Putyin négy évvel ezelőtt azzal az ürüggyel indította el az ukrajnai invázióját, hogy biztosítsa Oroszország nyugati határát, ám ez a kísérlet kudarcot vallott, sőt mi több, kontraproduktívnak bizonyult. Bárhogyan is ér véget a háború, Oroszország kevésbé biztonságosan, dühösen, és Európára fokozottabb fenyegetést jelentve fog kikerülni belőle.
Ezen változásokat főképp három tényező alakítja
Geográfiából adódó biztonság megszűnése
Először is földrajzi szempontból, az orosz biztonságpolitikának már évszázadok óta alapkövének számító stratégiai mélység elvesztette erejét. A hidegháborús puffer zóna eltűnésével és az ukrán-orosz kötelék helyrehozhatatlan megromlásával Oroszország ellenséges országok sorával néz szembe a Kola-félszigettől a Fekete-tengerig.
A technológiák fejlődésével járó fenyegetettség növekedés
Másodszor a technológia rohamos fejlődésével olyan fegyverrendszerek telepíthetőek az orosz határmenti NATO tagországokba, melyek könnyedén precíziós csapásokat is mérhetnek belső orosz területekre is. Az INF-szerződés összeomlása nyomán kibontakozóban van egy újabb fegyverkezési verseny a közepes hatótávolságú rakéták terén Európában, amelynek mértéke jóval meghaladja a hidegháborús előzményeket.
A NATO egységének meggyengülése
Legvégül pedig, a transzatlanti kapcsolat meggyengült a Trump-kormányzat fenyegetései révén Európa biztonsági garanciáinak megvonásával kapcsolatban. Ez arra kényszeríti az európai szövetségeseket, hogy saját védelmi képességeik kiépítésén gondolkodjanak, beleértve egy európai nukleáris elrettentő erő lehetőségét is. Bár Moszkva kezdetben örülhetne a transzatlanti szakadásnak, hosszabb távon ez fenyegetésnövelő tényezővé válhat a Kreml számára, mivel az amerikaiak által hagyott vákuumot európai nukleáris fegyverek és közepes hatótávolságú rakéták tölthetnék be. Továbbá fontos kiemelni, hogy a transzatlanti szakítás (mielőtt Európa kiépíti hagyományos védelmi képességeit és megoldja az orosz nukleáris fenyegetés kezelését az amerikai nukleáris ernyő nélkül), lehetőséget nyitna Putyinnak ambíciói megvalósítására. Emellett az orosz hibrid hadviselés (dezinformáció, szabotázs, választásokba való beavatkozás) tartós jellemzője marad az európai biztonsági tájképnek.
Következtetések
Az ukrajnai háborúnak nem lesz egyértelmű nyertese, Oroszország pedig meggyengülve fog kikerülni belőle: kimerült társadalommal, súlyosan megfogyatkozott hagyományos haderővel és stagnáló gazdasággal, tehát hasonló helyzetben, mint a Szovjetunió az 1980-as évek közepén. Elképzelhető, hogy egy Putyin utáni vezető közeledési kísérletet tesz, de az Egyesült Államoknak és Európának nem szabad elvakítania magát az illúziókkal. A nyugati és az orosz értékrend közötti alapvető szakadék, például a demokratikus kooperáció és az érdekszférák logikája között, nem fog eltűnni. A hosszú távú megoldás a hidegháborús minta követése lehet: erős katonai szövetség és párhuzamos diplomáciai nyitottság egyszerre.
Eugene Rumer, a Carnegie Endowment for International Peace vezető kutatójának teljes cikke az alábbi linkre kattintva olvasható:
https://carnegieendowment.org/research/2026/03/russia-ukraine-postwar-divided-european-security