Mint mindig, az Egyesült Államok és Észak-Korea közötti bármilyen megállapodás esélyei négy feltétel egyidejű teljesítésén múlnak: fel kell ajánlani Kim Dzsong Unnak valamit, amire vágyik, cserébe csak olyan dolgokat kérni tőle, amelyeket hajlandó lenne adni, képesnek kell lenni a neki tett ígéretek teljesítésére, valamint le kell küzdeni az ilyen megállapodással szembeni amerikai belpolitikai ellenállást, miközben az ázsiai országok negatív reakcióit is el kell hárítani.

A feltételek közötti egyensúly megteremtése korábban lehetetlennek bizonyult. Kim Dzsong Un-t arra kérték, hogy teljes mértékben adja fel nukleáris programját, amit ő nem is fontolt meg. Az, hogy cserébe gazdasági prosperitást ajánlottak neki, szintén nem ért sokat, mert attól félt, hogy ez hatással lesz hatalmára. Egy olyan megállapodás pedig, amely nem felel meg a japánok és a dél-koreaiak elvárásainak (azaz Észak-Korea teljes leszerelésének, a beavatkozó jellegű nukleáris ellenőrzéseknek és az elrabolt japánok visszatérésének), aligha lenne népszerű a régióban, Washingtonban pedig még kevésbé. Ezek alapján egy újabb kísérlet sikerének kilátásai még reménytelenebbnek tűnnek. Észak-Korea jelenleg minden tekintetben erősebb pozícióban van: nagyobb és robusztusabb nukleáris infrastruktúrával és fegyverarzenállal, stabilabb gazdasággal, valamint szorosabb kapcsolatokkal Oroszországgal és akár Kínával is. Eközben Trump amúgy is bizonytalan teljesítőképessége valószínűleg tovább csökken majd az őszi kongresszusi félidős választások után.

Sok függ mind az elvárások megfelelő kalibrálásától, mind a csúcstalálkozó alapos előkészítésétől. A Trump-kormányzatnak egyetlen tárgyalásáról sem mondható el, hogy lenyűgöző eredményekkel büszkélkedhetne. Sok a dráma, az előkészítés nem túl lelkesítő, a tárgyalók kiválasztása nem túl meggyőző, a végrehajtási képesség pedig még ennél is gyengébb. Ugyanakkor az, hogy a csúcstalálkozón nem sikerül megállapodásra jutni, nem jár olyan súlyos következményekkel, mint ha egyenesen elszalasztanák a párbeszéd lehetőségét. Ha hagyják, hogy a feszültség tovább forrongjon a Koreai-félszigeten, miközben az USA csökkenti az ázsiai szövetségesei biztonsága iránti elkötelezettségét, az nem jelent jót a régió stabilitásának, nem is beszélve az ázsiai fegyverkezési spirál megfékezéséről. Trump kijózanító tapasztalata és az a hatalmas motivációja, hogy ezúttal megállapodást érjen el, változást hozhat.

De hol lehetne közös nevezőt találni? A kulcs a szimbolikában éppúgy rejlik, mint a tartalomban. Észak-Korea beleegyezhetne abba, hogy elfogadjon néhány enyhe, de mégis jelentőségteljes korlátozást nukleáris programjára vonatkozóan. Ezt akár helyszíni ellenőrzések is kísérhetnék. Cserébe az Egyesült Államok eltérhetne azon régóta hangoztatott politikájától, amely ragaszkodik ahhoz, hogy Észak-Korea szilárd, ellenőrizhető és visszafordíthatatlan leszerelési ígéretet tegyen. Kétségtelenül, ez nem lenne tökéletes eredmény, de messze jobb, mint a jelenlegi fegyverkezési verseny és annak egyre növekvő veszélye, hogy Dél-Korea is nukleáris fegyverek fejlesztésébe kezd.

Az USA-nak szokatlanul óvatosan kell eljárnia, hogy még az Észak-Koreával való részleges közeledés se tűnjön úgy, mintha elhagyná Dél-Koreát és Japánt, és kompromisszumot kötne azok alapvető érdekeit illetően. Ezen felül az Egyesült Államoknak ügyelnie kell arra, hogy Kínát folyamatosan tájékoztassa az amerikai–észak-koreai kapcsolatok javulásának bármilyen kilátásáról, különben azt kockáztatja meg, hogy tovább bonyolódik a Kínai-viszony, valamint hátrányból indulhat Hszi elnök ősszel esedékes amerikai látogatása.

Ariel Levit véleménycikkének szemléje.

A teljes, eredeti véleménycikk elolvasható itt: ModernDiplomacy