Szerző: NLB

Sok újat aligha mondok azzal, hogy a háborúknak megvannak a maguk haszonélvezői. És ezek sorában nem csupán üzletembereket, politikusokat, de szellemi nagytőkéseket, szövegközmunkásokat: írókat és újságírókat is találunk. Sőt, az igazán élelmes róka egyszemélyben gyakorolja valamennyi szerepet.

Másról fogok újat mondani.

Amikor az oroszok és az ukránok úgy istenigazából elkezdtek rátérni a diplomácia folytatására más eszközökkel, akkor a lakosság hétköznapi életvitelére nézve némileg kedvezőbb diplomáciát folytató országok sajtójában egymás után jelentek meg az olyan mélységesen mély emberséget eláruló, csak enyhén promóció szagú tartalmak, hogy “könyvek, amiket érdemes elolvasni – Oroszország és Ukrajna”, “10 jó háborús könyv az orosz-ukrán háború árnyékában”, “háborús könyvek az orosz-ukrán háború idejére” stb.

Az üzlet az üzlet, és hát nekem egyből eszembe jutott egy háborús könyv, amit egyik se ajánlott, habár a műben egy arányaiban jóval kisebb nemzet néz szembe egy őt a saját felségterületeként kezelő hatalmas birodalommal. Talán, mert antikvár és kevésbé fényes a borítója.

E harcában ez a nép egy másik nagy nyugati hatalom anyagi, fegyveres, katonai támogatására szorul és támaszkodik. E könyv és a történelem lapjain – sőt mindmáig – ez az akkor még nem túlságosan nagy nép úgy tekint magára, mint a szabadság, az emberi értékek szerelmese és letéteményese, aki magától értetődő jogot formál arra, hogy valamennyien, kik nem a barbárságot és az önkényt képviselik melléjük álljanak szövetségesként és támogassák őket. A haladó, nyugati gondolkodók így is cselekednek.

Talán nem mellékes hasonlóság az sem, hogy e kis nép közös történelmi múltat tudhat magáénak az ellenséges hatalommal szemben. Értik egymást, anélkül, hogy ehhez idegen nyelvet kéne elsajátitanuk. Mondhatni, ugyanazon anyaméhből származnak. Akárcsak Káin és Ábel.

Vagy ez mégiscsak mellékes?

Ez a könyv a Rókák a szőlőben, a háború pedig nem más, mint az amerikai függetlenségi háború. A nagyszerű szövetséges Franciaország, vagyis a francia királyság, mely éppen a saját sírját ássa a fiatal amerikai nemzet támogatásával – de ez most nem lényeges.

Lényegesebb ennél a könyv központi figurája, Benjamin Franklin és követtársai Franciaországban, akikben a tipikus amerikaiakat és amerikai államférfiak gondolkodásmódját kívánta megragadni a szerző, valamint a Figaro szerzőjeként ismertebb, Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais, a nagyszerű színész, a kiváló diplomata, a remek üzletember, nem utolsósorban fegyverkereskedő és médiamogul, aki valamennyi anyagi és szellemi képességét latba vetve egyszerre formálja és éli azt a nem csupán francia, de európai közvéleményt is, mely végül is nem csupán az önálló Egyesült Államok megszületését teszi majd lehetővé, de egyben azt is, hogy nagy tömegek érezzék sajátjuknak azokat az eszméket, melyeknek liberális államberendezkedéseinket köszönhetjük, és amiben úgy tekintünk az USA-ra, mint követendő mintára. Többnyire.

Persze ez nem a mi valóságunk, hanem azoké, akik írják. A könyvet szerző Lion Feuchtwangeré, aki a maga idején Amerikában bestsellerré vált történelmi regényével olvasói gondolkodására tett hatásával formálta a világot, éppen úgy ahogy teszik azt könyve lapjain a mindig egyszerre dörzsölt, önző, felsőbbségtudattal megáldott kapzsi üzletember és ugyanakkor valódi eszméket, az emberiség tényleges jobbító szándékát magukénak tudó, a világtörténelmet formálni akaró és bíró amerikai államférfiak (élükön Benjamin Franklinnel) és a csupán a Figaro bemutatóján a színház, az írás erejére a közhangulat befolyásolásában ráismerő Beaumarchais.

De nem egy könyvismertetőt szeretnék írni és nem is egy rajongói összefoglalót arról, milyen jól is ábrázolja Feuchtwanger, hogy ugyanazon ember egyszerre lehet kicsinyes és önzetlen, születhetnek döntései a pillanat varázsa következtében és állhatnak a meggyőződés biztosnak tetsző, ámbár felettébb törékeny alapján; hogy mekkora súlya is lehet személyes szimpátiáknak, ellenérzéseknek, a másik stílusa, szóhasználata iránti megvetésnek világformáló tettekben; milyen kicsi és nagy is az ember, mennyire jól megfér egymás mellett az igazságért küzdés és a mindennapi hazudozás tökélyre fejlesztése, a nemes és nemtelen eszközök tökéletes vegyítése olyan célok érdekében, melyeket remekül tudunk másoknak tálalni, ha arról van szó, de mi magunk kétkedve fogyasztjuk, hiszen mi magunk főztük és valójában, az igazat megvalva, egyáltalán nem is vagyunk szakácsok.

Még kevésbé arról szeretnék szólni, hogy maga az író is ugyanazt csinálta, mint a tulajdon alakjai: meglovagolta a lehetőséget, nepszerűsítette eszméit. A saját bőrén tapasztalt zsarnokság és elnyomás ellen fogott tollat – és természetesen jól is keresett vele. Minket aligha érdekelhet most különösebben, hogy a származása miatt a náciktól üldözött zsidó író, a félig-meddig általa kreált, a szintén származásuk miatt az angol és francia elit által másodrendűként kezelt Franklin és Beaumarchais hogyan formálja át személyes haragját, a belsejét tüzelő mélységes világmegvető gyűlöletet alkotásokká (legyen az egy állam, egy cikk, egy színdarab vagy éppen egy nemzetközi fegyveralap), amelyek révén emberek tömegeit fertőzi meg, ha csúnyán akarunk fogalmazni, és teszi testvéreivé, ha szépen.

Miben is teszi testvéreivé? Ja igen, a gyűlöletben.

Mivel is fertőzi meg őket? Hát igen, a gyűlölettel.

A babona, a születési előjogok, a zsarnokság, de mindenek felett a tehetség el nem ismerésének gyületében. A siker több kevesebb, annak függvényében kinek, mivel is sikerült azonosulni.

Nekünk – pontosabban: nekem – az a fontos most, hogyan ír az amerikai diplomatákról a huszadik század első felének szerzője a második világháború után egy a 18. század utolsó évtizedeiben zajló regényben. Egy európai író, aki Amerikában él, figyeli a kora eseményeit, olvassa a történelmi forrásokat és akarva, akaratlan is (akarva…), a saját kora amerikai politikusairól, diplomatáiról is mesél kifejezetten az amerikai és európai olvasóknak egy a nyugati világot, Európa és Amerika viszonyát alapjaiban átrendező történelmi esemény kapcsán. Mégegyszer: a harmadik német birodalom éppen összeomlott, és már javában feszülnek egymásnak az amcsik és a szovjetek.

Kedves olvasók, e könyv – és szigorúan e könyv valóságának! – amerikai diplomatái rókák. Lenézik és megvetik Európát. Egy ostoba vénembert látnak benne, akinek csak a pénze kell, az üzleti kapcsolatai, a fegyverei. Annyit és addig ér, amennyit olcsón – minél olcsóbban, mert az amerikai Feuchtwangernél kalmár nemzet – adni tud. E könyv amerikai diplomatáinak valamennyi szerződés addig érvényes, amíg az érdekükben áll.

Büszke keresztények – véleményük szerint az egyetlen igaz keresztények a földkerekségen –, akiknek rohadtul semmi okuk rá, hogy szavukat állják egy puha európaival szemben. Egyszerre tökéletesen bizalmatlanok európai szövetségeseikkel szemben és követelőzők. Általában nem finomkodnak, nem gyakorolnak előzékenységet, de azokban a ritka pillanatokban, amikor mégis, az csupán máz. Amit kapnak, az jár, amit nem, az felháborító igazságtalanság velük szemben. Pökhendiség, arrogancia és egyéb többé-kevésbé szinonimák. Az utolsó köteg cukornádnak és a legkisebb karibi szigetnek is súlya van, ha arról van szó, hogy az övék lehet – mások javaiban felettébb könnyelműek és könnyelműséget, nagyvonalúságot is várnak el.

Vitathatlanul vállalkozó szellemek, megvan a maguk üzleties bölcsességük. Hisznek az érdekek erejében, tudják, hogy a gordiuszi csomókat átvágni és nem bogozgatni szokás. A könyv lapjain – szigorúan a könyv lapjain – Benjamin Franklin a legerősebb amerikai államférfi tökéletesen adja az egyszerű bugrist a közvéleménynek. Nem túl bonyolult beszédű, egyszerű, találó, a nép szája íze szerint való demagóg frázisokat puffogtató, kissé kótyagos félbolondot, akit nem is igazán kell veszélyesnek látnia az európai diplomatáknak, miközben magában már azon mosolyog, hogy éppen a végüket készíti elő ez a nagyszerű szövetség.  Erős karizmája van, melynek bűvkörébe vont nála tisztább erkölcsű szellemeket és magasabb gondolkodókat is.

És amikor kell, akkor erőt mutat, akkor fenyeget, zsarol. De még inkább ráijeszt, ha nem is mindig közvetlenül. Apró morzsákat hint el, álhíreket terjeszt harmadik feleken keresztül, álnév alatt stb. Ha lebukik tagad, de van, hogy azt se kell.

Csak előre!

Kiváló államférfi, aki az országáért dolgozik és legkevésbé sem a szövetségeseiért. Mert tegnap még az angol is barát volt ugye, ma meg már…

Szóval az amcsik rókák, akiknek édes szőlőre fáj a foga – hát ezért vannak ott a szőlőben és ezért nem ártott volna Lion Feuchtwangert olvasni.

És akkor szegény XVI. Lajos még csak szóba sem került.

Ahogy Beaumarchais és Franklin – vagyis Feuchtwanger – mondaná: Ça Ira!