Dennis LC Weng elemzésének szemléje, aki a Sam Houston State University politikatudományi tanszékének docense, és az Asia Pacific Peace Research Institute alapító ügyvezető igazgatója.
2025 júliusában Tajvanon a sikertelenül végződött, hivatalban lévő képviselőkre irányuló visszahívási referendumok politikai szétcsúszást jeleztek, nem pedig demokratikus ellenállóképességet. A kormányzó Demokratikus Progresszív Párt (DPP) központi szlogenjének („Állj ellen Kínának, Védd meg Tajvant”) politikai identitás pártpolitikai jelzővé redukálása vezetett ehhez a szétcsúszáshoz, pedig ha jól kezelik, erősíthette volna a nemzetbiztonsági konszenzust is. A szlogen eredeti célja, hogy megvédje Tajvan alkotmányos demokráciáját Peking kényszerével és beavatkozásával szemben. Pragmatikus szempontból nézve a politikai rendszeren átívelő, egyesítő eszközként működhetett volna, azonban a DPP kampányeszközként mobilizálásra és az ellenfelek démonizálására használta fel. Az intézményes védelmi rendszerre való legitim felhívást alá rendelték a politikai kényelemnek. Ironikus módon, a Peking általi fenyegetés nagyon is valós – mégis, minél inkább mantrázza a DPP, annál hiteltelenebbé válik.
Közvéleménykutatások szerint a tajvaniak tisztában vannak a hosszú távú fenyegetéssel, de azonnali invázióra utaló jeleket nem látnak. A DPP biztonságpolitika-hangsúlyos retorikája szakpolitikai eredmények hiányában megerősíti a közvélemény álláspontját, miszerint a nemeztbiztonság kérdése csupán politikai eszköz, nem stratégiai cél. A probléma része az ellenzék is: a Kuomintang (KMT) régóta promotálja a „Védelem és Párbeszéd” stratégiáját, mely szerint az elrettentés és kapcsolatteremtés egyaránt fontos a Pekinggel való viszony kezelésében. Mindeközben Washingtonban úgy látják, a KMT nem elkötelezett ténylegesen az elrettentés iránt, kételkednek a párt ambivalenciájában, ugyanakkor megkérdőjelezik a DPP őszinteségét is a túlzott politizálódás miatt. Ennek eredménye a kétpárti hiteltelenség.
Az Egyesült Államok többször jelezte, hogy az asszisztenciájának feltétele az önsegítés – amerikai tisztviselők évek óta sürgetik Tajpejt, hogy emelje a védelmi kiadásokat GDP-jének minimum 3%-ra, részesítse előnyben a muníciókat, tartalékolja az erejét. Ezek ellenére az előrelépés elmarad. Tajvan vezetői ’stratégiai egyértelműséget’ kérnek Washingtontól, miközben otthon ők maguk ezt nem tudják biztosítani. Ez a dinamika az oka annak is, hogy a második Trump-adminisztráció sokkal inkább tranzakcionális megközelítést alkalmaz. Ezt Tajpejben kíméletlennek ítélik meg, pedig a logikai alapját nem az elhanyagolás adja, hanem a kalibráció: ha Tajvan nem hajlandó saját túléléshez szükséges politikai és pénzügyi terheket cipelni, az USA-nak kevés oka van bármit is kockáztatni, nemhogy feláldozni.
Tajvan számára az üzenet világos: az „Állj ellen Kínának, Védd meg Tajvant” szlogen nem maradhat pártpolitikai eszköz, hanem újra kell vázolni, mint olyan nemzetbiztonsági stratégia, mely túlmutat a pártpolitikai versengésen és egyesíti a társadalmat. Tajvan csak az egység demonstrációjával, és a védelmi befektetések megvalósításával tud rezonálni Washington politikai realitásaival. A tajvani demokrácia védelemre érdemes, de ennek a védelemnek otthon kell kezdődnie, mert belső konszenzus és tényleges tettek nélkül egyik amerikai elnök sem fogja az USA katonáit és erőforrásait olyan partnernek biztosítani, mely nem áll készen arra, hogy megvédje önmagát.