KÜLPOLOGIKA

Oroszok a Kaukázusban

Szerző: | júl 8, 2025 | Elemzés, Európa, Történelem

Írta: Iker Előd Sebestyén

Az orosz befolyási övezet kialakulása a Szovjetunió felbomlását követően

Moszkva a 90-es években bénultan nézte, hogy a korábbi legszorosabb szövetségesei tesznek határozott lépéseket a nyugati világrend irányába. A korábbi Varsói Szerződés nyugatibb államai sorra választottak nyugatias kormányokat demokratikus választásokon, melyek többsége egyből elköteleződött az európai integráció mellett. Azonban orosz szemmel ennél is fájóbb volt, hogy a megmaradt szövetségeseik között is „színes forradalmi hullám” söpört végig, melynek áldozatává vált többek között a grúz Sevardnadze, az ukrán Kucsma, majd a szerb Milosevics is. A Kreml számára nyilvánvalóvá vált, hogy lépniük kell, ha meg kívánják őrizni a nagyhatalmi státuszukat. 

Az orosz külpolitikai diskurzusban megszületett az úgynevezett közel-külföld doktrína, melynek lényege, hogy Oroszország a posztszovjet államokat (a Baltikumot leszámítva) mind kulturálisan, mind gazdaságilag igyekszik magához láncolni azzal a geostratégiai igénnyel, hogy ezek egy oroszbarát ütközőzónaként funkcionáljanak az orosz belföld és a nyugat között. Ennek a befolyási övezetnek a kialakulásához számos eszközt bevetettek, legyen szó majd békefenntartásról, választások manipulálásáról, korrupciós hálózatok kialakításáról és működtetéséről a könnyebb gazdasági és politikai nyomásgyakorlás érdekében, atommal és földgázzal kapcsolatos energetikai beruházásokról az energiafüggőség regenerálásának érdekében vagy az orosz ortodoxia terjesztéséről. 

2007-ben azonban a közel-külföldért való verseny a nyugattal fordulóponthoz érkezett, a nyugati diskurzus aktív részévé vált Grúzia és Ukrajna potenciális NATO tagsága. Putyin pedig a 2007-es Müncheni Konferencián így fogalmazott: „Úgy gondolom, hogy a NATO bővítésének semmi köze nincs a szervezet modernizáláshoz, vagy Európa biztonságához. Éppen ellenkezőleg, ez csökkenti a kölcsönös bizalmat, így joggal tesszük fel a kérdést: ki ellen irányul ez a bővítés?” Egy évvel később Grúzia és Ukrajna meghívást kaptak a 2008-as Bukaresti NATO konferenciára, ahol megkezdődtek a kétoldalú tárgyalások az esetleges csatlakozásról.

Pár hónappal később, amikor a világ figyelmét éppen a Pekingi Olimpia megnyitóünnepsége kötötte le, Oroszország az oszét és az abház kisebbség védelmére, valamint saját biztonsági garanciáira hivatkozva lerohanta a szuverén Grúziát, és két területet is kiszakított az országból, ezzel lehetetlenítve el a NATO-hoz való csatlakozást. Ezen a napon Oroszország nyilvánvalóvá tette, hogy nem enged tovább a közel-külföldből egy négyzetmétert sem. 

2013 novemberében orosz nyomásra Viktor Janukovics ukrán elnök váratlanul bejelentette, hogy mégsem írja alá az Európai Unió és Ukrajna közötti társulási megállapodást. Ennek hatására Kijevben Európa-párti tüntetéssorozat kezdődött, amely hamar véres összecsapásokká eszkalálódott a tüntetők és a rendőrség között. Végül Janukovicsnak egészen Moszkváig kellett menekülnie. A káoszt kihasználva Oroszország villámgyorsan annektálta a Krím félszigetet, és felszította az orosz szeparatizmust Ukrajna keleti régióiban, ahol nem hivatalos orosz katonai segítséggel kikiáltották a Donyecki-, és a Luhanszki Népköztársaságot. Ezzel becsontosodni látszottak az erővonalak. A nyugati szövetségi rendszerek keleti irányban nem terjeszkedtek tovább északon a finn, délen pedig a román határon. Oroszország sikerrel őrizte meg pozícióit a közel-külföldön Fehéroroszországtól Georgiáig nyugaton, és Tádzsikisztánig délen.

Véresen függetlenedő Kaukázus

A Szovjetunió szétesésekor a soketnikumú Kaukázusban egyből fellángoltak a nemzetek közötti feszültségek. A nemzetközi jogilag Oroszországhoz sorolt Csecsenföld kikiáltotta önállóságát, ami végül egy közel 20 éven át tartó, véres háborúsorozatot hozott Moszkva és Groznij között. 

Az orosz határon túl sem volt békés az átmenet. Bakuban már a függetlenedés előtt megkezdődtek a pogromok, az úgynevezett „fekete január” alatt közel kétszáz örményt mészároltak le feldühödött azeri nacionalisták, és további nyolcszáz örmény sérült meg. 

Nem javult a helyzet a szovjet idők után sem, a nemzetközi jog szerint Azerbajdzsánhoz tartozó, de etnikailag közel egységesen örmény Hegyi-Karabahért véres háború indult, amit 1994-ben orosz közvetítéssel zárult le. Hegyi-Karabah hivatalosan maradt Azerbajdzsán területe, azonban a terület legnagyobb része örmény megszállás alatt maradt. 

Grúziában az abház kisebbség érezte idejét a függetlenség kikáltásának, tarva attól, hogy a Szovjetunió felbomlásával megszűnik a széleskörű autonómiájuk a grúz államtól. Sevardnadze inváziós politikája nem járt sikerrel, az abház és egyéb kaukázusi (csecsen, orosz, kozák stb) milíciákból álló úgynevezett Kaukázusi Hegyi Népek Konföderációja kiszorította Szuhumiból a grúz kormányerőket.

Az orosz befolyás kialakulása a Kaukázusban

Érdemes leszögezni, hogy mindhárom kaukázusi ország gazdaságilag és geopolitikailag is szükségszerűen kitett a mindenkori Oroszországnak. A szovjet kulturális örökség, az orosz nyelv ismerete, a szovjet gazdasági szerkezet és az Oroszország irányába haladó vasúthálózatok egyaránt leszűkítik ezen országok mozgásterét, azonban ennek a befolyásnak a mértéke így is drasztikusan eltérő, és korábban is eltérő volt a három ország között.

A 90-es években a legnagyobb orosz befolyás egyértelműen Örményországban volt tapasztalható. Ez nem is meglepő, hiszen az örmények Oroszország segítségével tudták biztosítani Hegyi-Karabah lakosságának biztonságát az azeri kormányerők fenyegetésétől. Jereván Moszkva egyik legszorosabb szövetségesévé lépett elő, és maradt is az közel fél évszázadon át. Örményország alapító tagállama a keleti NATO-ként ismert (noha tévesen aposztrofált) úgynevezett Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezet (továbbiakban CSTO)  jogelődjének, a Taskenti Szerződésnek. Emellett egészen 2025. január 1-éig Oroszország vállalta az örmény határvédelmi feladatok ellátását bizonyos határszakaszokon. Örményország nyugati integrációja emiatt igazán komolyan nem is vetődött fel egészen 2023-ig soha. 

Azerbajdzsánban kevésbé volt magától értetődő az orosz befolyás megléte, azonban 1993-ban a háborúban meggyengült demokratikus azeri kormányt katonai puccsal megdöntötte Hüseynov ezredes, hatalomba pedig a volt szovjet azeri párttitkárt, Heyder Alijevet ültette. Alijev kezdetben igen népszerű politikusnak számított, stabilizálta az ország gazdaságát és 1994-ben Azerbajdzsán is belépett a Taskenti Szerződésbe, amivel az ország katonai biztonsága is garanciákat kapott. A kormányzati korrupció hamarosan olyan méretűre duzzadt, hogy a hatalom megőrzése érdekében Alijev egyre antidemokratikusabb, elnyomóbb intézkedések meghozatalára kényszerült. Ezekben a lépéseiben pedig Moszkvából, az éppen akkor hatalomra kerülő Putyintól kért és kapott segítő kezet, míg nem a rezsimbiztonság érdekében Azerbajdzsánban megszűnt a sajtó és a szólásszabadság, majd végül az igazi ellenzéki pártok is. 

Azerbajdzsán Örményországgal szemben sosem vált Oroszország közvetlen holdudvarává, legszorosabb szövetségese végig Törökország maradt, azonban tény, hogy az évek során egyre nyájasabbá vált a viszony Baku és Moszkva között, ami csak tovább erősödött, amikor az azeri elnöki széket Heyder fia, Ilham Alijev örökölte.

Grúzia a 2003-as Rózsás forradalmat követően tényleg megpróbált kiszakadni az orosz befolyási övezetből. Miheil Szaakasvili nacionalista kormány egyértelműen nyugatos, Európa-párti politikát hirdetett. Mindazon által ahogyan az orosz közel-külföld doktrína tarja, „az országok nem mennek sehová.”

2008-ban Oroszország a Pekingi Olimpia árnyékában lerohanta Grúziát és végleg kiszakította a két szakadár régiót, Dél-Oszétiát és Abbáziát. Az invázióban az oroszok megsemmisítették a grúz energetikai és katonai infrastruktúra jelentős részét, így Grúzia ismét kitetté vált Moszkva szándékainak. 2012-ben végleg összeomlott a Szaakasvili kormányzat, és a szintén nacionalista populista Grúz Álom vette át a hatalmat. A nyugati orientáció azonban nem maradt abba. 2013-ban Grúzia diplomáciai úton kérte a nemzetközi közösséget, hogy ne az orosz Grúzia, hanem a korábbi Georgia megnevezéssel illessék az országot (helyben ez nem jelentett változást, georgiaiul az ország neve Szakartvelo). Azóta hivatalosan is kérték felvételüket a NATO-ba és az EU-ba.

Georgia arra példa, hogy Oroszországnak nem feltétlenül kell jó diplomáciai kapcsolatokat építenie egy országgal ahhoz, hogy az érdekszférájában tudja. Elég, ha destabilizálja az országot, hogy az integráció túl nagy politikai és gazdasági költséget jelentsen a nyugat számára. 

 

A cikk a Külpologika folyóirat 2025/2. számában folytatódik.

 

Bibliográfia

Könyvek

  • Marshall, T. (2015) Prisoners of Geography: Ten maps that explain everything about the world. Scribner.

Tanulmányok

  • C. A. Niegocki, (2017) Russia’s Changing influence in Post-Soviet states: an evoluton from 1991 to 2014. The University of Arizona, Tucson, USA
  • G. Badridze, M. Mammadov, S. Melkanian, és M. Muradov (2024) Russia in the South Caucasus: Losing, Adapting, Overcoming. SCEEUS Guest Report No.2

Internet: