. Amikor azonban egy barátjánál tartózkodott Dar es Salaamban, a postájába rejtett robbanószerkezet felrobbant, amikor kinyitotta azt. Mozambik és Afrika elveszítette tehetséges államférfiát és a felszabadítási mozgalom egyik vezéralakját.

Mondlane meggyilkolásának elkövetőjét soha nem sikerült egyértelműen azonosítani. Egyesek Kínát vagy a Szovjetuniót vádolták, mivel Mondlane viszonylag mérsékelt politikai álláspontot képviselt, és így a FRELIMO-t visszatartotta attól, hogy valóban átvegye a kommunizmust. Általánosan elfogadott azonban, hogy valószínűleg Portugália szervezte a merényletet. Úgy vélik azonban, hogy ehhez valószínűleg Mozambikból, sőt talán még a FRELIMO-tól is segítségre lett volna szükségük. Mondlane halála megrengette a szervezetet amíg végül Samora Machelt nevezték ki a FRELIMO új elnökének. Sok megfigyelő, köztük a portugálok is, arra számítottak, hogy a merénylet jelentősen káros hatással lesz a FRELIMO működésére. Ez azonban nem így történt. A FRELIMO és a mozambikiak megerősödtek; a felszabadításért folytatott harcuk fokozódott, hogy csökkentse azt, amit Mondlane gyilkosai reméltek elérni.

A „Gordiuszi csomó” hadművelet

1970-re a hat évig tartó harcok ellenére a háborúban egyik fél sem tudott sokat nyerni. A FRELIMO továbbra is ellenőrzése alatt tartotta az ország északi régióinak jelentős részét, és továbbra is folytatta gerillataktikáját, bár a portugál ellenőrzés aláásása terén nem volt jelentős hatása.

Portugália azonban folyamatosan növelte erőit Mozambikban, és 1970-re közel 60 000 katonát állomásoztatott az országban. E csapatok közül sokan – vélhetően 60%-uk – a portugál gyarmati hadseregben szolgáló afrikai katonák voltak. Az 1969-es évben kinevezték a mozambiki portugál erők új parancsnokát, Kaúlza de Arriaga tábornokot. Alaposan tanulmányozta a mozambiki konfliktust, és az Egyesült Államokba utazott, hogy találkozzon William Westmoreland tábornokkal, az amerikai erők vietnami parancsnokával, hogy megvitassák a felhasználható taktikákat.

A Westmorelanddel való találkozásán felbuzdulva Arriaga megtervezte a Gordiuszi csomó hadműveletet, a háború első nagyobb portugál offenzíváját, amely súlyos légi bombázásokat és helikopterek használatát jelentette a szárazföldi csapatok továbbhaladásához és támogatásához. A műveletet 1970. június 10-én indították el 35 000 szárazföldi katonával. Célja az volt, hogy megsemmisítse a Mozambik északi részét lefedő FRELIMO bázisok és táborok hálózatát, valamint elvágja a szervezet hozzáférését Tanzániához, amelyen keresztül támogatást kapott.

A művelet végül sikeresen megsemmisített több mint száz FRELIMO-bázist. A művelet eredményeként azonban a portugál csapatok jelentős része északon összpontosult. A FRELIMO sikeresen szétszórta csapatait, ami nemcsak a veszteségeket csökkentette, hanem lehetővé tette számukra, hogy behatoljanak az ország központi régióiba, amelyek immár gyengén védettek voltak. Ez lehetővé tette a FRELIMO számára, hogy új frontvonalat nyisson Tete tartományban.

A Gordiusz csomó hadművelet hét hónapig tartott, és a háború eddigi legnagyobb és legdrágább portugál hadművelete volt. Bár megsemmisítette a FRELIMO északi bázisainak többségét, nem volt különösebben döntő hatással a szervezetre, amely képes volt átcsoportosítani és átirányítani műveleteit.

Folytatódó harcok és háborús bűnök

A harcok a hetvenes évek elején is folytatódtak Mozambikban, a konfliktus nagy része az ország központi régiójára összpontosult. A Tete tartományban megnövekedett harcok miatt a régiót különleges katonai régióvá nyilvánították, ami a portugál hadsereg fokozott aktivitását eredményezte. Portugália 1971-ben elindította a Határ hadműveletet is (Operation Frontier), amellyel szintén megpróbálta elvágni a FRELIMO hozzáférését Tanzániához. A művelet a helyi infrastruktúra javítására tett kísérletet, hogy támogassa Portugália folyamatban lévő műveleteit. Az utakat aszfaltozással újították fel, és új repülőtereket építettek. A vidéki területeken szociális kezdeményezéseket is indítottak a helyi mozambikiak támogatásának megtartása reményében. A FRELIMO folytatta gerillataktikáját, konvojokat támadott meg, és rajtaütéseket indított a kulcsfontosságú kikötőváros, Beira és a dél- rodéziai határ közötti vasúti és közúti összeköttetések ellen. Számos vonatot sikeresen kisiklattak a transzszambéziai vonalon.

A háború során Portugália számos atrocitást és háborús bűnt követett el a mozambiki nép ellen. A portugál erők rendszeresen letartóztattak és megkínoztak civileket, hogy információkat szerezzenek a FRELIMO-ról. A FRELIMO-tagsággal gyanúsított fiatal férfiakat bírósági eljárás nélkül megölték. Önkényes gyilkosságok, nemi erőszak és tömeggyilkosságok is gyakran előfordultak. 1972. december 16-án a portugál erők behatoltak Wiriyamu faluba, és azzal vádolták őket, hogy a FRELIMO harcosainak adnak menedéket. Becslések szerint 400 ártatlan falubelit mészároltak le.

A portugál hadműveletek másik kegyetlensége az „aldeamentos” létrehozása volt, amelyek megerősített kitelepítési táborok voltak. Ezeket Portugália a FRELIMO által ellenőrzött területeken élő mozambikiak áttelepítésére használta, hogy megpróbálja csökkenteni a mozgalom civil támogatását. Becslések szerint több mint 750 000 mozambiki kényszerült a táborokba, amelyek rosszul voltak felépítve. Úgy vélik, hogy a táborok lakosságának 6-8%-a éhen vagy betegségben halt meg.

A szegfűs forradalom és Mozambik szabadsága

Annak ellenére, hogy a mozambikiak keményen küzdöttek és áldozatot hoztak a felszabadulásukért, végül a Portugálián belüli események közvetlenül biztosították szabadságukat. A polgári elégedetlenség már egy ideje nőtt Portugáliában. Az „Estado Novo” rezsim 1933 óta volt hatalmon. Ez egy fasiszta diktatúra volt, amelynek vezetése alatt számos polgári szabadságjogot és szabadságjogot eltöröltek. Az 1970-es évekre a súlyosbodó gazdasági problémák aláásták a rezsim népszerűségét.

A Portugália gyarmatain folyó harcok is hozzájárultak a forradalomhoz. Portugália 13 éven keresztül három egyidejű gyarmati háborút vívott Angolában, Bissau-Guineában és természetesen Mozambikban, ami kimerítette az országot. A portugál nép különösen ellenezte a folyamatos harcokat, és támogatta a gyarmatok függetlenségi harcát. Hasonlóképpen, a portugál fegyveres erők katonáinak jelentős része, különösen azok, akiket besoroztak, kiábrándult a háborúból.

1974. április 25-én a nemrég elbocsátott António de Spínola tábornok támogatói a szegfűs forradalomként ismert Marcelo Caetano vezette portugál diktatúrát megdöntötték. Portugália új elnöke, Spínola egyik első intézkedése az volt, hogy véget vessen az afrikai erőszaknak, és tárgyaljon az afrikai gyarmatok függetlenségéről. 1974. szeptember 7-én Portugália és Mozambik aláírta a lusakai egyezményt, amely hivatalosan elismerte Mozambik függetlenségét, és átadta a hatalmat a FRELIMO-nak.

1975. június 25-én hivatalosan is függetlenné vált Mozambik, Samora Machel pedig az ország elnökévé emelkedett. Több éves kitartás, küzdelem és áldozatvállalás után Mozambik felszabadult.

A függetlenség utáni időszak

Amint a függetlenség jubileuma lecsillapodott, a FRELIMO nekilátott a nemzet kormányzásának. Mozambik azonban széttöredezett ország volt. A portugál telepesek túlnyomó többsége, sokan az ország magasan képzett és magasan képzett emberei közül, elmenekültek az országból, és magukkal vitték szakértelmüket. Úgy vélik, hogy a függetlenségi háború végére a mozambiki őslakosság mintegy 98%-a analfabéta volt. A FRELIMO-nak továbbá továbbra is ellenséges érzelmekkel kellett szembenéznie egyes afrikai szomszédok és a nemzetközi közösség részéről.

A FRELIMO hivatalosan is elfogadta a marxizmus-leninizmust doktrínájaként, és drasztikus reformokat hajtott végre az ország újjáélesztése érdekében. Gyorsan államosították a földet, az egészségügyet és az oktatást. Ezek a radikális változtatások némi kezdeti sikert hoztak. Az általános iskolába beíratott gyermekek száma az 1974-es 70 000-ről 1981-re 1 376 000-re nőtt. A közegészségügyre szánt éves költségvetés négy év alatt háromszorosára nőtt, aminek eredményeképpen a csecsemőhalandóság 20%-kal csökkent. Mozambik széles körű nemzetközi elismerést kapott az egészségügyi ellátás és az írástudás javításában elért sikereiért.

A FRELIMO kormányzati tapasztalatlansága azonban hamarosan megmutatkozott. A kidolgozott mezőgazdasági politika kudarcot vallott, amit súlyos aszály súlyosbított. Hamarosan országos gazdasági nehézségek következtek, mivel mind a termelés, mind a növekedés visszaesett. A FRELIMO ráadásul megszilárdította hatalmát, az országot egypárti állammá alakította át, és gyorsan egyre inkább tekintélyelvűvé vált. 1977-ben, mindössze két évvel a függetlenség után polgárháború tört ki a FRELIMO és a RENAMO nevű lázadó antikommunista erő között. A 15 évig tartó háború több mint egymillió ember életét követelte.

Mozambik függetlenségéért folytatott harca lassú és fáradságos volt egy kompromisszumkész európai hatalommal szemben, amely kétségbeesetten ragaszkodott gyarmati birtokaihoz. Ironikus módon éppen ez a gyarmatai megtartása iránti elkötelezettség vezetett a portugál rezsim bukásához. Bár Mozambik függetlenségét végül a portugál események révén érte el, ez nem szabad, hogy kisebbítse a nép áldozatos küzdelmét és harcát. Sajnos Mozambik népe számára a szabadság nem vezetett békéhez.

Források:

Mozambique: war of independence: https://sites.tufts.edu/atrocityendings/2015/08/07/mozambique-war-of-independence/

Historical context: War and peace in Mozambique: https://www.c-r.org/accord/mozambique/historical-context%C2%A0war-and-peace-mozambique

Mozambique under the New State regime: https://www.britannica.com/place/Mozambique/Mozambique-under-the-New-State-regime

Mozambique country profile: https://www.bbc.com/news/world-africa-13890416

RESISTANCE AND COLLABORATION: CONFLICTING MEMORIES OF THE LIBERATION STRUGGLE (1964–1974) IN NORTHERN MOZAMBIQUE: https://www.sociostudies.org/journal/articles/250572/

Afonso Dhlakama: Notorious Rebel of Renamo Who Caused Chaos in Mozambique: https://www.youtube.com/watch?v=u8G9WXGX31w

Mozambique: From Violence to Violence | Civil War to Jihadist Threat (Africa Documentary): https://www.youtube.com/watch?v=cELDinxUHQs

Mozambique: 1987 documentary: https://www.youtube.com/watch?v=n1tinzelKiM

African Decolonisation Explained: https://www.youtube.com/watch?v=iwQEXRTNOQE

Samora Machel and the Independence of Mozambique: https://utopix.cc/content/samora-machel-and-the-independence-of-mozambique/